Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.

Ülésnapok - 1927-329

Az országgyűlés képviselőházának 329 de helytelennek tartja. (Váry Albert: Helytelennek tartom, de így van! — Pakots József: De ha valami helytelen, az még nem követendő! — Zaj.) Elnök: Kérem a képviselő urakat, méltóztassék a parallel szónoklatokat mellőzni! Most Fábián képviselő úr beszél. Fábián Béla: Nekem az a meggyőződésem, hogy nincs állam, amely ezt a büntetési nemet katonaságával szemben szükségesnek tartaná. Megmondom egészen őszintén, hogy kerestem és kutattam utána, de a XIX. és XX. századokban sem találtam egy országot sem, ahol a botbüntetést gyakorlatilag alkalmazták volna. Egyet mégis találtam, bocsánatot kérek, hogy erről elfeledkeztem, ez Oroszországban volt, sőt azt is meg kell vallanom, hogy én magam is láttam Oroszországban káplárpadon feküdni katonát és láttam ezeket a katonákat verni, láttam a fegyelmi büntetések egész sorát Oroszországban és láttam azt is, hogy embereket kiállították két órára a legrettenetesebb forró napon, teljes marsadjusztirungban. De mi lett ennek a következménye? Méltóztassanak elhinni, hogy nincs az a büntetés, amely olyan rettenetesen hatna, mint a testi fenyítés, nemcsak arra, akit megbüntetnek, hanem mindenkire, aki ennek a büntetésnek végrehajtását látja, azért, mert azt az embert az iskolában a vallástaníban arra tanítják, hogy ő nem arravaló, hogy verjék és mert annak a szegény embernek egész erkölcsi és vallási meggyőződése fellázad a testi fenyíték alkalmazásával szemben. Méltóztassanak elhinni, Ihogyha az orosz forradalom a maga állatiasságában, a maga vadságában és embertelen ségéb

