Képviselőházi napló, 1927. XXVII. kötet • 1930. április 11. - 1930. május 9.
Ülésnapok - 1927-382
Az országgyűlés képviselőházának S8í ebből 110 milliót egyszerűen meg lehet takarítani és ezzel a forgalmiadóbevételt nélkülözná? Vagy talán úgy van az a dologi bőség kiszabva, hogyha minden beruházást elejtünk, akikor is 85 milliót, vagyis 33%-ot egyáltalán eltüntethetünk? Aláírom azt, hogy sok a közteher, hogy ez lényegesen hozzájárul a viszonyok alakulásához. Aláírom azt, hogy az állam csak engedje át a tőkegyűjtést és beruházást azoknak, akiké a megtakarítható bevétel és ne vegye magára ezt a feladatot. (Jánossy Gábor: Azok kevesen vannak!) Aláírom egyenesen azt is, hogy helytelen volt a felesleg gazdálkodása, — amellyel szemben aggodalmaimnak sokszor kifejezést adtam — és sok, nem egészen szükséges kiadásra, különösen célszerűtlen beruházásokra adott alkalmat. Aláírom még azt is, hogy a kormány pénzügyi politikája az 1925—1928-as években nem egészen helyes utakon járt, — amire nyomban rá fogok térni — de hogy elképzelhető volna ma egy bármilyen más magyar kormány, amely a személyi kiadásokat — mert erről van szó — 100 millióval redukálhatná és így a forgalmiadóbevételről lemondhatna, nem tudom elképzelni. Ha pedig így van a dolog, akkor nemcsak a kormány bűne a mai helyzet, nem is a kormányé elsősorban, legfeljebb éppen arról lehet szó, amiről a kavarok, a rémhíreket terjesztők és zavart kelteni akarók megfeledkeznek, hogy a kormány a társadalom egy része nyomásának nem tudott ellenállani és a meglepetésszerű bőségben előbuggyant államjövedelmek idejében való lefékezésével nem tudta elejét venni annak a nagy osztozkodásnak, amelynek böjtjét most szenvedjük. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) A hiba a szanálási tervtől veszi eredetét. Hogy ez a terv, amely az adminisztratív költségvetés kereteit 371 millió aranykoronában, tehát 430 millió pengőben állapította meg, nem volt őszinte és hogy ezen a mértéken a kiadásokat nem lehetett megtartani, azt a legtöbb hozzáértő tudta. Viszont azonban alig sejtette valaki, hogy a szanálási terv bevételi oldala hogyan fog kialakulni és azt is igen .kevesen tudták, hogy a legilletékesebb szakközegeknek sem volt halvány sejtelmük sem arról, hogy a terviben lefixírozott adók milyen bevételeket fognak eredményezni. A helyzet eme különös pikantériájának tudatában csak néhányan voltunk azok közül, akik 1924 február havában a pénzügyminiszteri válság idejében tizes bizottság formájában a kényszerkölcsönre nézve lettünk javaslattételre kiküldve. Hintelen csak Temesváry Imre t. képviselőtársamra hivatkozhatom, aki, sajnos, nincs itt, aki mint a költségvetés mindenkori főelőadója bizonyára emlékszik arra, hogy amikor a bizottságban a szakemberektől felvilágosítást kértünk arra nézve, hogy stabilitás mellett milyen bevételekre lehet számítani az egyes adónemekből, kielégítő választ kapni nem tudtunk, s éppen ezért voltunk kénytelenek némi módosítással hozzájárulni a jövedelem- és vagyonadók sorozatához, ami ellen pedig a felháborodás irányult. A leghatározottabban meg* kell állapítanom, hogy mindaz, ami a bevételek alakulására nézve a szanálási tervben fel volt véve, teljesen komoly alap híján volt és annyira pesszimistán és helytelenül ítélték meg a dolgokat az összes illetékes tényezők, hogy teljesen meglepetésszerű volt az állami bevételeknek 1924. őszétől való alakulása és évek teltek el, amíg ennek az alakulásnak igazi irányáról előre reális, nem feketére festett képet mertek maguknak alkotni. (Strausz István: Szándékos . ülése 1930 április 29-én, kedden. 