Képviselőházi napló, 1927. XXVII. kötet • 1930. április 11. - 1930. május 9.

Ülésnapok - 1927-382

56 Az országgyűlés képviselőházának keltett volna érvényesülnie a takarékosság gondolatának, sok olyan állami kiadásra akadt hajlandóság- a kormányzat részéről, melyet egy sokkal konszolidáltabb és gazdaságilag erŐsebb és boldogabb korszokban említeni sem lehetett volna. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) ' Nemsokára rá, hogy a proletárdiktatúra összeomlott és a gazdasági élet lassú ütemben bár, de mégis a normális felé volt visszatérőben, az aikkoi-i pénzügyminiszter hivatali elődjeit tárgyalásra hívta meg, amelynek eredménye annak megállapítása volt, hogy az állam egész szervezetét, tdhát a tágabb értelemben vett kormányzati apparátus kereteit a területében és gazdasági lehetőségeiben megfogyatkozott ország teherviselő képsségáh ez mérten kell megállapítani, átalakítani és berendezni. Elhatároztatott, hogy nem csupán a hatóságoknál és hivataloknál alkalmazottak létszámát kell apasztani, haneim át kell vizsgálni az egész anyagi törvényhozást, az összes intézményeket és szervezeteket avégett, hogy mit kell ezen a törvényhozáson változtatni, minő intézményeket és szervezeteket lehet vagy kell megszüntetni vagy legalább redukálni, hogy az állami kiadásoknak ama részétől, amely ezekből ered és Nagy-Magyarország teljesítőképességéhez volt" méretezve, de amelyet a trianoni Magyarország el nem bir, megszabaduljon. Ez volt a célkitűzés, de a kitűzött célhoz nem közeledtünk, ellenkezőleg, attól mindin kább távolodtunk, mert sem a kormányban, sem a közszelleimlben a takarékosság gondolata nem tudott meghonosodni. Valahogyan úgy^ voltunik a takarékossággal, mint a demokráciával, amelyet mindenki hirdet, die komolyan senki sem akar. Az állam úgy élt, rijiházkodott, sőt gondolkodott is, mintha egy jómódú, gazdag nemzet sorsát igazgatná; olyan urat játszott, mintha csupa bolÜög, megelégedett és viruló polgárokat kormányozna (ügy van! Űgv van! a bal- és a szélsőbaloldalon); az ország lecsonkított állapotában úgy viselkedett és költekezett, mintha még most is Nagy-Magyarország volnánk, aminek természete* eredménye azután az volt, hogy az • állami kiadások nem apadtak, hanem a szanálás alkalmával előirányzott összegeknek kétszeresére emelkedtek. (Ügy van! Ügy van! a bal- és «; szélsőbaloldalon.) Azt mondihatja valaki, hogy az állami kiadások csökkentése érdekében a szanálási tervnek megfelelően az állami alkalmazottak létszáma apasztatott. Nos, ennek a problémának megoldása érdekében sem történt lényegbevágó intézkedés, mert az ápasztás tisztán (mechanikus volt és nem indult ki abból a bírálatból, vájjon egyes intézményeiknek az ország változott viszonyai szempontjából van-e létjogosultságuk. Fiatal munkabíró embereket nyugdíjba küldtünk (Ügy van! Úgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon) és helyettük újakat vettünk fel és így kétszeresen terheltük meg az államot. A B-lista kapuján, keresztül nyomorba kergettünk egy ármádiát, és nyomban megindult az új kinevezések, sőt új hivatalok kreációjának sorozata és csaik elvétve történt meg, hóg> égy B-listás szerencsétlen embert visszavettek. Ez nem' takarékosság, hanem szemmel látható pazarlás volt, > '•'•-] • ' Hogy beszédem elejtett fonalát felvegyem tetézte a bajt az is, hogy az állami kiadások állandó emelkedése, a gazdaságosság és időszerűség követelményeit sokszor mellőző alkotási vágy'átragadt egyéb