Képviselőházi napló, 1927. XXIV. kötet • 1929. december 05. - 1929. február 07.

Ülésnapok - 1927-346

320 , Az országgyűlés képviselőházának T. Képviselőház! Az egységespárt és a kereszténypárt társadalombölcsei egyaránt tagadják az osztályharc létezését. Ha valamelyik közülünk felszólal és a «munkásosztály» szót használja, rendszerint felénk hangzik, hogy nincsenek osztályok és a szocialistáknak legnagyobb bűne, hogy osztályharcot folytatnak. Hogy az osztályharc nem fantazmagória és ezt nem egy öreg, beteges, az élettel és a társadalommal elégedetlen ember találta ki, hanem ez élő valóság, annak legszebb bizonyítéka ez a törvényjavaslat, amely előttünk van. Ez is osztályharcnak, felülről jövő osztályharcnak az eredménye. Mert az osztályharc feltétlenül fennáll s ha az urak meg akarnak győződni arról, hogy van osztályharc és hogy felülről is lehet osztályharcot csinálni, akkor ajánlom az uraknak, olvassák el Szekfü Gyula történettudósnak a XVII. század történetéről írott művét, ott megtalálják, hogy a polgárság a nemességgel milyen hosszú ideig kemény, kíméletlen harcot folytatott. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hága!) Ott megtalálják, hogy mi volt az osztályharc a nmltban és megtalálhatjuk azt, hogy a nemesség a polgársággal szemben milyen kíméletlenül gyakorolta az osztályuralmat és hogy a polgárság a mai, már elpuhult és a hatalom árnyékában meghúzódó polgársággal ellentétben a XVI. és XVII. században, sőt még a XVIII, század elején is milyen keményen, milyen bátran harcolt városainak autonómiájáért. Az osztályharc tehát nem fantazmagória, a kriptofeudális-rendszer, amelyet a magyar nép nyög csak, abban különbözik teljesen, nyíltan és őszintén a feudális világtól, hogy az osztályellentéteket leegyszerűsítette. A kapitalizmus fejlődése, a nagybirtok mechanizálása óriási tömegeket tesz munkanélküliekké s ennek következménye az, hogy a társadalom hovatovább két egészen szembenálló osztályra tagozódik, a vagyonosok és a vagyontalanok osztályára. Ez a törvényjavaslat is a vagyonosok összeesküvése, a vagyonosok osztályharca a szegényebbek ellen. Rátérek most már az autonómia kérdésére, amely egyik legvitatottabb része ennek az előttünk fekvő törvényjavaslatnak. Több, mint tíz éve, tizenegy évvel ezelőtt egy szép őszi napon megjelent egy püspöki pásztorlevél, amely pásztorlevélben kenetes^ hangon tudomására adatott Magyarország népének, hogy az elkövetkezendő új éra, a keresztény nemzeti éra nem lesz olyan nyers, olyan brutális, olyan durva, mint a proletárok diktatúrája, nem börtönökkel és kínzókamrákkal akarják a társadalmat megváltani, hanem az értelmiségi osztály^ összefog a mi lelkes, derék, demokratikus érzésű kisgazdáinkkal, és így Magyarországon, levonva a forradalom tanulságait, az állami és a városi életben, a törvényhatósági életben mindenütt meg fogják valósítani az igazi demokratikus kormányzatot. Ebből a demokratikus kormányzatból kaptunk már egynéhány kóstolót. Az effektus az, hogy az ígéretek megmaradtak és ezek megvalósítását nagyon hosszú időre kitolták. A programúiban benne van a szabadságjogok békebeli nívóra való visszaállítása; Bethlen miniszterelnök úr Debrecenben tartott beszédében el is mondotta, hogy ha majd a szanálás műve befejeződik, és Magyarország népe ezt a szanálást béketűréssel elviselve, ennek óriási költségeit kiizzadta s a szanálást gazdasági konszolidáció fogja nyomon követni, akkor a közszabadságokat helyre fogja állítani legalább a háború előtti színvonalra. A háború előtti színvonaltól