Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.

Ülésnapok - 1927-321

Az országgyűlés képviselőházának 321. rültek. Egy nemzetnek, amely abban -a szituációban van, mint amelyben mi vagyunk, amely le van fegyverezve, nincs más módja a világ nagy irányadó nemzeteihez .szólni, mint a maga kultúrájával. Ez reánknézve, bizony mondom, a lét és nemlét kérdése. T. Ház .'.Nyolc év óta dolgozom konzekvensen mindig egy irányban és nem forogtam, mint a szélkakas, a szerint, amint valami momentán népszerű volt vagy nem. Nem a népszerűséget kerestem; hazámat akartam becsületesen szolgálni (Élénk éljenzés a jobboldalon és a középen.) és nyolc évi munka után igenis, az eredmények mindenhol mutatkoznak. Nincs Magyarországnak falva, ahol a népoktatást meg ne javítottuk volna, ahol mi új iskolát ne építettünk volna. Ezért azonban ne azt mondják, hogy sokat költöttem; ha az összes tárcákat vesszük, azt látjuk, hogy igen csekély hányad esik a kultusztárcára. Senkinek sincs oka engem kérdőrevonni azért, mert munkám eredményes volt. (Várnai Dániel: Saját pártjában vonják kérdőre!) Nekem semmi bajom nincs a saját pártommal. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Bízom abban, hogy az eredmény megvan és ennek nemcsak képviselőtársaimra nézve, hanem az országra nézve is megvan a nagy kapacitáló ereje s ahol eredményeket látnak, ott nem fogják az eszközöket megvonni, hanem ellenkezőleg, azt mondják: mert eredmények mutatkoznak, folytassuk továbbra is ezt a munkát! (Helyeslés a jobboldalon. — Zaj a szélsőbaloldalon ) Kérem a javaslatom elfogadását. (Éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. — Zaj a szélsőbaloldalon. — Malasits Géza: Ki mondta. hogy a halakat úszni tanítja? Mi, vagy a gazdák?!) Elnök: Csendet kérek! Malasits Géza képviselő urat kérem, ne szóljon közbe! Az előadó úr kíván szólni! Pogány Frigyes előadó: T. Képviselőház! Már a közoktatásügyi és pénzügyi bizottság együttes ülésén, de itt a plénumban tegnap és ma is azt a tiszteletreméltó kifogást emelték a szőnyegen lévő törvényjavaslat ellen, hogy rendelkezéseivel áttöri a népoktatás ingyenességének elvét. Már a t. kultuszminiszter úr említette azt, hogy ezzel az elvvel szemben ime, már Franciaországban is hangok emelkedtek. Kétségtelen, hogy az élet a szent, az érinthetetlen, az úgynevezett megdönthetetlen elveket is áttöri. Nem kívánom, hogy Magyarországon is átnyargaljon az- élet ezen az elven, de feltehető és elképzelhető, hogy egy államban a tehetősek, a vagyonosak olyan nagy számban vannak, hogy a népoktatáshoz nyugodtan hozzájárulhatnak éppen azok érdekében, akik ha kisebb számban vannak is, de ezt nem tehetik meg. Sajnos, mi nem vagyunk ebben a helyzetben. Itt a tehetősek kis osztályával szemben áll a szegényeknek igen nagy osztálya. De azt hiszem, éppen ez a szomorú körülmény szól a törvényjavaslat mellett, amely azt célozza, hogy míg ideáig abeiratási díjakból befizetett összegeket tudományos és irodalmi munkákra fordították, addig ma a szegények számára tankönyvekre adják, nem is szólva arról a másik célról, amelyet bővebben fejtegettem már és amelyre nem is akarok itt kitérni. Az Apponyi-féle törvény, az 1908 : XL

