Képviselőházi napló, 1927. XXIV. kötet • 1929. december 05. - 1929. február 07.

Ülésnapok - 1927-336

40 Az országgyűlés képviselőházának 336. ülése 1929 december 6-án, pénteken. az

r intézkedés ellen, abból a legelemibb alkotmányos szokásból indulván ki, hogy a törvényhozásnak nincs joga olyan erőmüveletekkel olyan mandátumokat meghosszabbítani, amelyek egy élő törvény szerint lejártak. Ami tiltakozásunk akkor ugyanolyan körülmények között ment végbe, mint ma, — hogy tudniillik a kettős minőségben lévő képviselők, akik törvényhatósági bizottsági tagok és képviselők is, részben^ kibújtak a felelősség alól. Mi kisebbség lévén, természetesen nem tudtuk megakadályozni a törvényt. így kaptak a kisorsolt törvényhatósági bizottsági tagok ajándékba mandátumot, a nélkül, hogy a választók véleményét kikérték volna, vagy a választók újabb megbízását kérhették volna. A meglevő törvény tehát feleslegessé tette már az 1928. évi LXIV. tcikket és feleslegessé teszi ezt az egyszakaszos törvényjavaslatot is, amelyet mi most itt az új módszer szerint gyorsított tempóban tárgyalunk, amennyiben tárgyalásnak lehet nevezni azt, hogy egyoldalúan megvitatják, tiltatkozásképpen felemelik szavukat egyesek, mások pedig közönyösen hallgatják, vagy pedig félrevonulnak a teremből. Aki valamennyire ismeri az alkotmányos berendezkedéseket, aki azok lényegével tisztában van, aki tudja, hogy mi a parlamentarizmus, annak nem kell sokat magyarázni, hogy mi az alkotmányos formája egy közület megújításának, ha akár a Képviselőházról van is szó. À művelt nyugaton, ahol a haladás minden intézményét már meghonosították, ott a szenátusokat is és különösen az Önkormányzatokat, ha a mandátumuk lejárt, alkotmányos formák között újra választják; elmennek a választók elé, megbeszélik a kérdést a választókkal, a pártok megmondják a programmjukat, a választók szavaznak, döntenek, és aki amit kapott a választásokon, hazaviszi, és kezdődik egy új alkotmányos periódus. Ezt másképpen magyarázni, másképpen csinálni, szerintem beleütközik az alkotmányosság és a parlamentarizmus alapelveibe és igenigen közelről súrolja az abszolútizmus és a diktattúra határát. Elkobozni a választóktól a jogokat, lehetetlenné tenni azt, hogy a választók válasszák meg azokat a funkcionáriusokat, akiket alkalmasaknak tartanak arra, hogy ügyeiket továbbvigyék, ez alkotmányellenes cselekedet. Ilyen alkotmányellenes cselekedet tehát ez a törvényjavaslat is, még akkor is, ha a Képviselőház, illetőleg a törvényhozás retortáin keresztülhajszolják is a többség, a fegyelmezett többség segítségével. A diktatórikus formák, ellentétben az alkotmányos formákkal, a saját maguk uralmának megfelelően irányítják állandóan a közületek működését, a törvényhozás és azr autonómiák működését. Nem azt nézik, hosry mi az. ami az ő hatalmukat meghosszabbítja, mit akar a választóközönség, hanem azt nézik, hogy ami az ő hatalmukat erősíti, vagy gyengíti. Ennek alapján át- és átszerelik a rendszereket, és ezeknek az új beállított rendszereknek alapján próbálják meghamisítani a közakaratot és a közvéleményt. Az igazság tehát igazság marad, az t. i., hogy erre a törvényjavaslatra semmi szükség nincsen. A maga útjára kellett volna bocsátani a dolgot, és választani kellett volna 1928-ban, vagy, ha ezt elmulasztották és nem tudták nyélbeütni az új törvényt, amelyre szintén nincs szükség, akkor 1929-ben. Ma a fővárosban tulajdonképpen választási küzdelemnek kellene folynia. Ez az időpont az, amikor Budapestnek az új önkormányzatot meg kellett