4ö volt!) Majdnem azt mondhatnám, hogy addig festettek szemünk elé a fekete színt, mig végre éppen ebbeli magatartásuk folytán tényleg fekete lett a láthatár. Már az 1924 : IV. te. elfogadása után nyomban beterjesztett 1924/25. évi költségvetés emelte a szanálási terv kiadási tételeit 23 millió aranykoronával és ez egy kis számadási hibával, amint méltóztatnak emlékezni, befért a szanálási tervbe, az azáltal rendelkezésre bocsátott külföldi kölcsönállomány elosztásába. De már az 1924. év szeptember végére kiderült, hogy hamis volt minden számadás, amennyiben az 1924. év első felében felmerült hiány kiegyenlítése után már tulajdonképpen nem volt szüksége az államháztartásnak a szanálási kölcsönre, (Strausz István: Felemelték az adókat és nem állították be az adóhozamot, szándékosan feleslegekre dolgoztak!) sőt kezdtek gyűlni a feleslegek és az állam csatlakozott ama közületek sorához, amelyek már a szanálás előtt fürödni kezdtek a Hegedűs- és Kállay-féle adótörvények áldásaiban, a keresetiadókban, forgalmiadó jutalékokban. Az ezekben a városi háztartásokban jelentkező tünetek, a könnyelmű beruházások és újpesti polgármesteri mammutfizetések már korán intő például szolgálhattak volna arra nézve, hogy a közületi bevételek bősége milyen veszedelmet rejt magában. (Ügy van! a. jobboldalon.) Bármily röviden akarok is végezni a rekriminációkkal, (Halljuk! Halljuk! a jobb- és a baloldalon.) mégis meg kell állapítanom, hogy az 1924. július 1-től kezdődő költségvetési évtől kezdve egészen az 1929. június 30-án végződő költségvetési évig, tehát öt év alatt a népszövetségi kölcsönnek a hiányok fedezésére nem szükséges 213'3 millió pengő összegén felül az évi állami bevételi feleslegekből még 671'6 millió pengőt fordítottunk úgynevezett beruházások céljaira (Mozgás.) és ezenfelül is az évi költségvetési összegek a szanálási terv tételeit meghaladták 1924/25-ben 27'6, 1925/26-ban 107, 1926/27-ben 294, 1927/28-ban 303 és 1928/29-ben 437 millió pengővel, (Mozgás. —- Jánossy Gábor: Túladóztatás volt!) az ismert zárszámadási eredmények szerint pedig az első évben 220, a másodikban 278, a harmadikban 376 és 1927/28ban 461 millió pengővel, vagyis összesen költségvetésileg 1168'6, zárszámadásilag pedig — az utolsó évet költségvetésileg véve — 1773 millió pengővel. (Jánossy Gábor: Szédületes számok!) Szóval azon felül, hogy módunkban volt az állami bevételek kedvező alakulása folytán 213 millió pengő külföldi kölcsönt beruházásokra fordítani, ami a mi szerény viszonyaink között teljesen kielégítő összeg lett volna, még kipumpoltunk közgazdaságunkból 1800 millió pengőt, amely összegből — minden építkezést is beleszámítva — csupán 300 millió pengőt fordítottunk szoros értelemben vett tőkeképzésre, ellenben a költségvetés emelésére fordított 1168 millió pengőn felül körülbelül 300 millió pengőt juttattunk oly módon a gazdasági forgalomba, i hogy úgy ez, mint az építkezésre fordított öszszegek túlnyomó része a belföldi vásárlóképességet emelve, legfőbb okává vált a kereskedelmi és közvetve fizetési mérlegünk ama alakulásának, amely a legvilágosabban mutatta, hogy gazdaságilag hamis vágányra kerültünk. A fejlődés ilyen irányával szemben már régen kifejeztem tiszteletteljes aggodalmaimat. Eleinte a pénzügyi ellenőrzésre történt hivatko• zás, utóbb arra, hogy ez az a rendszer, amely a ! külföld szemében jó színben tüntet fel hennün! ket és így az általunk mindig kívánt külföldi kölcsönök megszerzését teszi lehetővé. Végül a, ' beruházás jótéteményeinek osztogatásával né-