Képviselőházi napló, 1927. XXIV. kötet • 1929. december 05. - 1929. február 07.

Ülésnapok - 1927-340

Az országgyűlés képviselőházának 340. ülése 1929 december 13-án, pénteken. 145 1872 : XXXVI te. megalkotása óta eltelt, mily óriási fejlődésen ment keresztül Budapest, hogy lássák a többségi párton ülő t. képviselőtársaim, hogy ez a sokat ócsárolt és sokszor bűnösnek nevezett Budapest a magyar kultúrára, a magyar gazdasági élet fejlődéséért, magáért a magyarságért, a nemzeti nyelv szépítésóért, minden nemzeti gondolatért mennyi áldozatot hozott, közben pedig, amíg hozta az áldozatokat, magát a nemzeti vagyont mennyire gyarapította, és hogyan építette fel a magyar kultúra tekintélyét. Egykorú írások beszélnek arról, hogy 1872ben mit mutatott Budapest. Amikor a három várost, Pestet, Buda szabad királyi várost, Óbuda mezővárost, egyesítették, — 1872-ben egyesült Budapest, a mai főváros — akkor itt nagyon szomorú és vigasztalan városi életet élő három város volt. Maga már a külső kép is igen szegény, igen alsóbbrendű város képét mutatja. Akkori írásokból olvasom, hogy az egyetlen nagy és előkelő utca a Király utca volt. amelyen vasárnaponként a Lipótváros és a Belváros előkelőségei kocsin és gyalog mentek ki a Városligetbe, de mindenütt egyebütt, ahol most ragyogó palotasorok húzódnak, ahol ma a körutak vannak, ahol ma az Andrássy-út van, földszintes házak húzódtak meg, vagy üres telkek. Nem volt a városnak egyáltalán semmiféle modern közműve. A Boráros-tér szemétlerakodó telep volt, a mostani Soroksári-út, amelyet nem mondhatunk valami nagyon forgalmas útnak, volt a legforgalmasabb utak egyike. A vízszolgáltatás úgy történt, hogy a Duna vizét puttonyokban árulták és úgy hordták szét ebben a városban. Budán a legjelentékenyebb utca a Mészáros-utca volt, amelynek végén volt a sóhivatal. Ma mindenütt ott látjuk a sóhivatalt. (Derültség.) A Gellérthegyről azt írta abban az időben egy idegen turista, hogy nem lehet megmászni, hogy igazán a legedzettebb turistának kell lennie, aki a Gellérthegyet megmássza. A Vérmező csak egyik oldalán volt beépítve* végig tele üres telkekkel. Az utcák szélén árkok voltak, amelyekben az igazán nem jó illatú szennyvizek folytak le, s amelyeknek kitakarítására rabokat használtak fel. Ha erre az 1872-es Budapestre gondolok, és az jut eszembe ugyanakkor, hogy az 1872-es Budapestnek milyen volt a vagyoni helyzete, akkor megállapítom azt, hogy igen súlyos és nehéz vagyoni helyzete is volt. Lakossága mindössze 270.476 volt. 270.476, tehát mondjuk 300.000 lakosból ez a három egyesített város 57 esztendő alatt egymillió lakosú várossá fejlődött fel. Akkoriban, 1872-ben, 9351 épület volt Budapesten, ma már, 1927. végén a statisztika szerint 27.016 épület van. Meg kell azonban azt is állapítani, hogy a négyötöde annak a 9000 épületnek, ami akkor Budapesten volt földszintes házakból állott. 1872-ben kezdődött meg a Duna szabályozása, 1873-ban indult meg a Margit-híd és az öszszekötő vasúti híd építése. Később az 1893 :XIV. te. alapján a Ferenc József- és az Erzsébethidakat építették. Jött a Belváros szabályozása. Ezeknek a fejlődési korszakoknak idejében már mi, ebben a korban élő emberek is részt vettünk, mint ennek a fejlődésnek tanúi. A keleti pályaudvar építése következett, az új királyi palota, az Országház, a Halászbástya, a pénzügyminisztérium, a Kúria, az egyetem, a^műegyetem, a klinikák, kórházak, színházak felépítése, kezdve a Nemzetitől a Vígszínházig,"azonkívül a tőzsde, a bankpaloták, vásárcsarnokok, a