Képviselőházi napló, 1927. XXVI. kötet • 1930. március 13. - 1930. április 10.

Ülésnapok - 1927-377

Az országgyűlés képviselőházának 3\ a vezérigazgató, akinek kevesebb a szakértelme, mint egy kocsi vezetőnek, mert a kocsi vezetőnek egész bizonyos -szakvizsgát kell tennie, a koesivezetőnek fizikailag, erkölcsileg és szellemileg állandó készenlétben kell lennie és egyik lábával állandóan a sírban vagy a kórházban, a másikkal pedig a börtönben van, mert hiszen ő felel mindenért, és saját élete is folyton veszélyben van — mondom, lehetséges-e az, hogy amikor egy, a vezérigazgatónál nagyobb tehnikai képzettségű kocsivezető 100— 120 pengőt kap havonta, akkor viszont a vezérigazgató évi 136.000 pengőt kapjon? A szeretet melege és a gondoskodás tehát valahogy terjeszkedjék ki. az alsó kategóriák felé is. Amikor a külföldi és belföldi közlekedési viszonyokat összehasonlítjuk, akkor vegyük azt is tekintetbe, hogy a budapesti közlekedési munkások fizetése világszerte a legrosszabb, ilyen nincs másutt. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt, szíveskedjék beszédét befejezni. Propper Sándor: Kérnék szépen 10 pere meghosszabbítást. Elnök: Méltóztatnak a 10 perc meghosszabbítást megadni? (Igen.) A Ház a meghosszabbítást megadja. Propper Sándor: Sehol sincs az, hogy 14— 16 órás munkakeretben végzendő 9—10 órás munkaidőért havi 110—120 pengőt fizessenek akkor, amikor a másik részről ilyen fizetéseket látunk. T. Képviselőház! Es meg valamit bátorkodom felemlíteni. Egymillió szakaszjegyet kell eladni azért, hogy Folkusházynak egy évi fizetése kikerüljön. Budapest egész lakosságának, beleszámítva a csecsszopót és a 90 éves aggastyánt is, legalább egyszer egy.évben utaznia kell a villamoson, hogy Folkusházy fizetése öszszejöjjön. Ezt csak nem lehet védeni, ez csak nem rendszer, ezt csak nem lehet fenntartani? (Petrovácz Gyula: Senki sem védi!) Ennek csak nem lehet erkölcsi fedezetet adni, különösen ma, amikor Sándor Pál, aki a kapitalizmus öntudatos és tipikus képviselője, jelenti ki, ihogy a gazdasági helyzet megromlása után ő maga még magánvállalatnál sem tartja megokoltnak és erkölcsileg megengedhetőnek az ilyen nagy fizetéseket. T. Képviselőház! Látnunk kell azt a borzalmas diszparítást, amely nemcsak a közúti közlekedésnél van meg, hanem általában a gazdasági életben. Hát hová jutunk? Peyer Károly í. képviselőtársam csodálkozását fejezte ki a fölött, hogy itt még nem omlott minden Összo. Valóban így van és ez már soká nem tarthat. Borzalmas, ami ma Magyarországon van, hogy egy takarékpénztári vezérigazgató kiköt magának 400.000 pengő biztosított évi jövedelmet és hogyha egy diplomával felruházott új munkaerőt vesz fel, újra vizsgáztatja a szakma szempontjából, azután leülteti 6 hónapra ingyen dolgozni, azután ad neki 80 vagy 60 pengő havi kezdő fizetést, amiért egy tisztességes, féregmen • tes hónaposszobát sem lehet ma Budapesten kapni. Hol vagyunk, hová jutunk? Vagy egyéb ipari részvénytársaságnál, aihol egy igazgatósági tagnak van 120.000 pengő évi tantiémje, amiért egyszer aláírja a nevét a mérleg alá

