Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-393

102 Az országgyűlés képviselőházának 393. ülése 1930 május 16-án, pénteken. ezeknek a peres feleknek segítségére lenni. Mindez érthető. Vessük fel azonban a kérdést, hogy ennek a 250. §-nak nagy harcában mit értünk el? Nem értük el azt, hogy az agrárperekre vonatkozóan a döntő bírósági intézmény érvényesüljön, mert hiszen elvileg a mi ellenfeleink fenntartották áláspontjukat, annak ellenére, hogy a magyar kiküldöttek hangsúlyozták, hogy ők most is, a jövőben is érintetlenül kívánják hagyni a békeszerződésnek ezt a rendelkezését. Ismétlem azonban, a döntőbírósági intézményből kikapcsolták ezeket az agrárpereket és egy persona juridicara-ra egy jogi személyre, az A-alapra testálták a perek egész komplexumát, sőt a jövőre nézve is inkább csak a privát eljárásoknál hagyták meg a döntőbírósági intézményt és azoknál az agrárpereknél, amelyek ezeknek a pereknek a keretébe nem illeszthetők bele. így tehát joggal állapíthatom meg, hogy a döntőbírósági intézményt legalább ezekben az agrárperekben nem lehetett annvira keresztülvinni, mint amennyire az jogos és kívánatos lett volna. Nem értük el azután azt, — bár talán jogilag irreálisnak látszik ez a kijelentés — hogy akik ezeknek a magyar optánsoknak a károkat okozták, azok fizetésre kényszeríttessenek, mert hiszen éppen a kisentente államai azok, amelyek az ő törvényükben megszabott összegen kívül jóformán semmit sem fizetnek az A-kasszába. Közbevetőleg szólva talán éppen ez a körülmény ösztönzi Benes cseh külügyminisztert arra, hogy ne vigye a parlament elé szankcionálás végett ezeket az egyezményeket, hanem magával a köztársasági elnökkel írassa «la, minthogy a csehszlovák törvények értelmében olyan rendelkezéseknél, amelyek az országra anyagilag külön megterhelést nem foglalnak magukban, az elnök saját hatáskörében intéz1 kedik. Már ebből az eljárásból is látható, hogy a kisentente-ot jóformán semmi teher sem éri az optánskérdés ilyenformájú elintézése folytán. De ismétlem, ez jogilag irreális megállapítás, mert hiszen az optánsoknak végeredményben mindegy, hogy a kisentente zsebéből vagy pedig máséból kapják-e azt az összeget, amelyet nekik kártalanítás címén juttatnak. De t. Ház, van ennek az egész kérdésnek még egy nagy méregfoga. A mi külpolitikánkat a 250. §-ért való harcunk szinte megmérgezte és a kisentente-ot olyan erős gyűrűvé kovácsolta Össze, amelyen minden gazdasági törekvésünk az utóbbi Öt-hat esztendőben hajótörést szenvedett. Hogy ma ez az ország gazdaságilag súlyos viszonyok közt van, ahhoz az én felfogásom szerint nem kis mértékben járult hozzá az a körülmény is, hogy a 250. §, amelynek eltörlése közös érdeke lett volna mind a három utódállamnak, olyan ellentállásra késztette ezeket az országokat, amellyel szemben nem tudtunk érvényesülni gazdaságilag idehaza, külpolitikailag pedig — Olaszországot kivéve — Európában. Ezek olyan szempontok, amelyeket mérlegelés tárgyává kell tenni akkor, amikor azt vitatjuk, hogy a 250. § megoldása milyen megítélést érdemel. De vessük fel azt a kérdést, vaj ion mi lett volna, ha mi ezt az egyezménytervezetet nem fogadjuk el. Azt a jóindulatot, amelyet a nagyhatalmak részéről megszereztünk, bizonyára nélkülöznünk kellett volna, de bizonyára mégsem lett volna az a következménye, amelytől ződést aláírtuk, hogy megszállnak bennünket, annak idején féltünk, amikor a trianoni szerBevallom, ez olyan probléma, amelyet pro és contra lehetne vitatni és nehéz olyanformán felállítani a mérleget, hogy a kormány kiküldötteinek egyáltalában nem lett volna igazuk.