Képviselőházi napló, 1927. XXIV. kötet • 1929. december 05. - 1929. február 07.

Ülésnapok - 1927-346

320 , Az országgyűlés képviselőházának T. Képviselőház! Az egységespárt és a ke­reszténypárt társadalombölcsei egyaránt tagad­ják az osztályharc létezését. Ha valamelyik kö­zülünk felszólal és a «munkásosztály» szót hasz­nálja, rendszerint felénk hangzik, hogy nincse­nek osztályok és a szocialistáknak legnagyobb bűne, hogy osztályharcot folytatnak. Hogy az osztályharc nem fantazmagória és ezt nem egy öreg, beteges, az élettel és a társadalommal elé­gedetlen ember találta ki, hanem ez élő valóság, annak legszebb bizonyítéka ez a törvényjavas­lat, amely előttünk van. Ez is osztályharcnak, felülről jövő osztályharcnak az eredménye. Mert az osztályharc feltétlenül fennáll s ha az urak meg akarnak győződni arról, hogy van osztályharc és hogy felülről is lehet osztályhar­cot csinálni, akkor ajánlom az uraknak, olvas­sák el Szekfü Gyula történettudósnak a XVII. század történetéről írott művét, ott megtalálják, hogy a polgárság a nemességgel milyen hosszú ideig kemény, kíméletlen harcot folytatott. (Fel­kiáltások a szélsőbaloldalon: Hága!) Ott meg­találják, hogy mi volt az osztályharc a nmltban és megtalálhatjuk azt, hogy a nemesség a pol­gársággal szemben milyen kíméletlenül gyako­rolta az osztályuralmat és hogy a polgárság a mai, már elpuhult és a hatalom árnyékában meghúzódó polgársággal ellentétben a XVI. és XVII. században, sőt még a XVIII, század ele­jén is milyen keményen, milyen bátran harcolt városainak autonómiájáért. Az osztályharc tehát nem fantazmagória, a kriptofeudális-rendszer, amelyet a magyar nép nyög csak, abban különbözik teljesen, nyíltan és őszintén a feudális világtól, hogy az osztály­ellentéteket leegyszerűsítette. A kapitalizmus fejlődése, a nagybirtok mechanizálása óriási tömegeket tesz munkanélküliekké s ennek kö­vetkezménye az, hogy a társadalom hovatovább két egészen szembenálló osztályra tagozódik, a vagyonosok és a vagyontalanok osztályára. Ez a törvényjavaslat is a vagyonosok összeeskü­vése, a vagyonosok osztályharca a szegényeb­bek ellen. Rátérek most már az autonómia kérdésére, amely egyik legvitatottabb része ennek az előt­tünk fekvő törvényjavaslatnak. Több, mint tíz éve, tizenegy évvel ezelőtt egy szép őszi napon megjelent egy püspöki pásztorlevél, amely pász­torlevélben kenetes^ hangon tudomására adatott Magyarország népének, hogy az elkövetkezendő új éra, a keresztény nemzeti éra nem lesz olyan nyers, olyan brutális, olyan durva, mint a pro­letárok diktatúrája, nem börtönökkel és kínzó­kamrákkal akarják a társadalmat megváltani, hanem az értelmiségi osztály^ összefog a mi lel­kes, derék, demokratikus érzésű kisgazdáinkkal, és így Magyarországon, levonva a forradalom tanulságait, az állami és a városi életben, a törvényhatósági életben mindenütt meg fogják valósítani az igazi demokratikus kormányzatot. Ebből a demokratikus kormányzatból kap­tunk már egynéhány kóstolót. Az effektus az, hogy az ígéretek megmaradtak és ezek megvaló­sítását nagyon hosszú időre kitolták. A pro­gramúiban benne van a szabadságjogok béke­beli nívóra való visszaállítása; Bethlen minisz­terelnök úr Debrecenben tartott beszédében el is mondotta, hogy ha majd a szanálás műve befeje­ződik, és Magyarország népe ezt a szanálást béketűréssel elviselve, ennek óriási költségeit kiizzadta s a szanálást gazdasági konszolidáció fogja nyomon követni, akkor a közszabadságo­kat helyre fogja állítani legalább a háború előtti színvonalra. A háború előtti színvonaltól még nagyon messze