Képviselőházi napló, 1927. XXIV. kötet • 1929. december 05. - 1929. február 07.

Ülésnapok - 1927-337

82 Az országgyűlés képviselőházának ponttal, amelyet annak idején mint pénzügyminiszter vagy mint közgazdasági miniszter képviselt? Magáénak vallj a-e az új kereskedelemügyi miniszter ezt a két felfogást, vagy pedig az új kereskedelemügyi miniszter felfogásában valami ellentét van a volt közgazdasági miniszter és a volt pénzügyminiszter felfogásával szemben? Ezek mind problémák, amelyek jobban érdeklik a közvéleményt, mint például a katonai büntetőtörvénykönyv reformja, amely nem nagyon hiányzott itt senkinek sem, hiszen inkább az a darab kenyér hiányzott, amelyből a mindennapi asztalra nagyon gyéren jut az emberek ezreinek es tízezreinek. Miután remélem, hogy a Ház többsége nem lesz ilyen illojális a minisztereivel szemben és végre lehetőséget ad a miniszter uraknak arra, hogy ezekről a közgazdasági kérdésekről a nyilvánosságot tájékoztassak, kérem, méltóztassék napirendi indítványomhoz hozzájárulni. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, helyes lesz ezt a kérdést napirendre tűzni. Felhívnám a Ráz tagjainak figyelmét azokra a szomorú időkre, amelyeket ma a főváros és az ország lakossága él. Tessék végigmenni az üzletekben, tessék végimenni ott, ahol az azelőtti években pezsgő élet volt, ahol kisegítő alkalmazottakat vettek fel, hogy az üzleti forgalmat le tudják bonyolítani. Ma fi meglevő személyzet is elegendő annak a szomorú forgalomnak lebonyolításához, amely ma .".zekben az üzletekben van. Tessék megnézni azokat az egyesületeket, ahol a dolgozó munkások ezrei várnak arra, hogy valami munkaalkalom adódjék a számukra. Hivatkozom a luxusiparra, például az aranyművesekre, akiknél ebben az időben sohasem volt munkanélküli, ma pedig itt is nagy tömeg munkanélküli van, aki nem tud dolgozni, mert nincs fogyasztó. De ha továbbmegyek és megnézem azt az iparágat, amely karácsony táján a legjobban volt foglalkoztatva, a képeskönyveket előállító és a dobozokat előállító vállalatokat, a játékgyárakat, a könyvkötőket, úgy azt látom, hogy ma az e szakmában dolgozó munkások egyharmada van munka nélkül. Hivatkozom a cipészekre, a szabókra, és egyéb közszükségleti cikkekben dolgozó szakmákra, ahol százai ós ezrei vannak tétlenségre ikárhoztatva a munkásoknak, akik nem tudnak munkaalkalmat találni azért, mert a belső fogyasztás a minimumra redukálódott, mivel az emberek a közterhek alatt nyögnek rettenetesen. Egy osztály van csak, amely monopóliumot élvez a jólétben, és ez a háztulajdonosok osztálya; ezek a kormánynaik nem tudom, miféle rendelete alapján olyan helyzetbe jutottak, hogy a terheket mind játszva tudják vállalni. Kérdem, miféle szempontok azok, amelyek a kormányt arra késztetik, hogy a háztulajdonosokkal szemben ne vesse fel ugyanazokat a kötelességeket, melyeiket a másik oldalon mint jogokat ad nekiiik a nagy házbérek szedésével. A háziurak megkapják a békebeli háabéréket, de ezzel szemben nem teljesítik békebeli kötelességüket. Ha lehetett rendeletet kiadni arra nézve, hogy a pálinkámé réseket kötelesek minden évben kifesteni, amit én helyesnek tartok, miért nem lehet oly rendeletet 'kiadni, hogy minden háztulajdonos, alki Öt éve nem festette ki a lakója lakását, tartozik a lakást kifesteni? Miért nem lehet (arra (kötelezni a háztulajdonosokat, hogy ott, ,ahol nincs a gáz, a villany, vagy a vízvezték bevezetve, bevezessék a gázt, a villanyt és a vizet? Miért nem lehet őket arra kötelezni, hogy