^ Mindenesetre szerettem volna, ha a kormány ajánlatot tett volna arra, hogy ha az egyéb tartozásokat elengedik, akkor békülékenyebb állás pontot foglal el és nem forszírozza olyan intenzív mértékben a 250. § érvényesítését. Talán lehetett volna — amint Kassay t. képviselőtársam említette — ezt a kérdést kapcsolatba hozni a revízióval is. Elvégre az a magatartás, amelyet a kisentente államai a 250. szakasszal szemben tanúsítottak, a trianoni békeszerződés flagráns megsértése volt; ők mutattak példát arra, hogy a trianoni, béke nem olyan nebántsvirág, amelyet minden körülmények között respektálni kell. Ha ők, akik annyi előnyt húztak a szerződésből, nem respektálják, vájjon milyen jogon és címen kívánják meg azt, hogy éppen ez az ország respektálja? Ha ők követelnek engedményeket a trianoni békeszerződéssel szemben, akkor erre joga van a magyar kormánynak is. De el ikell ismernem, ho>gy a túlságos és merész kritika nem egészen jogosult azokkal az emberekkel szemben, aikik Hágában és Párizsban tárgyaltak. Hiszen, amint Szilágyi Lajos t, képviselőtársam mondotta és mint ahogy én is beszédem elején megemlítettem, ez a tárgyalás az országnak tulajdonképpen második Trianonja volt és ellenfeleink azért gyűltek ott össze, hogy új hadisarcot vessenek ki reánk. Ott tehát a gyűlölet atmoszférája uralkodott, legalább is a kisentente részéről, amely még inkább gúzsba akarta kötni ennek az országnak gazdasági életét, még inkább el akarta venni azt a reményt, hogy Magyarországon egészséges erkölcsi és gazdasági életfolyamat alakuljon ki. Ilyen atmoszférában, amikor a gyűlölet és nem a belátás kezd uralkodni, — ismétlem a kisentente-államok részéről, mert a nagyhatalmak részéről, hála Istennek, époen az ellenkezőjét volt szerencsénk tapasztalni — azoknak az embereknek igen nehéz munkájuk volt és ez a körülmény nagyon megnehezítette az eredménybe vetett remény valóra válását. A kisentente igenis beledobta a tárgyalásokba a Brennus-kardot legalább is az egyezménvek szövéséből ez derül ki. Abból a körülményből, hogy a kisentente nem akart semmiféle kötelezettséget vállalni, ez tűnik ki és talán inkább csak a nagyhatalmak jóindulatán múlt, hogy azt a csekély valamit is, amit nekünk adtak, megkaphattuk. De felvetem a kérdést, ha ez így van, — annak ellenére, hogy távol áll tőlem bárkit vádolni — miért az a nagy hozsánna, az^ a nagy elismerés, amelyet ezekkel az egyezményekkel kapcsolatban úgy a közéletben, mint a parlamentben érvényesíteni akarnak? Ami mármost magát a 250. §-t illeti, amely tulajdonképpen sarkpontja volt az egész hágai és párizsi tárgyalásoknak, eredménynek: lehet elkönyvelni azt a 219 imillió koronát, amelyet reparációképpen az A-kasszából magyar állampolgároknak fognak juttatni; ez tehát Magyarország szempontjából értéket jelent. Ezzel az összegáréi kapcsolatosan a bizottsági tárgyaláson Sándor Pál képviselőtársam azt az indítványt terjesztette elő, hogy 25%-os vagyondézsmával sujtassék, hogy abból a háború egyéb károsultjait nevezetesen a rokkantakat és hadikötvénytulajdonosokat bizonyos rekompenzációban részesítsék. A magam részéről kijelentem, hogy ezt az indítványt nemcsak méltányosnak, hanem igazságosnak is tartom. Igazságosnak tartom azért,