VI. te. eltörölte a tandíjat. Most talán azt méltóztatnak utólag gondolni, hogy itt csak egypár pengőről volt szó. En, aki ennek a törvényjavaslatnak statisztikai előkészítő munkáját végeztem, bizonyítom, hogy akkor a 3—4—5—6 pengős tandíjakat szedő iskolák száma nem volt nagy; ellenben méltóztassanak csak visszaemlékezni, ülése 1929 október 2U-én, csütörtökön. 67 hogy voltak 20-40—80—100—200 sőt 300 pengős tandíjakat szedő iskolák is. Ezeket a nagy terheket természetesen meg kellett szüntetni. Ellenben ugyanaz a férfiú, aki ezeket a tandíjakat átvállalta az állam terhére és ezzel igen tekintélyes összegeket vállalt az állam terheként, fenntartotta az 50 aranyfilléres beiratási díjakat. Ha tehát a törvény alkotója, javaslója maga is szükségét látta annak, hogy beirtási díj címén a tehetősek valamit fizessenek, akkor ma már nem lehet arról beszélni, hogy a mai kormány, a mai kultuszminiszter úr töri át ezt az elvet. Méltóztattak ismételten hivatkozni Budapestre, amely nem szed tandíjat s a mellett a szegény gyermekeket ellátja tankönyvekkel. Engedelmet kérek, Budapestnek vannak igen tekintélyes jövedelmei, — hiszen méltóztatnak tudni — annak a célnak^ szolgálatáról, hogy a szegény gyermekeket ellássák ingyen tankönyvekkel, hogyan gondoskodjanak azok a kis községek, amelyekben a községi adó meg van állapítva 50%-ban s ha ezt felül akarnák haladni, illetőleg ennél többet óhajtana a község elöljárósága kivetni, akkor jönnének a vármegyék és jönne a belügyminiszter úr vörös ceruzája és törölné. Felemlítették — mint kétségtelenül hátrányos helyzetet — azt is, hogy Budapest környékén a nagy iskolákban sok a leánytanító, a tanítónő és hogy mindenesetre kívánatosabb volna, hogy a vidéki családos tanítók kerülhessenek fel az ilyen nagy helyekre, ahol azután gyermekeiket megfelelő intézetekben taníttathatnák. Bocsánatot kérek,

r itt nem annyira a kultuszminisztérium a hibás, még csak azt sem mondom, hogy tisztán a protektorok hibásak, akik ilyen tanítónők elhelyezését kieszközlik, mert hiszen a minisztérium ennek is igyekszik teljes erővel elejét venni és ellentállani. Hiba azonban az, hogy amit ismételten felvetettek itt és amely állítást én is aláírom, hogy a tanítóságot nem dotálja úgy az állani és az egyéb iskolafenntartók, mint amennyire megérdemelné. Ennek következtében a férfi- " tanítók nem igen jönnek erre a pályára s csak az utóbbi megnehezült időkben, amikor most már a tanítóképző intézetekben kedvezményeket is adnak, jelentkeznek fiúk is. Nagyon természetes, hogy mivel a tanítónők arányszáma sokkal nagyobb a férfiakénál, ilyenek kerülnek helyettesekként ezekbe a nagy iskolákba. Csakhogy ez a körülmény is éppen a törvényjavaslat mellett szól, mert ha mi egy ilyen szociális cél szolgálatában, mint aminőt ez a törvényjavaslat szolgál, a tanítóknak lehetővé tesszük gyermekeik neveltetését, akkor majd a férfitanítók is szívesebben jönnek erre a pályára és a mellett talán nem is fognak annyira elkívánkozni az ilyen nagyobb helyekre, hanem szívesen megmaradnak a kis falvakban és tanyákon, ahol most még gazdasági területet, kertet is kapnak, mert hiszen a gyermekneveltetés és taníttatás gondját levette róluk éppen ez a törvényjavaslat. Azt talán felesleges^ hangoztatnom, hogy a kultuszminiszter úr és mindenesetre a jövő kultuszminiszterek is gondoskodni fognak arról, hogy a valóban szegények ne terheltessenek szegénységi bizonyítványok benyújtásának kötelezettségével és ne vexáltassanak. Éppen azért, amint már tegnap előadói beszedemben is voltam bátor hangoztatni, szükségesnek látta a bizottság is ezt jelentésében leszegezni. Ennyit óhajtottam a felszólalásokra válaszolni. (Éljenzés és taps a jobboldalon.)