Képviselőházi napló, 1927. XXIV. kötet • 1929. december 05. - 1929. február 07.

Ülésnapok - 1927-346

Az országgyűlés képviselőházának 3U 6- ülése 1930 január 31-én, pénteken. 321 mai szemben. Magyarországon sokkal gyengébb volt a polgárság, a kapitalizmus sokkal később vonult be és sokkal kisebb volt a területe, semhogy a polgárságnak annyi ereje lett volna, hogy olyan véres küzdelmekkel vívja ki a nemességgel szemben szabadságát, mint amilyen véres küzdelmeket folytatott a nemesség ellen a német, a francia, a svájci polgárság. Magyarországon a városok az autonómiát túlnyomórészt a királytól kapták — nem nagylelkűiséből, hanem mert a városokban volt pénz. A birtokososztály, a földesurak akkor sem nagyon szerettek adózni, mint ahogy ma sem szeretnek adózni, pénzt akkor sem igen szerettek rendelkezésre bocsátani, mint ahogy ma sem szeretnek. Mária Terézia korában nagyon bölcsen megmondta egy öreg nemes: Vért, életet, azt igen, de zabot, azt nem! Ez nem akkor támiadt, hanem meg volt az előbbi korszakban is. Hova fordultak a királyok, ha pénzre szorultak? A városok polgárságához. Es a városok polgársága adott is pénzt, azzal a feltétellel azonban, hogy ők viszont az autónómiát kapják. így tehát a királyok pénzért váltották meg a városokat a Csák Máték kiskirálysága alól, bár egyik-másik helyen igen kemény küzdekuek folytak itt Magyarországon is a városok autonómiájáért. A városok polgárai mindig nagyra tartották a város autonómiáját és csodálnom kell azt, hogy most az alulról felfelé törekvő társadalmi osztályoktól való félelmükben egy tál lencséért prezentálják a hatalomnak az autonómiát. Az előttem beszélt t. képviselőtársam egy statisztikát mutatott be, amely statisztika azt bizonyíja, hogy a munkásosztály az összes választóknak mintegy húsz százalékát teszi ki. Ha ez a statisztika megfelel a valóságnak, akkor mit félnek az alulról felfelé törekvő munkásosztálytól? Miért kell akkor a polgárságnak, a városi autonómiát egy tál lencséért átadnia a hatalomnak csak azért, hogy a hatalom azután megvédje őket az alulról feltörekvő néposztályok akaratával szemben? Ezért igazán nem kellene az autonómiát feláldozni; és azok a budapesti polgárok, akik akár a Képviselőházban, akár a főváros törvényhatóságában ülve, könnyű szívvel áldozzák fel a hatalomnak a főváros autonómiáját, azok később fogják majd keservesen megbánni ebbeli cselekedetüket, mert a főváros autonómiáját könnyű feláldozni, de azt visszaszerezni legalább olyan nehéz és legalább olyan fáradságos munkával fog járni, mint az a múltban történt. Az autonómia tette lehetővé azt, hogy Budapest olyan nagyarányú fejlődésen menjen keresztül, amilyenen átment. 50 évvel ezelőtt Budapest rác, tót és sváb-spiszer fészek volt, érzésében, kultúrájában teljesen idegen a magyartól és 50 évi autonóm fejlődés kellett hozzá, ebben a kis sváb fészekben, amelyet a Habsburgok Juden-Nestnek, zsidófészeknek neveztek," hogy ebből a zsidófészekből Európa egyik legragyogóbb fővárosa legyen. Sohasem lenne szabad a polgárságnak elfelednie azt, hogy ennek a csodás fejlődésnek egyik hangtalan és igénytelen segítője volt az a munkásosztály, amely munkásosztály kirekesztése érdekében belemegy a polgárság abba, hogy a kormánynak ezt az autonómiáját megfosztó javaslatát elfogadja. Ez az a csodás fejlődés, amelyen Budapest keresztülment, amelynek egvik határköve az 1885-ben Budapesten tartott első kiállítás, amely első ízben mutatta meg Európának a magyar ipart, a magyar mezőgazdaságot, a magyar