Képviselőházi napló, 1927. XXV. kötet • 1930. február 11. - 1930. március 12.

Ülésnapok - 1927-363

Az országgyűlés képviselőházának 363. tegnapelőtt kézbesítették ki neki azt a végzést, amelyben tudomására adják, hogy elutasítják a kérvényét; az «édes fiam»-nak a tíz esztendő óta nélkülözött férje tehát nem fog hazamenni, miniszteri, vagy talán államtitkári kijelentések ellenére. (Zsitvay Tibor igazságügyminiszter: Nálam nem járt! — Gróf Bethlen István miniszterelnök: Majd kisül, hogy a portásnál járt! — Derültség!) így fest, ha közelebbről vizsgáljuk meg a miniszter úr hangulatkeltő felszólalása s ismétlem és hangsúlyozom: maga a szöveg és főképpen a melódia olyan, amely engem teljesen igazol, s amely ezt a kérdést nem az engesztelékenység szempontjából kezeli és bírálja, hanem hadüzenetszániba megy, kesztyűdobás. S bár a miniszter úr az igazság kapujáról beszélt és megfogalmazta a maga szép költői frázisát az igazság kapujához való közeledésről, én ennek ellenére azt mondom, hogy aki a miniszter úr a kormányzat igazságának kapujához megy és közeledik, csak azt olvashatja le onnan, amit Dante írt a pokol kapujára, hogy: akik pedig ide közeledtek mondjatok le minden reményről! T. Képviselőház! A miniszter úr állításával szemben kijelentem, hogy én, aki néhány tárgyaláson résztvettem, hogy mi mélységesen csalódottaknak, becsapottaknak érezzük^ magunkat s ez az, ami bennünket arra késztet, hogy ezt az akciót továbbvigyük, ez az, ami bennünket nem kedvünk szerint, hanem kötelességszerűen és kényszerűségből arra ösztökél» hogy ezt a kérdést ne engedjük levenni a napirendről addig, amíg ez a kérdés kielégítő és megnyugtató megoldást nem nyer. Ezt akarom elérni az amnesztiakérdésnek parlamenti tárgyalásával s ezért kérem, indítványom elfogadását. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Az igazságügyminiszter úr kíván nyilatkozni. Zsitvay Tibor igazságügyminiszter: T. Ház! A magam részéről nyugodt lelkiismerettel állok az ország közvéleményének ítélőszéke előtt, hogy nem szándékoztam vihart vetni. En a magam részéről vallom és állítom azt, hogy az amnesztia kérdését csak az engesztelődés szempontjából és magasabb szempontokból lehet kezelni s tárgyalni. (Ügy van! jobbfelol.) En ezen a kereten belül maradtam s igyekeztem mindazt a túlzást és ferdítést, amely ebben a kérdésben vagy itt a Házban, vagy azon kívül elhangzott, visszaállítani a tiszta és való tényállás alapjára. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ezzel nem vétettem, ezzel nem dobtam kesztyűt, hanem ezzel a kötelességemet teljesítettem. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Sajnálom, hogy ezt nem méltóztatik tudni felismerni. A t. képviselőtársam azonban továbbfolytatja azt a tényállásferdítést, amelyet már töbször tapasztaltam. Méltóztatott azt mondani, hogy egytagú tanács ítélkezett. (Propper Sándor: Csak tessék nyugodtan sértegetni, ön miniszter, önnek minden szabad! — Zaj. — Elnök csenget.) Bocsánatot kérek, a tényállás helyreigazítása nem sértés. Mondottam már, hogyha valaki rosszul adja elő a tényállást, önmagára vessen, ha ezt rá kell olvasni. A képviselő úr azt mondta,^ hogy egytagú tanács ítélkezett. Meg akarom állapítani, hogy nem egytagú tanács döntött a gyorsított eljárás során. (Propper Sándor: Kijavítottam, hogy ötöstanács!) Méltóztatott kijavítani, amit azonban én nem hallottam, örömmel látom, hogy ismét egy olyan kijelentése volt a Uése 1930 március 6-án, csütörtökön. 381 képviselő úrnak, amelyet kénytelen volt sajátmaga kijavítani. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Ami mármost, t. képviselőtársam, azt a két kikapott nevet illeti, Bártfai és Molnár nevét, erre nézve két dolgot vagyok bátor mondani. Bártfait illetőleg megmondottam, hogy^ úgy viselkedett, hogy megszabott büntetésének rendkívüli kegyelemmel történt félbeszakítását meg kellett szüntetni. Csak egyet akarok hangsúlyozni. Ez az egyén annak idején, amikor Esztergomban kivégzések voltak, szadista örömmel gondoskodott róla saját személyében, hogy a hullaszállító kocsik a kellő időben ott legyenek, mert olyan fontosnak tartotta^ hogy az elhatározott kivégzések valóban végre is hajtassanak. Egy városnak erkölcsi alapon álló közönsége ennek az egyénnek megjelenését abban a városban erkölcsi felháborodás és utálat nélkül nem nézhette (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) s magatartásának minden egyes részlete arra vallott, hogy nem érdemes arra a kegyelemre, amelyet tisztán szánalomból tanúsítottak iránta. Ami Molnár Józsefet illeti, (Nagy