közületekre, is, törvényhatóságokra, városokra és" községekre és ha átmenetileg élénkítőleg is hatott a forgalomra, 382. ülése 1930 április 29-én, kedden. végeredményben mégis súlyosan megterhelte a gazdasági életet. Sőt tovább megyek. Az állam példája bőkezű pazarlásra ösztökélte a társadalmat is. Az állam polgárainak ajánlotta a takarékosságot. de maga e polgári erényt nem gyakorolta. (Ügy van! a balodalon.) Az állam a társadalomtól, a társadalom pedig az államtól várta a takarékosságot, magára nézve pedig egyik is, másik is elégnek tartotta, ha azt elvben hirdeti, gyakorlását azonban másikra bizza. (Friedrich István: A programmban volt benne a takarékosság épúgy mint a titkos választói log.) Nem akarok hivatkozni arra, hogy a bennünket környező úgynevezett utódállamok közül egyedül Ausztria költségvetése szárnyalja túl a magyar állam költségvetését. Eltekintve a különböző arányoktól, a terület nagyságától és a lakosság számától, (Östör József: Kevesebb lakosa van, mint Magvarországnak!) en nek a ténynek e^yik magyarázata az, hogy csak Ausztriát és Magyarországot sújtják a békeszerződésből folyó terhek. Joggál hivatkozom ellenben Olaszországra, ahol Mussolini az állami kiadásokat négv év alatt 8.500 millió aranyliráról 4500 millióra szorította le, és a világ ezidőszerint leggazdagabb országára, az Egyesült Államokra, amelynek költségvetését 1921-ben még 5 és fél milliárd dollár kiadás terhelte, 1925-ben pedig csak 3 milliárd dollár. Ott a kiadások megtakarítását az adó leszállítására fordították, megszívlelve Coolidgenek ama intelmét, hogy: «Azoknak, akik a kormány viteléért felelősek, egyik legfőbb kötelességük szemelőtt tartani ,hogy népünk sem saját magas kultúrfqkát nem tarthatja meg, sein más országok népeivel nem veheti fel a versenyt, ha túlmagas adókkal terhelik meg.» (Kun Béla; Itt vannak a példák, csak követni kell!) Mi az ellenkezőjét tettük, mi a kiadások csökkentése helyett a bevételek fokozásában kerestük a megoldást, ami gazdasági helyzetünk romlásának egyik lényeges oka volt. Azt be lehet és be is kell látni, hogy olyan ország pénzügyi kormányzását, amely annyi katasztrófán ment keresztül és amelyet olyan békével sújtottak, minta mienk, nem lehet a normális idők mértékével mérni. Lehetnek költségeink, amelyeket nagy dobra nem üthetünk, amelyekkel szemben bizonyos diszkrécióra vagyunk kötelezve, és azért nekünk lel- . künkben bizalmat kell táplálnunk kormányaink iránt, mint más szerencsésebb nemze-, teknek (Kun Béla: Bizonyos határig!) és sok kérdezősködés nélkül is hinnünk kell kormányunk hazafias céljában. (Ügy van! Ügy van! a .jobboldalon.) Ám ezen a határon túl is igen tág mezeje nyilik a becsületes és józan, takarékosságnak, amelytől, sajnos, igen mész1 sze vagyunk, aminek igazolására csak néhány, példát leszek bátor felhozni. (Halljuk! Halljuk!) Szükség van-e a sok hatósági autóra? Nem volna-e elég a fele is? Szükség van-e milliárdos fürdőépítkezésekre, olajjal szagtalanított, pormentes autóutakra? Szükség van-e a sok reprezentációs és parádés kiadásokra? Szükség van-e arra, hogy előkelő miniszteri tisztviselők vagy más megbizottak államköltségen külföldi tanulmányutakra menjenek, a helyett, hogy minket és saját viszonyainkat tanulmányoznák? (Rassay Károly: Kergetik az észak csillagát!) Szükségünk van-e arra, hogy külföldön palotákat vásároljunk és építsünk és azokat fejedelmi módon rendezzük be ösztöndíjasaink számára, akik ha tanulni akarnak,