Képviselőházi napló, 1927. XXVI. kötet • 1930. március 13. - 1930. április 10.

Ülésnapok - 1927-370

Az országgyűlés képviselőházának 370. hogy a vallás pedig mindenkinek magánügye, abba nem avatkozik bele az állam, azt teljesen ráhagyja az egyénekre, mert hiszen ezt bizonyítja azoknak az államoknak példája, ahol a szabad államban szabad egyházat létesítettek. (Láng János: Oroszországban!) Ne méltóztassék Oroszországra hivatkozni, hanem méltóztassék azokra a kultúrállamokra hivatkozni, ahol ezt a kérdést már így rendezték, és ahol azt látjuk, ami az ön szempontjából talán megfelelőbb megoldás, hogy a vallásosság sokkal mélyebb, mint ott, ahol különösen az állam nyúl bele ezeknek a kérdéseknek rendezésébe. Arra kellene tehát törekednünk, s azt kellene nekünk törvényhozás útján rendeznünk ebben a kérdésben, hogy a vallás mindenkinek magáügyi lévén, ne avatkozzék egyik felekezet a másik felekezet ügyeibe, ne avatkozzék a belső hierarchikus szervezet megalakításába, hanem intézze azt minden felekezet a maga keretén belül úgy, ahogy azt felekezeti szempontból legjobbnak és legmegfelelőbbnek tartja. Ha e szerint a felfogás szerint intézzük és szabályozzuk a felekezeti kérdéseket, akkor az egyes felekezetek között nem lesz soha villongás, és nem lesznek meg azok az ellentétek, amelyek ennek a paragrafusnak szövegezése körül megint kirobbannak. Az a megoldás, amelyet Gál Jenő t. képviselőtársam mint gravament említett meg, s amelyet a szocialisták felé adresszált, hogy szónokunk arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felekezeti kérdés és a kegyúri jog gyakorlása magának az önkormányzatnak kérdése, csak kisegítő rendelkezés ama felfogásunk mellett, hogy a vallás mindenkinek magánügye, és csak arra az esetre vonatkozik a mi indítványunk, amelyet Farkas t. képviselőtársam terjesztett elő és amely a 6. § törlését kívánja, ha ez nem megy keresztül, és csak ha a vallásügyet nem tekintik mindenki magánügyének, akkor tolul előtérbe a másik kérdés, hogy mindaddig, amíg az önkormányzat, amíg a főváros maga gyakorolja a kegyúri jogot, nem lehet kizárni abból semmiféle felekezethez tartozó fővárosi polgárt, mert ha a terhek viseléséhez hozzájárul, ennek logikus következménye az, hogy résztvegyen azokban a jogokban, amelyek mint a fővárosnak adófizető polgárát feltétlenül megilletik. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) De méltóztassék megengedni, ma, amikor ezer sebtől vérzik ez az ország, amikor egészen más és sokkal súlyosabb bajaink vannak, nem kánonjogi és nem közjogi kérdésekről kellene vitatkoznunk, hanem elsősorban a gazdasági kérdésről, mert ezen múlik ennek az országnak és magának a fővárosnak sorsa. Az, hogy valamelyik felekezeti pap megválasztásába— legyen az akár katholikus pap — befolyjanak-e az idegen felekezetűek, vagy csak a katholikus, vagy csak a keresztény felekezetűek, vagy helyt adnak-e annak, hogy a zsidók is leadják szavazataikat, eltörpül ama nagy és fontos kérdések között, amelyeket a fővárosnak mint közjogi testületnek meg kell oldania. Arra kérem tehát a Képviselőházat, ne evvel a problémával foglalkozzék. Ezt megoldhatjuk úgy, hogy egyszerűen töröljük a 6. bekezdést, vagy pedig arra az álláspontra helyezkedünk, amely közelebb fekszik az én álláspontomhoz, amelyet w Dabasi Halász t. képviselőtársam terjesztett elő, amely az igazságnak és az eddigi gyakorlat követelményének is sokkal inkább megfelel, mint az a jogfosztó rendelkezés, amely ebben a 6. bekezdésben bennefoglaltatik. De a főváros polgárságára, a főváros munkásságiára, az ittélő emberekre nézve annál, ülése 1930 március 19-én, szerdán. 