Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.
Ülésnapok - 1927-329
Az országgyűlés képviselőházának 329 de még további intézkedések is vannak, amelyek még súlyosabbak, mint az eredeti javaslat volt; a második a katonatisztek fegyverhasználatának kérdése; a harmadik a^ polgári személyeknek a katonai bíróság hatáskörébe való utalása és a negyedik a mindnyájunk által nagyon élénken és nagyon, határozottan elítélt gyávaságnak a törvényjavaslatban levő terminológiája, illetőleg a terminológiának hiánya. Mielőtt ezekről a kérdésekről beszélnék, méltóztassék megengedni, hogy bizonyos tekintetben szemrehányásokat tegyek^ a kormánynak, hogy amikor idejött az első katonai javaslatokkal, akkor nein gondolt arra, hogy adósságai vannak, adósságai azokkal a hősökkel szemben, akik 1914-től 1918-ig védték a magyar aratást, azokkal a hősökkel szemben, akik 1914-től 1918-ig büszkén viselték a magyar katona nevet és akik a hazával szemben kötelességüket teljesítették. Mi van a hadirokkantakkal? Mi van a hadiözvegyekkel? Mi van a hadiárvákkal? Mi van a hadifoglyokkal? Nem érzi a magyar kormány és a t. honvédelmi kormány, hogy amikor egy katonai javaslattal járul a Képviselőház elé, akkor legelsősorban a múlt háború hőseiről kellene neki jelentést tennie, hogy mi van azokkal a nyomorult magyarokkal, akik még most sem tudnak hazajönni Magyarország területére, holott a róluk való gondoskodás a magyar kormány elsőrangú kötelessége volna, s ezzel a katonai javaslattal kapcsolatban legalább meg kellett volna ezekről az emberekről emlékeznie, hogy legalább egy gesztust láttak volna a kormány részéről és ha csak egyetlen mód van is a segítésre, akkor ezt a módot meg kell keresnie a magyar kormánynak, hogy ezek az emberek, akik elmentek a magyar hazát védeni, a magyar kormány akaratából és jóvoltából visszatérhessenek Magyarországra. T. Képviselőház! Most pedig méltóztassék megengedni, hogy itt legelsősorban azzal kezdjem s a magam részéről azt mondjam, hogy ennek a törvényjavaslatnak indokolása nagyon szép. Igazán szép, és én kénytelen vagyok, mint ellenzéki képviselő is elismerni, hogy szép munkát méltóztattak végezni s jobb ügyhöz méltóan méltóztattak megkeresni azokat az indokolásokat, amelyek igazán szépen, művésziesen és irodalmi értékűen vannak egymás mellé rakva. Méltóztassék tehát megengedni, hogy először az indokolással foglalkozzam, és az indokolás első mondata legyen az, amit én itt a Képviselőház előtt kifogásolok. Az indokolás első mondata az, hogy a fegyelem a hadsereg lelke. Méltóztassék megengedni, hogy megfordítsam a tételt és azt mondjam, hogyha nincs lelke egy hadseregnek, akkor nincs fegyelem. T. Képviselőház! En nem merném ilyen határozottan mondani, ahogy a t. miniszter urak aláírják, hogy a fegyelem a hadsereg lelke és a katona lelkét a fegyelem helyettesíti, ebben az esetben azt méltóztatnak hinni, hogy abban az erdélyi székely katonában a fegyelem helyettesíti és helyettesíteni fogja a magyar érzést? (Zsitvay Tibor igazságügyminiszter: Azt nem kell törvénybe iktatni!) T. miniszter úr, bocsánatot kérek, én tudom, hogy nem kell törvénybeiktatni. (Zsitvay Tibor igazságügyminiszter: Benne van és kivenni sem lehet Onnan!) De ha igaz ez, akkor a lélek az, ami a fegyelmet adja. Es méltóztassék megbocsátani, hogy némely itt felszólalt t. képviselőtársammal szemben a szemrehányás álláspontjára helyezkedjem. T. képviselőtársaim közül az egyik az HÍ* ülése 1929 november 13-án, szerdán. 