még nagyon messze vagyunk. A kulturális érettséget emle6. ülése 1930 január 31-én, pénteken. getik és egyéb kifogásokat hoznak fel az urak. Közben kiépítik az alakulni akaró középeurópai reakciós szent szövetség magyarországi expozituráját. Az előttünk fekvő javaslat is egyik láncszeme ennek a reakciós centralisztikus törekvésnek, a speciális magyar fasizmusnak, Budapest székesfőváros volt az utolsó hely, ahol még meg tudott nyilvánulni a választóközönség akarata. Budapest törvényhatósági közgyűlési termében még bent ültek a demokratikus érzésű polgárok a szociáldemokrata munkásokkal és békés együttértésben, városuk iránti szeretetben és demokratikus felfogásban igyekeztek a fővárost, amely ennek a csonka országnak koronája, olyan színvonalra emelni, amely az európai nívót megüsse. Ez a javaslat ezt a megmaradt függetlenséget és a független polgárok akaratát semmisíti meg, hogy helyébe tegye a kormány az őket hűen kiszolgáló pártok és testületek alkujából született erkölcstelen akaratot. Ma még a fővárosban a főváros önkormányzata ellentétben áll azzal a helyzettel, amelyet a Bethlenkormány az egész országban teremtett; ha ebből a javaslatból törvény lesz, akkor egyformán nem lesz valódi autonómiájuk sem a megyéknek, sem a vidéki városoknak, de magának a fővárosnak sem. Márpedig, t. Képviselőház, az autonómiával kissé esínyján kellene bánni. Azok az urak, akik olyan könnyű szívvel szavazzák meg ezt az autonómiát elkobzó javaslatot, és azok az urak, és azok a polgárok, akik olyan könnyen törődnek bele abba, hogy a kormány autonómiájukat elkobozza, úgy látszik, nincsenek tisztában a polgári társadalom kialakulásával, nem ismerik azokat a harcokat, azokat a sokszor véres küzdelmeket, amelyeket a polgárságnak autonómiájáért folytatnia kellett. A polgárság ugyanolyan 'elnyomott rétege volt a társadalomnak, mint ma a munkásság. A feudális korban, amikor a földesuraké^ volt a hatalom nemcsak birtokuikon, hanem a városokban is és ezt a hatalmat még a pallosjoggal is gyakorolták, a polgárság éppen annyira lenézett, éppen annyira üldözött társadalmi osztály volt, mint ma a munkásság. A polgárság azonban, amilyen mértékben gyarapodott vagyonban, amiilyen mértékben gyarapodott erőben, szellemiekben, amilyen mértékben bővült ki a piac és amilyen mértékben gyarapodtak az iparosok és kereskedők, olyan mértékben vált önérzetessé és követelte földesuraitól a jogokat. Természetes, hogy ezeket a jogokat nem lehetett olyan könnyen megkapni. Erre nézve különösen Németországban és Franciaországban hatalmas irodalom áll rendelkezésre, amely irodalomban oknyomozó történetek, levelek és 'egyebek alapján olvashatjuk, hogy a polgárság a nemességgel szembeni osztályharcát sokkal véresebb eszközökkel, sokkal brutálisabb eszközökkel vívta meg, mint amilyen véres és brutális eszközökkel ma a munkásság küzd azoknak a jogoknak birtokáért, amelyeket a polgárság a nemességtől kicsikarni volt kénytelen. Ebben a tekintetben ajánlom azoknak az uraknak, akiket érdekel: a német tudomány egyik reménysége, Karl Witt fogel írt egy nagyszerű könyvet erről: «Die Geschichte der bürgerlichen Gesellschaft», «A polgári társad alom •' története» címen. Ebben leírja, hogy a német városok autonómiájáért micsoda véres harcokat folytattak éppen a német polgárok a nemesség ellen. A XII., a XIII., sőt a XIV. században is, egészen a modern kapitalizmus ki alakulásáig kemény küzdelmet kellett folytatnia a polgárságnak azért, hogy megszerezze a maga autonómiáját a nemesi és a császári hatalom-