Képviselőházi napló, 1927. XXIV. kötet • 1929. december 05. - 1929. február 07.

Ülésnapok - 1927-347

346 Az országgyűlés képviselőházának 3U7. ülése 1930 február U-én

} kedden. viselkedését nem tartom az ország érdekében valónak.) Rassay képviselő úr sértő közbeszólást tett, ezért rendreutasítom. (Rassay Károly: Mentelmihez! Gyerünk ki! — Zaj a baloldalon.) Szilágyi Lajos; Es ha már szóba került, hogy a legutolsó választásnál kik voltunk együtt, Kozma Jenőt, Usetty Bélát és egyéb képviselő urakat figyelmeztetem, hogy annál a választásnál Kállay Tibor és én erőt adtunk önöknek, ez önöknek csak hasznára volt. (Rassay Károly: Elég hiba volt! — Usetty Béla: Nem is mondja senki, hogy nem voltak hasznunkra! — Zaj.) Meglátják a legközelebbi választáskor, hogyha Kállay Tibor és én önökkel szemben vonulunk fel, nem tudom, milyen erőfeszítéssel és költséggel is be tudnak-e jönni öten a székesfőváros területén, mint országgyűlési képviselők. (Rothenstein Mór: Minta érték nélkül! — Jánossy Gábor: Pénz is kell oda? — Zaj.) Tanácsoltam^ a t. kormánynak, ne üljön fel annak a törekvésnek, amely a polgármesteri állást a főpolgármesteri állásba beolvasztani megkísérli és mégis, személyi okok miatt, Ripka Ferenc és Sipőcz Jenő története miatt, akarnak egy ilyen reformot behozni. Végül pedig tanácsoltam a kormánynak, százszor gondolja meg azt, hogy a törvényhatósági bizottsági tagoknak a létszámát leszállítsa. Az a beszéd, amelyet Petrovácz Gyula itt elmondott, egyrészt a való tény ékkel ellenkezik, másrészt saját pártvezérének megállapításával ellenkezik. A székesfőváros közgyűlésén semmiféle zökkenő négy év alatt nem volt. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) iá székesfőváros közgyűlése mintaszerűen működött. A vidéki törvényhatóságok példát vehetnek a 810 főből álló székesfővárosi törvényhatósági bizottság működésétől, de úgy ne játsszunk, hogy az egyik nap ezt megállapítják, mint érdemét az összes pártoknak, mint önzetlenségét az összes pártvezéreknek, amikor azonban arról van szó, hogy egy törvényjavaslatot indokoljunk, akkor, hogy a törvényjavaslatnál a kormány helyzetét alátámassza, Petrovácz Gyula — egy a Wolff-párt tagjai közül, mégpedig a legjelentősebb tagjai közül — feláll, és hivatkozik arra, hogy zökkenők voltak. (Pakots József: Szereposztás kérdése az egész!) A törvényhatósági bizottsági tagok létszámát Budapesten nem lehet kisebbre csökkenteni, mint egy vidéki törvényhatósági bizottságét. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon. — Rassay Károly: Egynyolcada az országnak!) Ez abszurdum. Miközben azt emlegetik, hogy a főváros mekkora nagy test Csonka-Magyarországban, ugyanakkor pedig lekicsinyítik, lecsökkentik a törvényhatósági bizottsági létszámot teljesen aránytalanul a vidéki törvényhatósági bizottságok létszámához viszonyítva. En nem tudom, miért fáihat egy kormányon levő férfiúnak, ha Budapesten 310 ember van, aki legalább is abban a tudatban él, hogy részese az Önkormányzatnak, akinek megvan a Lehetősége arra, hogy működjön, mint az önkormányzat része. (Gál Jenő: És nem kap napidíjat egyik sem! Nem kerül pénzbe!) Hogy ebből milyen kár háramolhatnék, nem tudom megérteni. (Rassay Károly: Mert sokat kellene kinevezni!) Más dolog az, hogy a közgyűlés elé ne kerüljenek azok a hitvány semmiségek, azok az apró-cseprő dolgok, amelyek ma a közgyűlést foglalkoztatják, amelyek annak tárgysorozatát megduzzasztják, amelyek a tárgysorozatot vastag füzetté növelték. Természetes dolog, itt lett volna szüksége a reformnak. A