Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-307

66 Az országgyűlés Jcépviselőházándk 307. ülése 1929 június 8-án, szombaton. Amióta nyilvánosságra került legalább is az az összeg, amelyet hozzávetőlegesen maga a belügyminiszter úr is már elismert és amely öszszeg körülbelül félmillió pengőt tesz ki, azóta a legkülönfélébb ... (Scitovszky Béla belügyminiszter: Bocsánat, még nem nyilatkoztam! — Zaj.) Ismeretes már az, hogy ezt az összeget részben a költségvetésbe vették fel, részben egyéb alapokból fedezték. (Rassay Károly: Egyéb alapokból? Az alap a fontos! — Scitovszky Béla belügyminiszter: Jelentés van a Ház előtt! Egyet meg méltóztattak törvényben szavazni! Ezt tudni kell a Háznak! — Esztergályos János: Az egységespárt szavazta meg, de nem mi! — Rassay Károly: Kivándorlási alapból és hasonló alapból! —- Scitovszky Béla belügyminiszter: Egy fillér se ment a kivándorlási alapból!) Akármilyen alapból, t. belügyminiszter úr. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Semmiféle alapból!) Nem megyek annak bírálatába sem, hogy milyen alapból és a költségvetésbe felvett Összegeken kívül mennyit fordítottak erre. Egyet azonban leszegezek. Amikor az egész országban a munkanélkülsőleg olyan katasztrófáiig, (Scitovszky Béla belügyminiszter: Azon segítettünk nagyrészt! — Zaj a szélsőbaloldalon.) amikor az egész országban a csődök és a kényszeregyességek száma olyan nagy, (Zaj. — Scitovszky Béla belügyminiszter: 6000 pengő volt, nem 200.000 pengő!) amikor az egész országban olyan nagy a nyomor, akkor nem szabad ilyen luxuriozus kiadásokra egy fillért sem fordítani. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Munkát adtunk. Éppen a munkanélküliségre való tekintettel csináltuk!) Ne méltóztassék azt mondani, hogy ez a munkaalkalom lehetősége, tessék a munkaalkalmat megteremteni úgy, hogy házakat építenek, hogy az emberek egészséges lakásokban és ne odúkban lakjanak. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Azt is megtettük!) Ha ön munkaalkalmat akar teremteni, akkor teremtse meg úgy, hogy az ország leromlott úthálózatát és csatornázását hozza rendbe, ne pedig úgy, hogy egy évben kétszer-háromszor használható hatalmas vigadót építtet. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Nem építtettem, csak műemléket restauráltattam!) Az sem áll, amit a t. miniszer úr mond, hogy munkaalkalma adott. Munkaalkalmat adott ugyan bizonyos mértékig, de adott a francia iparosoknak, mert a kárpitot, a függönyt és egyéb részeket onnan szerezték be. Munkaalkalmat adott az óra beszerzésével és megjavításával a francia iparnak, de nem a magyar iparnak. (Esztergályos János: Hallatlan! Van valaki, aki ezt a magyar ipar pártolásának nevezi? — Scitovszky Béla belügyminiszter: Itt vettem!) Elnök: A képviselő urat figyelmeztetem, hogy beszédének ideje már lejárt, szíveskedjék tehát beszédét befejezni. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Magyarázza meg! — Scitovszky Béla belügyminiszter: Majd megmagyarázom!) Györki Imre: Ezt, t. miniszter úr nem lehet megmagyarázni, (Scitovszky Béla belügyminiszter: Meg lehet magyarázni!) nem lehet egyetlen embert találni, aki meg tudja érteni, hogy egy ilyen tönkrement országnak ilyen luxuriozus kiadásokra lehessen bár egy fillért is fordítania. Es ha a belügyminiszter úr azzal indokolja ennek az óriási Összegnek az elherdálását, —- mert annak kell neveznem, amit erre a célra fordítottak (Scitovszky Béla belügyminiszter: Se nem óriási, se nem herdálás!) — hogy