r zaj a szélsőbaloldalon. — Elnök csenget.) kénytelen vagyok megállapítani, — és már közbeszólás alakjában is megállapítottam — hogy ennek az érdekében senki sem járt nálam, ennek kegyelmi ügyét nem ismerem, de a dolog természete szerint ismertettem, hogy gyilkosságért 15 évre van elítélve, ennek következtében egészen valószínűtlen, ho^y bárki illetékes helyen ilyen biztató, ilyen félrevezető kijelentést tett volna. Ami pedig végül azt illeti, hogy ennek a palotának kapujára, az igazság palotájának kapujára, vagy bármiféle igazság kapujára az lenne felírva, hogy: «Laseiate ogni speranza...», erre azt mondom: igen, ez fel van írva azok részére, akik nem az igazságot keresik, hanem az^ igazság megdöntését, rá van írva azok részére: hagyjanak fel minden reménnyel, hogy a magyar igazságot mégegyszer sírba vihetik. Ez az én válaszom s kérem az elnöki napirendi indítvány elfogadását. (Taps a jobboldalon és a középen. — Farkas István szólásra jelentkezik.) Elnök: Farkas István képviselő urat illeti a szó! Farkas István: T. Képviselőház! En Pronper Sándor képviselőtársam napirendi indítványának elfogadását kérem a következő indokok alapján: Az igazságügyminiszter úr most is, meg előbbi felszólalásában is arra hivatkozott, hogy a fenséges amnesztia ténye jóindulatból, szeretetből fakadt. (Propper Sándor: Franeia-Kiss Mihályt, meg Héjjas Ivánt keblükre ölelték! — Zaj.) Hivatkozott arra is egyik felszólalásában, hogy azokat az erkölcsi szempontokat, amelyekre szükség van, szem előtt kell tartani. En nem látom a miniszter úr és a kormány magatartásában azt fenséges gondolatot, azt az elgondolást, amelyből kicsillámlanék a megbocsátásnak az a messzemenő gondolata, amelyet nem pártszempontok és nem osztály tagozódás szerint, hanem az állam érdekében kellene megvalósítani. Nem látom azt a fenséges tényt, nem látom azt az erkölcsi alapot sem, amellyel lehetséges volna azt az álláspontot elfoglalni, hogy az ötös tanácsok által hozott ítéleteket úgy ítéljük meg, mint ahogy azt az igazságügyminiszter úr ma megítélte. Bocsánatot kérek, itt a Házban is elhangzott már illetékes szakemberek, jogászok részéről az a megállapítás, hogy annakidején 1919-