Képviselőházi napló, 1927. XXVI. kötet • 1930. március 13. - 1930. április 10.

Ülésnapok - 1927-379

Az országgyűlés képviselőházának 379 ket az iskoláztatás elől, a szegény embert kényszeríti arra, hogy gyermekének iskolázta^ tását abbahagyja. De megakadályozza a munkásosztály kultúrára való törekvését az önművelődést eltipró berendezkedéseivel is, aminek illusztrálására elég csak az utóbbi napok eseményeiből példákat felhozni, így az almáskamarási esetet, amelyről Esztergályos képviselőtársam tett itt említést, a levélcenzurát, a könyvek elkobzását a falvakban, — az elmúlt napokban Tatabányán egészen ártatlan könyveknek tömegét szedték el a munkásnőktől, köztük egy szónoklattant, amelyben a beszéd művészetére akarják azokat az egyszerű embereket megtanítani, (Propper Sándor: MacDonald könyveit!) —• MacDonaldnak még a reakció szempontjából is teljesen ártatlan munkáit, — a műkedvelők működlésének akadályozását, felsőbb és különleges cenzúra alá helyezését, Ady, Petőfi verseinek, Reinitz dalainak cenzúra alá helyezését. (Peyer Károly: A «Piros bugyelláris» című színdarabot sem engedik előadni! — Jánossy Gábor: Mi van azzal a «Piros bugyelláris»-sal? — Peyer Károly: Elkobozták! — Jánossy Gábor: Tévedés lehet! — Peyer Károly: Azért, mert piros! — Farkas István: Persze, hogy tévedés! Minden tévedés itt. Tévedés, hogy egyáltalán ilyen kormányunk van, mert jobb is lehetne! — Zaj. — Peyer Károly: Nem tévedés ez, hanem rosszakarat!) A kultúrszükségletek kielégítésére elegendőnek tartják, ha megalkotják azt a hivatalos falusi naptárt, amelyben még a százesztendős jövendőmondó is ennek a reakciónak örökéletét jósolja. (Propper Sándor: Csak Pékár Gyulát hagyják meg és Tormay Ceciliát és esetleg a lőcsei kalendáriumot! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek. (Várnai Dániel: Csak Tormay Ciliké kedves!) Kéthly Anna: De nincs kulturális igény, kulturális szükséglet azért sem, mert egy értelmetlen takarékoskodási prédikációval éppen azoktól az osztályoktól követelnek lemondást, amelyek már a kultúrjavakról régesrégen lemondottak; ezeket az osztályokat szorítják rá, hogy még arról a kis maradékigényről is lemondjanak, amely a kultúrszükségletek területén őnáluk még fennáll. Pedig, ha ezt a területet megnézzük, > akkor meg kell állapítanunk azt, hogy az egész polgárság is tulajdonképpen a munkásosztálynak ezekből a plusz-szükségleteiből él, s amikor a kisiparos, a kiskereskedő, az orvos, az ügyvéd, a mérnök, a színész, a művész, a muzsikus, a festő a végpusztulásban save our souls-üzeneteit kiáltja a kormány felé, akkor tulajdonképpen a munkásságnak a minimál-munkabérek megállapítására vonatkozó követeléséhez adja a kísérő zenét. Sajnos azonban, hogy egyáltalán fogalma sincs arról, hogy ő ebben a kérdésben szorosan érdekelve van a munkásosztállyal együtt. Ezeknek a kulturjavaknak kielégítése csak a vegetatív létminimum kielégítése után következik, döntősúlyú gazdasági jelentősége van tehát a minimáimunkabér összege olyan fokon való megállapításának, amely ezeket a körülményeket figyelembeveszi. Szembenáll ezzel a megállapítással a kiapitalizmusnak minden munkásvédelemmel szemben felállított az a tétele, hogy^ ők nem bírják el ezeket a terheket. Ezt, t. Képviselőház, nekünk különösen tagadásba kell vennünk, de mindenkinek, aki objektiv szemmel nézi és elfogulatlanul kezeli a kérdést, e mellé a tagadás mellé kell állania. Ha ez a teherbírásra való képtelenség onnan ered, hogy az állam megduzzadt, igazülése 1930 április U-én, pénteken. 