volna választania, illetőleg a kisorsoltak helyébe új törvényhatósági bizottsági tagokat kellett volna választani. Meg kellett volna újítani a december 31-ig szóló, már meghosszabbított mandátumokat: december havában kellett volna választani, Ma tehát Budapest székesfőváros közönségének egy választási küzdelem kellős közepén kellene állania és szelektálnia kellene, választania kellene, és össze kellene állítania az új önkormányzatot. Ezzel szemben tárgyalunk egy ilyen egyszakaszos törvényjavaslatot, amelynek alapján a kisorsolt mandátumokat újabb egy esztendőre kívánja a belügyminiszter a törvényhozással meghosszabbíttatni. Ebben a javaslatban tehát az alkotmányos és a parlamentáris formák egyenes felrúgásával az abszolutisztikus ós a diktatórikus formák jelentkeznek, és én szeretném tudni, hogy a főváros választópolgárságának ez a provokálasa miért szükséges. Hiszen, amint mondottam, már tiltakoztunk 1928-ban is az 1928 : XLIV. te. ellen és a többi fővárosi párt, t. i. az egységes polgári párt, — nem tudom, minek nevezi magát, mi. Ripka-pártnak ismerjük, de ők ezért az elnevezésért haragusznak és mindig kikérik maguknak (Derültség. —• Farkas István: Kozmások! — Jánossy Gábor: Nincs abban szégyelni való!) — és a keresztény községi párt ebben a harcban, illetve ennek.a harcnak első szakaszában velünk harcolt ugyanúgy, mint most ennek az újabb harcnak első szakában, később azonban természetesen cserben hagytak bennünket és a belügyminiszter úr intésére megszavazták azt az egyszakaszos javaslatot is, vagy távoltartották magukat a szavazástól. Szóval ez a szabadságharc, amely így visszanyúlik 1928-ra, ugyanazokat a momentumokat termelte ki, mint ez a második szaka a harcnak. A helyzet^az volt, hogy a másik két fővárosi párt hátbatámadta az önkormányzatot, hátbatámadta fegyvertársait, hátbatámadta a szociáldemokrata és a nemzeti demokrata pártot és szabad folyást engedett a kormány akaratának. Most aztán az sül ki, hogy egy teljes hosszú esztendő a belügyi kormányzatnak kevés volt ahhoz, hogy az új törvényt megszerkessze és hogy a törvényhozáson keresztül törvénnyé emelje. Valószínű, hogy nem azért volt ez az esztendő kevés, mert^ a belügyi kormányzatnak túlságosan jó szándékai lettek volna a fővárossal szemben. En merem állítani, hogy ha a belügyi kormányzat, illetve a kormány jó szándékkal jó törvényt akarna a főváros részére alkotni, akkor nem egy esztendő kellene hozzá, hanem egy hét is elég volna, vagy akár egy nap is, mert hiszen a l'art pour l'art ellenzékiség a mi részünkről, különösen az ilyen életbevágó javaslatoknál, nem tételezhető fel. Egy jó fővárosi törvényjavaslat napok alatt keresztülment volna a törvényhozáson, nem lett volna tehát szükség arra, hogy egy teljes esztendei meddő kísérletezés után most újból egy mandátum-meghosszabbító Voronoff-javaslattal álljanak elő és a saját maguk hanyagságát, vagy a saiát maguk tehetetlenségét ezen a módon hidalják át. Most a cél ugyebár az, hogy a főváros törvényhatóságát az ex-lextől megszabadítsák, azért kell ezt a törvényjavaslatot ilyen gyors ütemben tárgyalni. A készség a kormányban az új törvény létrehozására megvolt. Amikor az első egyszakaszos törvényjavaslat megszületett. rögtön megindult a verejtékező munka az új törvényjavaslat összeeszkábálá^a érdekében, természetesen azzal az előre kitűzött céllal, hogy az autonómiából azt, ami még netalán megmaradt, amit az 1924:XXVI. te. meghagyott, megszűntessék, megnyirbálják, hogy az ország első törvényhatósága ne bírjon önrendelkezési