101 hogy azt a rendelkezéist, amely ebben a paragrafusban foglialtatik, miképpen szabályozzák — sokkal fontosabb és sokkal lényegesebb az a kérdés, hogy a belügyminiszter úr miképpen kívánja az állandó szakbizottságokat megalakítani, hogy a szakbizottságok ülései nyíltak, viagy pedig zárt tanácskozásúak legyenek-e. Ez fontosabb, mint az, hogy a felekezeti lelkészeket miképpen fogják megválasztani és ebben kiknek adnak szavazati jogot. Az a megoldás azonban, amelyet a t. belügyminiszter úr itt el akar fogadtatni a Képviselőházzal!, mindenre allkalmas, csak arra nem, hogy egyrészt megfeleljen az eddigi gyakorlatnak, másrészt pedig megfeleljen azoknak a követelményeknek, amelyeket a főváros dolgozó társadalma a szakbizottságok munkájától vár. A belügyminiszter úr most azzal a módosítással, amelyet az előadó úr által beterjesztett, olyan intézkedést kíván a javaslatba felvétetni, hogy a pénzügyi bizottság kivételével a többi bizottság zárt ülésben tanácskozik. Semmi szükség nincs erre az, intézkedésre. A fővárosnál tradicionális állapot az, hogy a bizottsági tárgyalások mindig nyilvánosak és a nyilvánosságból az eddigi gyakorlati szierint semmiféle hátrány a, főváros érdekeire nem háramlott, sőt mindenki, aki látta, hogy mi történik a bizottsági, tárgyalásiakban, aki látta ezt, és érzi, hogy a sajtó a miaga nyilvánosságával ellenőrző szerepet tölt ott be, — sokszor azt kell mondanom, sokkal nagyobb' és sokkal súlyosabb ellenőrző tevékenységet fejt ki, mint egyes megválasztott bizottsági tagok, — annak arra az álláspontra kell helyezkednie, hogy éppen a közérdek szempontjából nem volna szabad és nem kellene kizárni a nyilvánosságot, hanem a belügyminiszter úrnak minden törekvésével arra kellene hatnia, hogy igenis lehetővé tegye a nyilvánosságot, mert a. nyilvánosság nagyobb kontrolit jelent a főváros érdekében, mint amilyen kontrollt jelent akár a belügyminiszteri, akár a pénzügyminiszteri, vagy akár más szakminiszteri felülvizsgálat. Higyje meg a belügyminiszter úr, hogy a közérdek szempontjából sokkal helyesebb megvilágítást kapnak az ügyek akkor, ba ott teljes nyilvánosság előtt futnak le és tárgyaltatnak le az egyes kérdések, mintha ezeiknek a szakbizottságoknak tanácskozásai zártak lennének és zárt tanácskozásban hozott határozataikat a belügyminiszter úr megint a maga hivatali apparátusával íróasztal mellől egy hivatalos szoba zárt keretén belül döntené el, akár jobbra, akár balra. Tessék a nyilvánosságnak a lehető legnagyobb teret és a lehető legnagyob lehetőséget adni. A nyilvánosság mindenkor megtalálja azt a döntő szót, amelynek hangot kell adni egy szakkérdés elintézésénél, vagy valamely ügy letárgyalásánál. T. Ház! Az előadó úr most egy módosító indítvánnyal jött, amellyel azt célozza, hogy a törvényhatósági bizottság saját tagjai közül háromévenként újjáalakítható szakbizottságokat alakít. Nagyon érdekes az előadó úrnak ez az állásfoglalása, amelyet a belügyminiszter úrral egyetértőleg terjesztett elő azért, mert ez az állásfoglalás és az a tendencia, amely megnyilatkozik ebben a módosító indítványban, tulajdonképpen éles és szöges ellentétben van a törvényjavaslat eddigi felállításával és azzal az elméleti felfogással, melynek a belügyminiszter úr és az előadó úr ismételten hangot adott. Eddig mindig azt hallottuk és arra oktatott ki bennünket a belügyminiszter úr, hogy azért kell az örököstagok intézményét bevezetni,