449 ságtalan és egyenlőtlenül elosztott terheit nem bírják viselni, akkor velünk együtt kell nekik ez ellen küzdeniök; ha azonban ez az ellentmondás a rosszul szervezett, a rosszul, vagy egyedül a profitpolitikára felépített vállalkozás felől hangzik el a munkásság felé, akkor meg kell kérdezni, hogy milyen jogon követeli meg a kapitalizmus azt, hogy a munkás életét és egészségét igénybevehesse, milyen jogon dolgoztatja, ha ezért cserébe még azt sem adja meg neki, amit a rabszolgatartók a rabszolgának megadtak és biztosítottak, vagyis testi kondíciójának épségbentartását; amikor azt sem adja meg a munkásának, amit az állattartó gazda kénytelen megadni a maga állatainak: az élelmet és rendes ellálást, hogy a betegségektől és a testi leromlástól megmentse őket. Szerintem még az államnak sincs jogában az állampolgár életének, egészségének veszélyeztetése, annál kevésbbé a magánembernek, még akkor sem, ha államok felett kartellekbe és trösztökbe sűríti a hatalmat a munkássággal, a munkásosztálylyal, a munka vállalóival szemben. A másik kérdés, a gazdasági jelentőségen túl, a minimál-bér szociális jelentősége. Meg kell kérdezni és meg kell nézni azokat a statisztikai számokat, amelyek a néphalandóságról, a gyermekhalandóságról, a népegészségügy fokozatos, állandó és ijesztő romlásáról számolnak be; meg kell nézni azokat a számadatokat, amelyek arról szólnak, hogy a nép kultúrája is hogyan romlik le akkor, ha számára a vegetativ létfeltételen túl egy bizonyos mértékben a kultúrjavak hozzáférhetősége is nincs biztosítva. A minimál-munkabér tehát végső kihatásaiban a kórházi, a börtön-költségek csökkenését, a nép kultúrájának emelkedését jelenti. Azonkívül erkölcsi meggondolások is közrejátszanak ebben a kérdésben. Figyelmeztetem a Képviselőházat arra, hogy különösen a nőmunkások munkabéreivel kapcsolatban ma már olyan erkölcsi jelenségek merülnek fel, amelyeknek a figyelembevételére az egész ország szempontjából már itt van úgyszólván a huszonnegyedik óra, ezeknek a jelenségeknek fit gy elembe vétele az egész ország szempontjából már el nem halasztható. Hiszen tudott és tűrt állapot igen sok gyárban, hogy a munkásnőnek kéthetenként kiadják az igazolványt arról, hogy ő abban a gyárban foglalkoztatva van, kiadják azért, hogyha esetleg ennél a szégyenletes mellékkeresetnél, amelyről a gyár tud és amelyet tűr, valami kellemetlensége támad, akkor ezzel az igazolvánnyal igazolhassa, hogy neki állása, állandó foglalkozása van. Az egyezménytervezet maga is különös súlyt helyez a nőmunkások bérrendezésére és különösen kiemeli a nőmunkás-bérek szempontjait a minimálnmunkabérrel kapcsolatban. Ezt tanúsítja az egyezménytervezethez párosuló ajánlás is, amely ismételten felhívja a kormányok figyelmét a békeszerződés 427. cikke által kifejezetten megerősített arra az alapelvre, hogy férfiaknak és nőknek egyenlő értékű munkájáért egyenlő munkabért kell nyújtani. Felhívja a többiekben is a minimális munkabérről szóló törvény megalkotásánál a figyelmeit arra, hogy az ellenőrzésnél főleg azokra az iparokra legyenek figyelemmel, amelyekben elsősorban és legnagyobb számban nőmunkások vannak alkalmazva. Felhívja az egyezménytervezet és a hozzá párosuló ajánlás a figyelmet az otthonmunkásokra, azokra az otthonmunkásokra, akik a dolog természeténél fogva legnagyobb számban a nők közül kerülnek ki. Azok a nők vállalják ezt az otthonmunkát, akik a háztartás és a gyermeknevelés munkáját együtt könnyebben