közgyűlés hatáskörét újólag megállapítani: ezt igen, de nem lett volna szükséges a törvényhatósági bizottság létszámának a csökkentése. Amikor én erről a kérdésről beszélek, valósággal lelkiismeretfurdalást érzek: miért szóltam én bele egyáltalán ebbe a dologba, miért tettem én javaslatot, miért intéztem memorandumot az igen t. miniszterelnök úrhoz és más faktorokhoz, hiszen a kormány inkább ezt választotta, ezt a sokkal nehezebb utat, ezt a sokkal komplikáltabb utat, ezt az utat, amelyet szégyelni is kell a külföld előtt, ezt az utat, amely problematikus értékű, mert a dolog visszafelé is elsülhet. Az ember nincs olyan jól beschreibolva a kormánynál, hogy indítványait elfogadják, így nincsenek bizalommal iránta. Lehetetlen egy szókimondó, szemtől-szembe hadakozó és gondolatait írásba is foglaló vakmerő embert választani, mert ez veszedelmes, tehát a kormány inkább a másikat választja. Ez a törvényjavaslat abszolúte rossz, ez a törvényjavaslat gonosz törvényjavaslat, ártalmas törvényjavaslat, ez klikkuralomhoz vezet, ez a visszaélések lehetőségét nyújtja; a székesfővárosi vagyonok megdézsmálásához vezet ez a törvényjavaslat. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Na! Na! képviselő úr!) Ez a törvényjavaslat regalejogokat ad az illetékes minisztereknek és majd meglátja az igen t. miniszter úr, hogy ez lesz a vége. Ezt nem akarták; hiszen én, akinek annyiszor volt szerencsém a belügyminiszter úrral e kérdésben eszmecserét folytatni, tudom, hogy ezt nem akarták és végeredményben mégis ezt csinálták. Ezt csinálták, megegyeztek, megegyeztek egymással és most itt van előttünk a fait accompli, mi már csak beszélhetünk, de ezen a törvényjavaslaton módosításokat tenni már nem lehet. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Es ha a képviselő úrral egyeztem volna meg tanácsai alapján?) T. belügyminiszter úr, én nem először voltam olyan vakmerő, hogy javaslatot tettem. 1918-ban, amikor Eszterházy Móric a Károly-keresztes választójogot, Tisza István pedig a vitézségi érmes választójogot állították egymással szembe, — emlékezzék viszsza a belügyminiszter úr — olyan vakmerő voltam, mint újdonsült képviselő, hogy bebizonyítottam katonai adatokkal, hogy végeredményben a kettő között alig lesz számottevő különbség, mert úgy elszaporodik a vitézségi érem és ezért nem szabad az országot felforgatni és nem szabad választójogi vitára alkalmat nyújtani. Mi volt a következmény? Az én indítványomat önképzőköri dolgozatnak tekintették, leintettek, megcáfoltak és a következmény azt volt, hogy tovább folyt a küzdelem és az agitáció a katonák választójogával, ami végeredményben a hadsereg felbontásához vezetett. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Ez?) Az egész ország ment rá arra a makacsságra, hogy az egyik a vitézségi érmes választójogot, a másik a Károly-keresztes választójogot akarta. (Scitovszky Béla belügyminiszter: E miatt nem borult fel az ország!) Az én elgondolásomat elintézheti az igen t. belügyminiszter úr most is fölényesen. En másodszor kerülök politikai pályafutásom alatt abba a helyzetbe, hogy fölényesen intéznek el olyan elgondolást, amelyet nagyon is akceptábilisan tettem szóvá. Tény azonban, hogy ezzel a törvényjavaslattal, ennek tárgyalásával a- polgárság helyzetét a székesfővárosban az igen t. miniszter úr még nehezebbé tette s teljesen Összekuszálta a helyzetet. (Rassay Károly: Ez igaz!) Es mindezt miért tette? Valljuk meg őszintén, hogy a személyi kérdéseket nem tudták az igen t. kormány tagjai elintézni. Személyi aka-