műemlékek megmentéséről van szó, akkor én azt mondom, t. miniszter úr, mentsék meg az országban az élőműemlékeket, mentsék meg ebben az országban az embert. (Ügy van! a szélsőbaloldalon) Ha azt látom, hogy önök azt már megmentették, ha azt látom, hogy a csecsemőhalandóság nem ölt olyan nagy méreteket ebben az országban, mint ma, (Scitovszky Béla belügyminiszter: Erre is volt gondunk!) s ha azt látom, hogy a tuberkulózisban szenvedők nagy számát csökkentették, akkor azt mondom, hogy a műemlékek megmentésére is rákerülhet a sor. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Arra is kell jutni!) Az első azonban az élő műemléknek, az embernek a megmentése. Minthogy azonban nem ezt látom a kormány ténykedésében, hanem végtelen és féktelen pazarlást látok, és minthogy semmi tekintetben nem látom, hogy a közszabadságok terén bármilyen javulás álna elő, a költségvetést nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Meskó Zoltán! Meskó Zoltán: Igen t. Képviselőház! A költségvetés általános vitájánál több kérdéssel foglalkoztam, elsősorban a névmagyarosítás kérdésével. Ismétlésekbe bocsátkoznám, ha azokat az érveket ismételném. Akkor nem volt szerencsém az igen t. belügyminiszter úrhoz, mindenesetre azonban beszédemet olvasta és értesült róla, úgyhogy felesleges az akkor mondottakat ismételnem. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Olvastam, de nem mindenben értek egyet!) Mit méltóztatott megjegyezni? Nem értettem. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Nem mindenben értek egyet!) En sem az igen t. miniszter úrral. (Derültség.) Akkori beszédemet, beszédemnek egyes kitételeit és érveléseit nem akarom most megindokolni, de beszél helyettem egy vezércikk, amelyet annakidején báró Bánffy Dezső, Magyarország miniszterelnöke 1902 július havában a Magyar Közélet-ben írt, s amelynek egyes kitételeit a t. Ház szíves engedelmével citálni fogom. (Halljuk! Halljuk!) Báró Bánffy Dezső többek közt a következőket mondja (olvassa): «Nem elég magyarul gondolkozni, érezni és beszélni, a magyar társadalomnak gondoskodni kell, hogy a magyarság külsőségekben is élesen kidomborodjék. Nem kell kicsinyelni, sőt még kevésbbé szabad évelődni az egykoronás magyar nevek viselői felett. Nem kell azt gondolni, hogy a magyarhangzású nevek nem hatnak hasonlóan közre az egységes magyar nemzeti állam megalakítására, sőt ha visszatekintünk a múltba, azt fogjuk látni, hogy legrégibb, sőt még most is virágzó történelmi családjaink nagy részének ősei idegenből idegen nevet viselve kerültek hozzánk. Ezek talán öntudatlanul, de természetszerűen, midőn beleolvadtak a nemzet testébe, kezdtek magyar neveket is viselni, ezzel végkép elszakítván a kapcsot külsőleg is eredeti otthonukkal és az őket kibocsátó nemzetiségekkel. Továbbmenve, ezt mondja (tovább olvassa): «Tekintsék nagy történettudósunk, Fraknói érdemeit és útmutatását, aki midőn nagy magyar történelmi művével a nyilvánosság elé lépett, letéve addig idegen hangzású nevét, új magyar névvel díszítette nagy történelmi munkája első lapját.» Most egy részt kihagyok; azután Bánffy rátér a következőkre (tovább olvassa): «Midőn 1896 őszén a Vaskapu munkálatainak befejeztével fenséges urunk s más koronás fők jelenlétében Orsovánál nagy ünnepéllyel a Dunán a szabályozás következtében biztosított hajózás megnyittatott, nem sokkal reá alkalmunk volt egy Németországban megjelenő lapban a magyarok nagyzási hóbortjáról olvasnunk. Elmondva láttuk ott, hogy a magyar nagy nem-