283 dokolás szépségét már odáig akarta vinni, hogy már a 48-as honvédsereget is lehetőleg ennek a törvényjavaslatnak pártjára igyekezett állítani: Branyiszkó hőseit, azokat a hősöket, akik a rettenetes túlerővel szemben egy esztendeig verekedtek és úgy verekedtek egy esztendeig, hogy Heine azt írta róluk, hogy szűknek érzem a német mellényt, ha a magyar nevet hallom. A javaslat tárgyalásánál kapcsolatban itt a Képviselőházban azt hallottuk, hogy abban az esetben, ha a 48-as honvédseregnek jobb lett volna a fegyelme, talán tovább védhette^ volna nemzetét. Mintha teljesen megfeledkeznénk mindenről, Büdigerről, Paskievicsről, megfeledkeznénk I. Miklós cár 200.000 katonájáról, akikkel szemben ez a szegény kis honvédhadsereg igazán nem védhette meg a hazát. Es engedje meg az én igen t. képviselőtársam, aki itt a háború utolsó esztendeinek lógós katonáiról is beszélt, s aki a háború lógós katonáit hozta fel indokolásául annak, hogy nálunk igenis szükség van bizonyos súlyos fegyelmezési eszközökre, hogy én azt mondjam igen t. képviselőtársamnak, aki a harctéren volt és látta, milyen volt a magyar katona teljesítménye a háború alatt, hogy azt az 50.000 lógóst ne igyekezzék a magyar lakosság és a magyar katona számlájának terhére írni most, 10 évvel a háború után, mert ezek a lógósok megvoltak a háború első idejében is. Hiába méltóztatik azt mondani, hogy a fegyelem a hadsereg lelke, mert egy hadsereg lelke a maga kötelességének tudata, a maga nemzeti érzése, egy hadsereg lelkét az adja, hogy tudja, miért harcol. A lógósok az osztrák-magyar hadseregben nem azért keletkeztek, mert nem volt fegyelem; hiszen az osztrák-magyar hadseregnek, sajnos, semmi egyebe nem volt, csak fegyelme. Az osztrák-magyar hadseregnek az volt a katasztrófája, hogy abban nem volt •' semmi más, csak fegyelem; nem volt nemzeti érzés, amely az egyes katonai csapatrészeket összekötötte volna egymással. Abban az osztrák-magyar hadseregben az a tényező, amely bontó erőként szerepelt, amely a fegyelmet megbontotta, amely a lógósokat óriási számban kergette vissza a mögöttes országrészekbe, a nemzeti szellem hiánya volt, az, hogy az osztrák-magyar hadsereg jelentékeny része az osztrák-magyar monarchia pusztulásától várta saját nemzeti céljainak, saját nemzeti igéretf öld jenek feltámadását és az, hogy a hadsereg jelentékeny részében, — tisztikarában és legénységében egyaránt — benne volt az a gondolat, hogy «Addig tartom a fegyvert, amíg muszáj, ha nem muszáj, kidobom a kezemből, mert ha kidobom a kezemből, azzal használok annak a gondolatnak, amely szívemet áthatja.» Ezeket tartottam legelsősorban szükségesnek elmondani, mielőtt arról a négy főkérdésről beszélnék, amely beszédemnek tulajdonképpeni tárgya. T. Képviselőház! A testi fenyítésnek kérdése az első. Engedjen meg az igazságügyminiszter úr, hiába a (honvédelmi miniszter úr javaslatai ezek a javaslatok, az igazságügyminiszter úrnak mégis vannak bizonyos jogászi tradíciói, amelyekről én azt hittem, hogy nemcsak bizonyos pontok indokolása mellett fogják felvilágosítani az ország közvéleményét a külföldi joggyakorlatról. Nagyon szerettem volna, ha az igazságügyminiszter úr vagy a honvédelmi miniszter úr is idejön és azt mondja nekünk: «Kérem, uraim, botoznak Angliában, Franciaországban, Németországban, Amerikában ezen és ezen paragrafusok alapján (Zsitvay Tibor igazságügyminiszter: Ez megvan!) ennél és ennél a bűncselekmény41*