a háaaikat tataroztassák? Ma nem '7. ülése 1929 december 10-én, kedden. • hivatkozhatnak arra, (hogy nincs fedezet rá, hisz minden negyedévben megvan a pontosan befolyó lakbér; ha mást nem is, de ezt az emberek valahogyan megfizetik, mert nem akarnak az utcára kerülni. Inkább éheznek és rongyokban járnak, de a háztulajdonosnak megfizetik a lakbért. Azt hiszem, hogy ehhez hasonló problémák tömegéit vetnék fel a t. túloldalon ülő képviselő urak is, úgy mint én, aki mint városi képviselő látom ezeket a bajokat közelről; valószínűnek tartom, hogy épp így falusi képviselőtársaim is látják a falusi lakosság bajait, amit mi kevésbbé látunk. (Jánossy Gábor: Baj van mindenütt!) Ha méltóztatik látni, ha helyesnek méltóztatik tartani, amit mondok, tessék hozzájárulni ahhoz, hogy ez a kérdés napirendre tűzessék és legalább itt a Házban nyugtassuk meg az ország közvéleményét, hogy a képviselők foglalkoznak ezzel a problémával, hogy a Ház tagjait érdeklik ezek: a kérdések, hogy igenis meg akiarjuk vitatni ezeket a kérdéseket. (Jánossy Gábor: Ezzel nem megyünk előre! — Zaj.) Miért kell ezeket csak a miniszteri burokban, zárt ajtók mögött megvitatni? Látom, hogy a külföldi parlamentek mind túlnyomórészt gazdasági kérdésekkel foglalkoznak. A német birodalmi gyűlés most tárgyalt egy nagy adójavaslatot, a sajtó ezzel van tele, ezzel foglalkozik. Mi akadálya van annak, hogy Magyarországon, amely katasztrofális nyomorúságban van, sok minden egyéb okoból is, ezt a kérdést ne tárgyaljuk? Itt van például — képviselőtársaim közül többen felvetették — hogy az államvasúti beruházások miért nem kerülnek a Ház elé, illetőleg, miért nem hajtják azokat végre? De nagyon kevesen tudják képviselőtársaim közül, hogy az államvasúti beruházások főakadálya az én információim szerint az, hogy az Államvasutak összes bevételeit elzálogosította a kormány, illetőleg kötelezettséget vállalt, a Talbot-kölcsönnel kapcsolatban. A Talbot kölcsön kamatainak garantálására le van kötve az Államvasutak bevétele. (Rassay Károly: Lehet ez? — Zaj a bal- és szélsőbaloldalon.) A Talbot-ot magyarul Dunántúli Elektromos Műveknek nevezik. Miután az állam ezért garanciát nem vállalhatott s^ miután a főváros ez a kamatgaranciát magától elutasította, tehát nem lehetett a kérdést másképpen megoldani, minthogy az Államvasutak bevételeit garantálják ezeknek a kamatoknak a fedezésére. Hogy a főváros ezt nem vállalta, az bizonyítja a főváros józan megítélését, mert ennél az üzleti vállalkozásnál évente az eddigi számítások szerint egy millió pengő deficit lesz. Ezt az 1 millió pengő deficitet tehát az Államvasutaknak kell megfizetni és ezt a deficitet szeretnék a székesfőváros nyakába sózni. Keméljük, hogy a székesfőváros autonómiája ezt ki tudja védeni. Nem tudom, nem azért kell-e megfosztani ezt az autonómiát minden rendelkezési jogtól, mert nem akarta magára vállalni ennek a Talbot-kölcsönnek a kamatterheit. Ezek olyan problémák, amelyek szakemberek előtt részben ismeretesek, de talán a kövélemény előtt nem ismeretes problémák és nem ismeretesek képviselőtársaim egy nagy része előtt sem. Kérdem, mi az akadálya annak, hogy ezek a kérdések itt megtárgyaltassanak és hogy rámutassunk arra, hogy a külföldről behozott kölcsön után az adófizetőknek kell a kamatot fizetni. Ennek a kölcsönnek folyósítása nem készpénzben történt, hanem nagyrészben természetben, akkor, amikor gépeket hoztak be, úgyhogy az a kölcsön, amelyet a Magyar Államvasutak garanciája mellett vett fel a kormány