Képviselőházi napló, 1927. XXVI. kötet • 1930. március 13. - 1930. április 10.

Ülésnapok - 1927-379

448 Az országgyűlés képviselőházának 379. ülése 1930 április U-én, pénteken. laszthatjuk el rámutatni arra az elbánásra, amelyben a kormány és a parlament ezeket a kérdéseket részesíti. Mint a megbukott darab után, amely időelőtt kerül le a műsorról, amikor még új darab nincs előkészítve, a rendező műsorra dob valami hirtelen összekapott kabaréprogrammot, úgy néznek ki ezek a vattatörvényjavaslatok, mentelmi ügyek, amelyek között ma végre a minimálmunkabérekről szóló egyezmény is helyet kapott a parlament programmjában. A benyújtás ténye tehát a mi számunkra nem jelent különösebb ujjongani valót, a tárgyalás időpontja még ennél is kevesebbet, egyrészt az előbb említettem okból, amelyek a szociálpolitikai alkotásokat tizedrangú jelentéktelenséggé süllyesztik le a parlament tárgyalása rendjében; talán az egyetlen társadalombiztosítási törvény volt a kivétel, amelyet a Képviselőház nagyobb érdeklődéssel kísért, de hiszen ott nemcsak az érdekelt műnk ás tömegekről, hanem az érdekelt álláskeresőkről is volt szó. A tárgyalás időpontja azért sem jelent a mi számunkra különösebb örülni valót, mert ma, amikor a munkanélküliség kikényszerül az utcákra, hogy a párnás ajtók mögül maga felé irányítsa a figyelmet, amikor egyáltalában munkaalkalmakról volna szó legelsősorban és csak azután a munkabérek nagyságáról, iákkor szinte maliciának érezzük ezt a jiavaslatot és maliciának érezzük akkor is, ha a javaslat mögött a minimálbérek megállapításának gyakorlati eredményét éreznők és látnók. Erről azonban, t. Képviselőház, nincs szó. Bármenynyire döntő jelentőségű is volna a termelés és fogyasztás érdekében egyformán egy minimális életszínvonalnak naegállapítása és honorálása, bármennyire segítene egy ilyen intézkedésnek gyakorlati végrehajtása a nyomorba süllyedt, rongyostestű és rongyosidegzetű dolgozókon, bármennyire segítene a fogyasztóképesség emelésével közvetve a munkanélküliség leküzdésében is a minimálbérekről szóló egyezmény, azonban a gyakorlat számára ennek az egyezménynek elfogadása a helyzetbe semminemű változást nem hoz. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Igenis, az ellenforradalmi bolt belső berendezkedési munkálatait hirtelen megszakították, most tehát hamar egy szociálpolitikai gesztus, néhány pillanatra a kirakatot is munkába kell venni és kirakják a raktár fenekén porosodó egyik munkaügyi egyezményt. (Kabók Lajos: Már két év óta vár elintézésre!) Hogy azután bent a boltban ebből a portékából mi nem kapunk, hogy bent éppen ellenkezőleg, az ellenforradalmi farsang böjtjét is velünk akarják lekoplaltatni; hogy az ellenforradalomnak nálunk «még fokozottabban van szüksége a kapitalizmus politikai támogatására, tehát nem is volna indokolt neki még ilyen enyhe formában sem kesztyűt dobni, mint amit ennél a javaslatnál a konzekvenciák levonása jelentene a kapitalizmus felé, — az kifelé nem látszik, hiszen a sajtó és a közvélemény szava egységesen, mélységesen a sírba van temetve és az a szikla, amelyet föléje görgettek, ebben a pillanatban szinte elmozdít hatatlannak látszik. A munkanélküliség pedig növekszik; a tízezrekből százezrek lettek, az utcán úgy lézengenek, olyan üres tekintettel, olyan üres nézéssel (Propper Sándor: És üres gyomorral, üres zsebbel!), r a kenyér, a ruha és a lakács szentháromságától elütött munkanélküliek, hogy még a legtörvénytisztelőbb és legbékésebb