vagyunk. A kulturális érettséget emle­6. ülése 1930 január 31-én, pénteken. getik és egyéb kifogásokat hoznak fel az urak. Közben kiépítik az alakulni akaró középeurópai reakciós szent szövetség magyarországi expozi­turáját. Az előttünk fekvő javaslat is egyik lánc­szeme ennek a reakciós centralisztikus törekvés­nek, a speciális magyar fasizmusnak, Budapest székesfőváros volt az utolsó hely, ahol még meg tudott nyilvánulni a választóközönség akarata. Budapest törvényhatósági közgyűlési termében még bent ültek a demokratikus érzésű polgárok a szociáldemokrata munkásokkal és békés együttértésben, városuk iránti szeretetben és demokratikus felfogásban igyekeztek a fővá­rost, amely ennek a csonka országnak koronája, olyan színvonalra emelni, amely az európai nívót megüsse. Ez a javaslat ezt a megmaradt függetlenséget és a független polgárok akaratát semmisíti meg, hogy helyébe tegye a kormány az őket hűen kiszolgáló pártok és testületek al­kujából született erkölcstelen akaratot. Ma még a fővárosban a főváros önkormányzata ellen­tétben áll azzal a helyzettel, amelyet a Bethlen­kormány az egész országban teremtett; ha eb­ből a javaslatból törvény lesz, akkor egyformán nem lesz valódi autonómiájuk sem a megyék­nek, sem a vidéki városoknak, de magának a fő­városnak sem. Márpedig, t. Képviselőház, az autonómiával kissé esínyján kellene bánni. Azok az urak, akik olyan könnyű szívvel szavazzák meg ezt az auto­nómiát elkobzó javaslatot, és azok az urak, és azok a polgárok, akik olyan könnyen törődnek bele abba, hogy a kormány autonómiájukat el­kobozza, úgy látszik, nincsenek tisztában a pol­gári társadalom kialakulásával, nem ismerik azokat a harcokat, azokat a sokszor véres küz­delmeket, amelyeket a polgárságnak autonómiá­jáért folytatnia kellett. A polgárság ugyanolyan 'elnyomott rétege volt a társadalomnak, mint ma a munkásság. A feudális korban, amikor a földesuraké^ volt a hatalom nemcsak birtokuikon, hanem a városok­ban is és ezt a hatalmat még a pallosjoggal is gyakorolták, a polgárság éppen annyira lené­zett, éppen annyira üldözött társadalmi osztály volt, mint ma a munkásság. A polgárság azon­ban, amilyen mértékben gyarapodott vagyon­ban, amiilyen mértékben gyarapodott erőben, szellemiekben, amilyen mértékben bővült ki a piac és amilyen mértékben gyarapodtak az ipa­rosok és kereskedők, olyan mértékben vált önér­zetessé és követelte földesuraitól a jogokat. Ter­mészetes, hogy ezeket a jogokat nem lehetett olyan könnyen megkapni. Erre nézve különösen Németországban és Franciaországban hatalmas irodalom áll rendelkezésre, amely irodalomban oknyomozó történetek, levelek és 'egyebek alap­ján olvashatjuk, hogy a polgárság a nemesség­gel szembeni osztályharcát sokkal véresebb esz­közökkel, sokkal brutálisabb eszközökkel vívta meg, mint amilyen véres és brutális eszközökkel ma a munkásság küzd azoknak a jogoknak bir­tokáért, amelyeket a polgárság a nemességtől kicsikarni volt kénytelen. Ebben a tekintetben ajánlom azoknak az uraknak, akiket érdekel: a német tudomány egyik reménysége, Karl Witt fogel írt egy nagyszerű könyvet erről: «Die Ge­schichte der bürgerlichen Gesellschaft», «A pol­gári társad alom •' története» címen. Ebben leírja, hogy a német városok autonómiájáért micsoda véres harcokat folytattak éppen a német polgá­rok a nemesség ellen. A XII., a XIII., sőt a XIV. században is, egészen a modern kapitalizmus ki alakulásáig kemény küzdelmet kellett folytatnia a polgárságnak azért, hogy megszerezze a maga autonómiáját a nemesi és a császári hatalom-

Next

/
Thumbnails
Contents