Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-306

30 Az országgyűlés képviselőházának hatáskörébe tartoznak. Méltóztatnak azonban azt is tudni, — mert már többször volt szerencsém megemlíteni — hogy természetszerűen látom ezek megoldásának katonai^ fontosságát is és hogy ennek következtében én is foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, nyilvántartom őket és igyekszem ebben a tekintetben befolyásomat érvényesíteni. Ami mármost magát a hadirokkant-kérdést illeti, a népjóléti miniszter úr csak a napokban! adta elő ebben a tekintetben nézetét és az ezentúl teendő intézkedéseket. Ehhez még csak azt akarom hozzáfűzni, hogy az én iniciativám folytán is megindultak azok az intézkedések, amelyeket — gondolom, — a belügyminiszter úr ie jelzett már itt, hogy tudniillik lehetőleg: bizonyos alkalmaztatásokat aka runk a rokkantak részére nyitva tartani (Helyeslés a jobboldalon) és — hogy úgy mondjam, — bizonyos kormányzati pressziót gyakorolni arra nézve, hogy bizonyos állásokba, magánegyének is elsősorban rokkantakat helyezzenek el. (Helyeslés a jobboldalon. — Jánossy Gábor: Mindjárt a háború után kellett volna így elhelyezni őket!) Megvallom, a kérdés ilynemű megfogását tartanám legcélravezetőbbnek, ha képesek vagyunk publikumunkat felrázni abból a meglehetős közönyből, amellyel e kérdéssel szemben viseltetik, A helyzet tudniillik az — és ezt egész őszintén meg kell mondanom, — hogy a hivatalos körök természetszerűen behatóan foglalkoznak a rokkantkérdéssel; igyekeztek is azt megoldani egy törvénnyel, amely külön céladót rendszeresített erre a célra, amely azonban utólag a teljes megoldásra nlem bizonyult elégnek. Ügy a népképviselet, mint a kormányzat állandóan foglalkozik ezzel a kérdéssel, ellenben — engedjék meg, hogy nyíltan kimondjam — az ország publikuma nem foglalkozik vele eléggé. (Janossy Gábor: Szomorú, de így van!) Nem foglalkoznak vele tudniillik azok, akiknek módjukban volna ezeket a rokkantakat munkaképességük mértékéhez képest maguknál alkalmazni. (Ügy van! a jobboldalon.) Ebben a tekintetben nem hallgathatom el a szemrehányást a mi publikumunkkal szemben és nem áll módojmban elhallgatni azt az összehasonlítást, amelyet például Németországban volt alkalmam megtennli. Ha az ember Németországban jár, nem mehet hotelbe, hogy ott ne volna legalább egy félkarú vagy féllábú alkalmazott. Ha az ember odakint egy gyárat megnéz, akkor egy csomó rokkantat lát ott alkalmazva, mint felügyelőt, portást, vagy nem tudom, micsodát. Ha az ember privátházakba megy, minden második, harmadik privátház házmestere egy féllábú vagy félkarú ember. Szóval, az első impresszió, amely folyton erősbbödik az otttartózkodás alatt, az, hogy ott igazán mindenki, aki teheti, megteszi a kötelességét a rokkantakkal szemben. Nálunk magántéren — megvallom — eddig még semmit sem láttam ebben a tekintetben. {Jánossy Gábor: '

t Szégyenletes állapotok vannak!) Ha közönségünk lelkiismeretét nem tudjuk felrázni, akkor sohasem fogunk tudni célt érni ezen a téren, mert az állam sohasem lesz képes arra, hogy teljes mértékben honorálja ezeknek a szerencsétlen embereknek szolgálatát. Ezzel kapcsolatban van az érempótlékdíj kérdése, minthogy ugyanazzal a törvénnyel igyekeztünk a fedezetet előteremteni erre a célra, mint a rokkantkérdés megoldására. Természetesen, minthogy az a pénz, melyet ez a törvény eredményezett, nem elegendő a rokkan306. ülése 1929 június 