embernek is ökölbe szorul a keze, amikor látja őket; amikor látja ölket begyalogolni a környékről a munkaközvetítőbe, mert az a néhány fillérjük sincs meg, amelyet villamosra kellene adniok. Látjuk őket álldogálni sorban azért a kis leveséit, főzelékért, amit a népkonyhán kapnak azok a szerencsések, akik ehhez hozzájuthatnak; látjuk: őket a vásárcsarnokokban, ahol úgyszólván a háziasszonyok kezéből tépik ki a kosarat, segíteni azért a 20 fillér hazaszállítási díjért, amit kapnak, Látjuk a rongyosságig demoralizált embereket, akik már fel sem tudnak emelkedni a rendes munkához szükséges lelkiállapot színvonalához, mert az esztendők annyira tönkretették őket, hogyha egy kis javulás is következnék be, még hónapok kellenének számukra, az átmeneti időre, amíg újra bele tudnak illeszkedni a békés munka keretébe. Látjuk az idegbajos nőket, az anyákat, akik a lakibérnajjokban, elsejétől ötödikéig, a legkétségbeejtőbb lelkiállapotban szaladgálnak és adják el magukról az utolsó fehérneműt, fejük alól az utolsó párnát, az utolsó takarót. Látjuk ezzel szemben az orvosságot is: az elmúlt napokban a szociálpolitikának rendőrkardokkal való elintézését. Látjuk, ihogy ezzel szemben csak egyetlenegy orvosság van: hivatkozni arra, hogy a munkanélküliség európai jelenség, hivatkozni arra, hogy mindenütt van munkanélküliség, de nem hivatkozni arra, hogy egyedül és kizárólag nálunk nézik ezt a rettenetes helyzetet ilyen érzéketlenül, a nélkül, hogy a munkanélküliek gondjain, életnehézségein egy parányi segítséggel, hónuk alá nyúlással segíteni akarnának. Ennek a javaslatnak ebben az atmoszférában való tárgyalása tehát, szerintem, egy hár masjáték; játék azzal a helyzettel, azzal az állapottal, azzal az utcával, mely ma - itt Magyarországon, Budapesten és a vidéken van, de játék a nemzetközi mun!kiaügyi szerve zet tekintélyével is és játék az idefigyelő szo ciálpolitikai közvéleménnyel is. De ha mái, t. Képviselőház, idekerült ez a javaslat, mégis foglalkozni kell vele, mivel mi nem szándékozunk követni a kormányt a szociálpolitikai kérdéseknek ilyenformán, való lejáratásában, a szociálpolitikai intézmények népszerűtlení tésének útján. Beszélnünk (kiéli a minimálmunkabéreknek gazdasági és szociálpolitikai jelentőségéről, de egyúttal ezzel kapcsolatban egy főkérdést kell tisztáznunk, azt, hogy mi a minimálmunkabér alatt nem a vegetatív létminimumot értjük, amely a munkavállalónak csupán azt biztosítja, hogy máról-holnapra elég kenyeret kaphat, hogy munkaerejét visszaszerezze, hanem igenis, értjük a minimál munkabér alatt azt a munkabért, amely a munkás számára azokhoz a kultúr javakhoz való hozzáférhetőséget is biztosítja, amelyeket éppen a dolgozók teremtenek elő a társadalom kedvezményezett osztályai számára. Ma ezek után a kultúr javak után egyáltalán nincs kereslet, kettős okból: először azért, mert az elsőrendű életszükségletet sem tudják • kielégíteni nemcsak a munkanélküliek, hanem a dolgozók sem. másodszor azért, mert a reakció egyik harcieszköze éppen a munkásosztály ellen a ^munkásosztálynak a kulturátlan s ágában, az igénytelenségben való tartása. A reakció nem akarja, megakadálvozza, hogy az igénvek és szükségletek kifejlődjenek, részint a teljes analfabétizmussal, részint a minimális iskoláztatási lehetőségeknek az engedélyezésével; kevés az iskola, nagy a nyomorúság, tehát tovább nem mehet a szegény gyermek azon az úton, amelyet esetleg a tehetsége kijelöl a számára; à gyermekmunka elvonja a szegény gyerme-