Mezőgazdasági Múzeum, a vágóhidak, a népszálló, népház, városi bérházak, kislakások, fürdők, gázgyár, vízművek, elektromos művek, Beszkárt kiépítése. Méltóztassék elképzelni, hogy ez alatt az 57 esztendő alatt micsoda hatalmas fejlődésű lüktető élet volt ebben a városban. Es ha 1872-ben Budapest a 16-ik helyen állt az európai városok sorában, ma már a nyolcadik helyen áll, holott ez alatt az idő alatt a többi városok is nagy tempóban fejlődtek; de mennyivel nagyobb irama volt a budapesti fejlődésnek, e város fejlődésének, mint más nyugateurópai városok fejlődésének ! A népesség szaporodásáról is igen érdekes adatokat tudok. Meg kell állapítanom, hogy népességünk 1874. óta milyen hatalmas, nagylendületű magyarosításon ment keresztül. 1874-ben, tehát akkor, amikor az egyesített város már élte a maga önkormányzati életét, amikor először jelentkeztek együttesen a statisztikai adatok, 1874-ben a budapesti népességnek csak 47%-a vallotta magát magyarnak. Es éppen ez beszél leginkább arról a nemzeti szempontról, amely megkövetelné, hogy Budapest nagy, és ilyen hatalmas eredményeket produkáló önkormányzati életét minél jobban támassza alá a kormány. A nemzeti szempontokat védeni azzal, hogy Budapestet megnyomorítják, hogy önkormányzati szabad fejlődésének életerejét lekötik: ez játék a szavakkal. Mert ezek az adatok mutatnak rá a leginkább, hogy e sokszor ócsárolt és a bevándoroltakból olyan gyorsan és hatalmasan fejlődött város, Budapest, a magyar nemzeti kultúrának ez a bástyája, mit tett a magyarosodásáért, a magyar nyelvért, a magyar r kultúráért, a magyar szellemi fejlődésért, amikor még 1874-ben lakosai közül csaknem 50% nem is magyarnak vallotta magát itt, ebben a városban, ma pedig már nem is találunk olyan embert, aki nem vallja magát magyarnak. Es ez megnyilatkozik a város egész szellemi és kulturális életében, megnyilatkozik abban is, hogy pl. 1874-ben a város közoktatásügyi kiadásai másfélmillió koronát tettek ki és ma 1930-ra 50,806.831 pengő van előirányozva közoktatási kiadásokra. Azt hiszem, meg kell állapítanom éppen ama súlyos jogfosztással szemben, hogy a tanügyi oktatási személyzet megválasztását el akarják vonni e törvényhatósági autonómia hatásköréből, hogy a főváros törvényes kötelezettség nélkül fenntart ma egy csomó iskolát, igen jelentékeny középfokú iskolát, amely iskolák költsége évente 6,428.325 pengővel terheli meg budgetjét. (Egy hang a jobboldalon: Köteles!) Nincs erre kötelezve, hanem teszi ezt abból a kulturális ösztönből és a maga feladatának átérzéséből, amely a fővárost mindig jellemezte. Magának az egyesítésnek nagy gondolata, amelyből idáig fejlődött Budapest, már 1849-ben a nagy nemzeti kormány idején felvetődött, amikor 1849 június 24-én a Lánchíd megnyitásának küszöbén, a független Magyarország belügyminisztere elrendelte, hogy egyesítessék a három város. Sajnos, csak 1872-ben kerülhetett sor az egyesítésre; közben jött az elnyomatás korszaka, amikor az a centralista szellem volt az úr, amelyet az osztrák és a cseh uralom jelentett, és amely centralista szellemnek, úgy látszik, örököse a többségi oldal. Wahrmann Mór indította ,el a Házban 1870-ben az egyesítés eszméjét, és Csengery Antal volt az, aki itt a Házban és a szaktanácskozásokon a legmelegebben képviselte az autonómia gondolatát, ö volt az, aki azt mondotta, hogy Budapest önkormányzati életének milyen nagy keretekben való beállítása jelenti az ország fejlődési lehetőségét is és hogy Budapest jelentősége az általános nagy