; amiért két igazgatósági ülésre elmegy, a munkásnak pedig, a bányásznak, aki naponta leszáll a földbe 200—300 méter mélységbe és ott megvív a természettel az energiáért, az anyagért, a szénért és nem tudja, hogy feljön-e valaha ínég a napvilágra, látja-e családját és a napot, — '. ülése 1930 április 2-án, szerdán. 363 hiszen minden reggel azért mondja, mikor leszáll a bányába, hogy «jószerencsét», — ez egy ima tulajdonkép — hogy felkerüljön mégegyszer a föld fölé — annak meg adnak 3 pengőt, meg 2 pengő 50 filléreket és elvárják tőle,.hogy 2—3 vagy 5 gyermeket neveljen új generációképpen a hazának. Ezt a diszparitást valahol meg kell kezdeni lecsökkenteni és azt hiszem, erre legalkalmasabbak a közüzemek és általában a köztestületek és alakulatok. Azoknak kellene megkezdeni és példát mutatni és valahogyan arányba, valahogyan egymással megfelelő harmóniába hozni az egyes fizetési kategóriákat. En nem mondom, hogy a bányásznak, a kalauznak és a koesivezetőnek annyi fizetése legyen, mint a vezérigazgatónak, de legyen legalább annyija, hogy megélhessen belőle, ihogy a családját eltarthassa, hogy a gyermekeit felnevelhesse (Petrovácz Gyula: Helyes!) hogy egy kevés kultúrát meríthessen a kultúra forrásából, és ha ehhez szükséges az, ihogy a vezérigazgató mammutfizetését lecsökkentsük, hát csökkent sük le. (Helyeslés.) En nem tudok sajnálni egy 60 éves nyugdíjba menő agglegényt, akinek csak 136.000 pengő fizetése van, mert ha folyékonyan nyelné az aranyat és brilliánsokat is nyelne hozzá, vagy ha apró brilliánsokkal hintené is be mákostésztáját: akkor sem tudja felélni és elfogyasztani ezt a fizetését. (Ügy van! — Derültség.) Az üzemek kérdése valóban másképpen tárgyalandó szerény felfogásom szerint, mintahogy azt egyes pártok kortéziából tárgyalják. Nem lehet elzárkózni a közüzemek elől, mert hiszen az egész termelés, a technika fejlődése, centrális irányban halad. Hát a magánkapitalizmusnak szabad létrehozni a karteleket, trösztöket, ringeket, szabad nemzetközi hálózatokat kiépítenie az élet megdrágítására, szabad megszüntetnie az egymásközti versenyt, szabad közös erővel nekirohannia a fogyasztónak és mindent megdrágítni? A magánkezeknek, a kapitalizmusnak szabad, a köznek nem szabad? A közüzemek a kartelleknek egyik legelfogadhatóbb ellensúlyai és ellentételei. En most kívül hagyom számításomból a kisembereket, a kisiparosokat és a kiskereskedőket, akik, szegények, az elburjánzott közüzemekben nem kapnak helyet, mert az csak a nagyvállalatoknak jó. De tessék megnézni a trösztöket, amelyek átalakulásai a kapitalizmusnak. Míg a kapitalizmusban egymással vívták a versenyt, és így olcsóbbodott minden, most kartellekbe tömörülve a fogyasztók ellen indítják meg a hadjáratot és drágítanak mindent. Ez tulajdonképpen monopólium, szemben a valódi közüzemmel, amelyet a maga nemes értelmében kell felfogni. A kartellek drágító alakulatok és ilyen tendenciákkal is lépnek fel. Nem lehet tehát útját vágni annak a fejlődési folyamatnak, amely a közüzemekben is kifejezésre jut. Közüzem a vízszolgáltatás, a közlekedés, a vasút, az energiaszolgáltatás. Méltóztassanak, tisztelt uraim, elképzelni, hogyha például a víz a háború alatt magánkezekben lett volna, mi lett volna itt Magyarországon? Nemesak kenyerünk nem lett volna, nemcsak egyéb táplálkozásunk lett volna a legcsekélyebb és kellett volna érte sorbaállani, de még csak vizet sem kaptunk volna. (Bárdos Ferenc: Vízjegy lett volna!) Ha magánkapitalista kezekben lett volna a víz és az egyéb közszükségleti cikkek szolgáltatása, akkor nemcsak kenyeret nem ehettünk volna, hanem vizet sem ihattunk volna. Nem lehet tehát a közüzemet, a közüzemek nagy közgazdasági jelentőségét és 52*