en eljutott odáig, ahová eljutott, ebben nagyon jelentékeny része van annak, hogy az orosz hadseregben, békében és háborúban egyaránt, fegyelmi büntetésként a botbüntetést alkalmazták, mert hiszen a botbüntetés nem az erkölcsök nemesítéséhez járul hozzá és nem preventív, hanem elvadító intézkedés. Általában arra nézve, hogy mennyire kell vigyázni arra, hogy milyen büntetéseket hajtanak végre, méltóztassanak megengedni, hogy a t. Képviselőházat emlékeztessem arra, ami 1918-ban Kecskeméten történt, amikor nyilvánosság előtt halálbüntetést hajtottak végre egy lógós katonával szemben. Méltóztatnak emlékezni azokra a riportokra, amelyek megjelentek. (Szilágyi Lajos közbeszól.) Nem használt ez a haderőnek. Meggyőződésem szerint a fegyelmezetlenségbe a katonai szellem csökkenéséhen óriási mértékben volt része annak, Ihogy ezek a kivégzések a nyilvánosság előtt történtek és arról jelentések mentek széjjel. Tudom, hogy itt minden hiába, az egész Kénviselőház és az egész polgári társadalom felfogása abban az esetben, ha a t. miniszter urak arra az álláspontra helyezkednek, hogy ők pedig ezt a büntetési nemet szükségesnek tartják, mert akkor azt be is fogják hozni. Mégis arra kérem az igazságügy miniszter urat, legyen ereje e büntetőiogellénes és a büntetőtörvénykönyv szellemével teljesen ellenkező intézmény megszüntetésére. Hiszen szükségtelen magyaráznom az igazságügyminiszter úrnak, hogy amikor törvény állapítja meg a büntetési nemeket, lehetetlenség és az egész magyar alkotmány, az egész magyar büntetőjogi rendszer megváltoztatása egy olyan intézkedés, amelynél fogva a minisztérium fogja ezentúl megállapítani, milyen újabb büntetési nemeket méltóztatnak a ülése 1929 november 13-án, szerdán. 285 katonákkal szemben alkalmazni, tehát bármit a földkerekségen, amit a minisztérium behoz, alkalmazni méltóztatnak. (Pakots József: Zsitvay Leó nem képviselné ezt a javaslatot!) A másik kérdés, amelyről nekem itt a Képviselőházban beszélnem kell, a tisztek fegyverhasználati joga. Ha nézzük a tisztek fegyverhasználati jogának történelmét, legelsősorban azt kell megállapítanunk, hogy ez az egész fegyverlhasználati jog és az egész kardviselet tulajdonképpen azért jött létre, mert a régi osztrák-magyar monarchia, amelyre kilter jedt ez a katonai pátens, amely eddig a mi katonai büntetőtörvénykönyvünk is volt, nem volt nemzeti állam. Amikor 1855-ben a pátens megjelent, FelsőOlaszország még az osztrák császársághoz tartozott, Lombardia még ide tartozott. Ott pedig, amint méltóztatnak tudni, nem valami nagy szeretettel viseltettek az osztrák katonaság iránt. Igenis előfordult az, hogy éjszakánként — amint az 1848 után Magyarországon is előfordult — megtámadták a katonákat és a katonatiszteket azért, mert hiszen ctZi ci hadsereg, amely abban az országban volt, megszálló hadsereg volt. Hódoltság volt az az országterület. Az olaszoknak nem nagyon tetszett az, hogy az osztrák csapatok ott vannak Észak-Olaszországban és a magyaroknak sem nagyon tetszett az, hogy itt idegen megszálló cseh és nem tudom micsoda csapatok uralkodtak Magyarországon a magyarok felett és ha valami baj volt és a magyarok nemzeti érzületről tettek tanúságot, akkor az osztrák csapatokat vezényelték ki ellenük. Természetesen ilyen helyzetben, amikor ellenséges érzelemmel viseltetik a polgári lakosság a katonasággal szemben, magától értetődik, hogy annak a katonának szolgálaton kívül is^ kell viselnie valamilyen olyan fegyvert magánál, amellyel magát támadásokkal szemben megvédelmezheti. Megértem azt is, hogy 1878 után a meghódított Boszniában és Hercegovinában, a novibazári szandsákban, ahol a lakosság óriási gyűlölettel viseltetett a hódítók iránt és a maga nemzeti érzületének és akaratának elnyomóját látta az osztrák-magyar hadseregben, ezzel az érzülettel szemben szükség volt arra, hogy annak a tisztnek legyen védekező fegyvere. Ma azonban kivel szemben kell Magyarországon megvédelmezni a nemzeti hadsereg tisztjeit és a nemzeti hadsereg hatonait? Mert én nem vagyok hajlandó elismerni, hogy a kard háborús szerszám. A kard a háborúban levizsgázott. (Ügy van! a baloldalon.) Aki katona volt és aki a harctéren volt, az tudja, hogy a kard a harctéren letette a vizsgát. Aki a harctérre ment karddal, az eljutott a karddal a konyháig. A konyhánál a felettes parancsnokság azt mondotta, te nem vagy tréntiszt, te gyalogos tiszt vagy, te ne viselj kardot. Csak a trénnél lehet kardot viselni, mert ha gyalogságnál viselsz kardot, az ellenségnek célpontot mutatsz és az a napsugár, amely a te kardodon játszik, meg fogja mutatni az ellenségnek, hol vannak a saját csapataid. (GyÖmörey Sándor: De van lóra szállt lovasság is! — Zaj. — Elnök csenget. — Gyömörey Sándor: Mit csináltak a lovon karddal? Tessék a lovastiszteket megkérdezni a háborúból!) T. Képviselőház! Nem akarok t. képviselőtársammal itt most vitába szállni, de hiszen méltóztatik tudni, hogy az utolsó esztendőben a lovasság mint gyalogság teljesítette szogálatát. (Egy hang a balodalon: Az utolsó esztendőben? Nem egy részben, nagyrészben!) Ez olyan dolog, amit nem mi, hanem nagy katonai