tudományt, a magyar irodalmat, a magyar művészetet. Ezt követte az 1896-ban ugyancsak Budapesten rendezett millenniumi kiállítás, amelyen már a 11 évi fejlődés hatalmas arányokban mutatkozott be. Mert míg 1885-ben a Budapesten tartott országos kiállítás körülbelül azon a nívón mozgott, amelyen ma mozog egy kiállítás, ha azt Linzben, Klagenfurtban vagy Debrecenben rendezik, addig az 1896-ban Budapesten rendezett millenniumi kiállítás már hatalmas arányokban mutatta meg nemcsak az országban bekövetkezett haladást, hanem elsősorban azt a hatalmas haladást, amely Budapesten ezalatt az idő alatt végbement. Mármost igaz, hogy az 1890-es évek előtt a törvényhatóságban csak a polgárság volt benn és ennek is csak a meggazdagodott parvenü rétege jutott képviselethez s a dolgozók akkor a törvényhatóságból ki voltak zárva. A virilisek csakúgy, mint a választottak, minden újdonságtól, minden újítástól irtóztak. Hiszen méltóztatnak ma is ismerni a tréfás szálló igét, amely a városházán napirenden volt: nur káné Bámer net, — csak fákat ne ültetni az utcán. Egy óvodát, egy iskolát építeni valóságos kínszenvedés volt azoknak. En is pesti gyerek vagyok, emlékezem rá, — körülbelül 50 esztendővel ezelőtt jártam iskolába — hogy milyen iskola volt az. Bizony vályogfészek volt az és egy osztályban, ha nem csal az emlékezetem, 64-en ültünk együtt, az első és ötödik osztály együtt volt. Bizony az akkori törvényhatóság nem nagyon sietett iskolákat építeni, nem nagyon sietett óvodákat építeni, parkokat létesíteni, mert a legfőbb szempont volt a háziúri érdekek védelme és a legfőbb szempont volt, hogy csend és békesség legyen a városban. A lakáskérdés, amely a mostani autonómiának és az ezt megelőző autonómiának rengeteg gondot okozott, a régieknek semmi gondot nem okozott. A lakáskérdés szerintük magától fog megoldódni, valaki majd épít házakat, ha pedig nincs lakás, lakjanak a szegény emberek a pincében. Nem kisebb ember, mint Kossuth Lajos 1841-ben a Pesti Hírlapban írt cikkében kíméletlen kritikával illette a főváros akkori törvényhatóságát azért, mert a lakások tekintetében egyáltalában nem mutat semmi érzéket a szegényebb néposztályok iránt. Kossuth ebben a cikkében a legkíméletlenebbül mutatott erre rá, mondván, hogy az ittlakó munkásság túlnyomó többsége pincelakásokban kénytelen meghúzódni, tömeglakásokban, amelyek sem erkölcsi, sem fizikai, sem egészségügyi tekintetben nem felelnek meg a követelményeknek. Kossuthnak ez a cikke nem sok hatással volt az akkori spiszerekre, már csak azért sem, mert a legtöbbje nem tudott magyarul és így nem is történt azután semmi. Pesten 1869-ben, tehát két évvel a kiegyezés után, augusztus 20-án megtartották az első szociáldemokrata népgyűlést. Ezt a népgyűlést még szabad téren engedélyezték. Akkor még nem éltünk a keresztény kurzus idejében és nem élveztük a keresztény demokrácia áldásait, akkor még az átkos liberális korszak volt, amely nem sokat törődött azzal, hogy a munkások gyűlésezni akarnak, hanem abból indult ki, hogy azok is olyan államoolgárok, mint azok, akik a Nemzeti Kaszinóban ülnek; ha többen vannak és nem férnek el egy kocsmában, menjenek szabad térre. Akkor tehát még megengedték szabad téren a gyűléseket, nem féltették a társadalmi rendet, a társadalmat a feldulástóL Ezen a gyűlésen a munkásság két határozati javaslatot fogadott el. Az egyikben az egyesülési és gyülekezési jog megalkotását kérték. (Seitovszky Béla belügyminiszter: Megvolt!) 1869-ben, ezen az augusztus 20-án szabad