7-én, pénteken. tak ellátására, nem lehetett ebből kihasítani összeget a vitézségi érmesek javadalmazására sem. itt meg kell vallanom, hogy ellenkező nézeten vagyok, mint amely nézet itt elhangzott és nem szeretném ennek a kérdésnek részletekben való megoldását proponálni, nem pedig azért, mert egészen természetes és egészen biztos, hogyha az érempótdíjakra jogosultaknál ugyanolyan helyzetet teremtenénk, mint amilyet sajnos, teremtettünk a nyugdíjasoknál, akkor volna egy kategória, amely jobban lenne figyelembe véve és volna egy kategória, amely kevésbbé. Végeredményben, hogy valaki az arany-, a nagyezüst-, vagy a kisezüst vitézségi érmet kapta-e, ez nem lehet mérték arra nézve, hogy az állam vele szemben korábban vagy későbben teljesítse kötelességét, mert a vitézség tulajdonképpen egyforma az egyiknél is, a másiknál is. A vitézség eredménye lehet különböző, lehet különböző a megítélése a tettnek a szerint, hogy milyen elöljárói voltak az elsőfoktól az utolsóig, de vitéz volt az egyik is, vitéz volt a másik is. (Ügy van! Ügy van!) En nem tudnám ezt a felelősséget válalni, ha az én reszortomba tartoznék, de azért a tanácsért sem mernék felelősséget vállalni, hogy az állam kategorizáljon itt is. Ezt a kérdést egyformán kell megoldani és ének ugyanaz az akadálya, — csakis az, mint az összes többi kérdéseknek, amelyek itt anyagi szempontból felmerültek — hogy nincs pénze az országnak. Ide bele kell fűznöm egy dolgot, amely azt hiszem, szociáldemokrata részről hangzott el és amely állításnak az volt a veleje, hogy a földmívelésügyi miniszter úr itten egymilliónál jóval nagyobb összegekről beszélhetett a tyúktenyésztéssel kapcsolatban. (Esztergályos János: Ügy van! Egy képviselőnek adtak 80.000 pengőt! — Br. Podmaniczky Endre: Be kell bizonyítani! — Simon András: Ki az a képviselő? — Esztergályos János: Tessék elolvasni, az összes mai lapokból megtudják a neveket! — Graeffl Jenő: Az nem szentírás! — Br. Podmaniczky Endre: Tessék bebizonyítani, maga mondhatja ezt itt nviltan! — Esztergályos János: Az illető képviselő úr nem állott fel, nem tagadta és a mai napig nem cáfolta meg, tehát el kell fogadnom igaznak! — Zaj.) Elnök: Esztergályos képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni! Gr. Csáky Károly honvédelmi miniszter: Ez egy kicsit megtévesztő beállítás, mert hiszen ez hasznos befektetés lesz, amely azzal a céllal tétetik, hogy idővel nemcsak kamatos kamattal, hanem saját magát törlesztve és megsokszorozva viszajön az állam háztartásába. Hiszen ennek a befektetésnek a magyarázata az, hogy a prosperitást akarjuk növelni, ha tehát erre a célra költünk és ennek következtében valamikor az állam költségvetése lesz iobb a jövőben a nélkül, hogy jobban megterhelnénk az egyedeket, akkor természetszerűleg több uénz is fog rendelkezésre állami úgy a rokkantak céljaira, mint egyéb célokra. A katonatiszti lakbérekre nézve meg kell jegyeznem, hogy bár valamivel magasabbak, mint a polgári lakbérek, de az a bizonyos kérdés, hogy a perifériákon és egyes olyan helységekben, ahol helyőrségek nem voltak, a lakbérek túlalacsonyak, egyformán áll a polgári és a katonai alkalmazottakra is. Megjegyzem itten, hogy a pénzügyminiszter úr kilátásba helyezte, — az összeget is megnevezve — hogyha az a bizonyos 3-5 millió felesleg, amely ténvleg mutatkozik az ő költségvetésében, valósággá fog válni, akkor szándéka ezt ezeknek a lakbérkérdéseknek rendezésére fordítani. Ez