Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-310

228 Az országgyűlés képviselőházának pontból tényleg keresztülvihető-e vagy nemi Lehetőséget kell találni arranézve, hogy miképpen tudunk szabad utat találni az utódállamoknak velünk szemben tanúsított viselkedése ellenére a tengerhez s a keleti piacokhoz. Csak egy példát mondok, — amelyet rendkívül szomorúnak tartok — amelyet a múltban tapasztaltunk forgalmunknak Kelet felé való irányítására nézve. A múlt intézkedéseiről, a múlt kereskedelmi kormányok és az államvasutak akkori vezetőségének eljárásáról beszélek. Amikor nekünk Keletre kell orientálódnunk, megtörtént az, hogy például a budapest—kunszentmiklósi második vágányt felszedték Nem tudom, ezt a vágányt hová tették le, hová nem tették le. Az ilyen közlekedési politika, amely nem a mostani kormányzatnak, hanem az akkorinak nem bűne, hanem — sokkal több — hibája volt. (Erdélyi Aladár: Melyik kormány volt? —Zaj.) Amit önkéntelenül követek el, az megbocsátható, de az olyan hiba, amelyet tudatosan követtem 'el, meg nem bocsátható. Kelet piacait kell áruinkkal elárasztanunk vasúton és vízén. Nagyon kérem az igen t. pénzügyminiszter urat, hogy méltóztasék ebben a kérdésben a Házat informálni. Minthogy sajnos egy perc múlva lejár az az ido, amely rendelkezésemre á]l, más kérdésről, így a hitelkérdés rendezéséről sajnos nincs módónban ez alkalommal beszélni. Majd más alkalmat fogok erre felhasználni. A miniszter úr költségvetési tárcáját elfogadom. Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Szabóky Jenő! Szabóky Jenő: T. Képviselőház! Nem akaróm előttem szólott t. képviselőtársamat követni és nem kívánok olyan kérdéssel foglalkozni, amely csaknem megoldhatatlan, — célzok ezzel a tisztviselői kérdésre — ellenben szóvá teszek egy olyan kérdést, amely igenis megoldható és amelynek megoldása sürgős közérdek. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Az elmúlt évek költségvetési vitái alkalma val volt szerencsém szóvátenni a vízitársulatok anyagi helyzetét. Minthogy azóta a vízitársulatok anyagi helyzete nemhogy javult volna, hanem rosszabbodott, bátor vagyok az igen t. pénzügyminiszter úr szíves figyelmét felhívni arra, hogy a vízitársulatok zavartalan működése elsőrendű érdeke az ország közgazdaságának. Tudjuk, hogy a Tisza—Dunavölgyi Társulatba tömörült 31 tiszai társulat 3,118.000 katasztrális holdat, a 22 dunai társulat 1,023.000 katasztrális holdat képvisel és ha ezekhez hozzáveszünk még 22 kisebb vízrendező társulatot, akkor közel 4*5 millió katasztrális hold az a terület, amelynek termelését a vízitársulatok biztosítják és amely terület az ország művelt részének több, mint 25%-át teszi. Ismeretes az a tény is, hogya vízitársulatok a háború alatt s a háború utáni években eredményesen nem dolgozhattak, részint anyagi erők, részint pedig emberi erő hiányában, ezért a vízitársulatok — mint számos más intézmény is — lerongyolódtak, védműveik nem voltak fejleszthetők s egész mű ködésük csupán a védművek fenntartására szorítkozott. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a korona stabilizálódása idején a magyar kormány dicséretreméltó módon iparkodott segítségére sietni a vízitársulatoknak, ameiïvnyiben az 1924. és 1925. években meglehetősen olcsó és meglehetősen nagy kölcsönöket bocsátott a társulatok rendelkezésére, amely kölcsönök ma tudomásom szerint közel 60 millió pengőt tesznek ki. Hogy pedig a társulatok munká310. ülése 1929 június 12-én, szerdán, jában fennakadás ne történjék, ugyanakkor láttuk.a kormányzat további jóindulatát; 1925 ben ugyanis kiadott 39.863. szám alatt egy rendeletet, amely kimondotta, hogy a vízitársulatok ártéri járulékaikat heti egyenlő részletekben kapják és így megvolt a lehetőség arra, hogy olyan időben, amikor ártéri járulekok nem folytak be, amikor az adófizetési készség sokkal kisebb, mint például aratás után, a vízitársulatok elvégezhették árvédelmi munkálataikat, és elvégezhették a belvizek szivattyúzását. Sajnos azonban, ez a rendezett pénzügyi állapot nem tartott soká, csupán egy esztendeig. 1926-ban a vízitársulatokat magukra hagyták és így nem tudták már feladataikat úgy elvégezni, mint ahogy azt programmba vették abból az egyszerű okból, mert az ártéri hátralékok 1926. év végén 25—30—35, sőt némely helyen 40%-ra rúgtak. Az a körülmény pedig, hogy a minisztérium 1924. évben kiadott egy rendeletet, amely ma is fennáll, amelynek száma 2893., amely rendelet a nagybirtokosokat egyenesen eltiltotta attól, hogy a yízitársulatokat akként segítsék, hogy olyan időben, amikor ártéri járulékok nem folytak be, befizessék ártéri járulékaikat a saját érdekükben is, — meglehetősen súlyosan érintette a vízitársulatokat. r * A kormány tehát belenyúlt a társulatok autonómiájába, és pedig azért, mert a közadókat egységesítették s a pénzügyminiszter úrnak az volt a felfogása, hogy másképpen a közadók egységesítése nem hajtható végre. A vízitársulatok legnagyobb sérelme azonban az, hogy az adó visszatérítések kérdése ma sincs rendezve. Míg ugyanis a békeévekben a társulatok úgy az alapbefektetések, mint a rezsiköltségek után adóvisszatérítéseiket aranykoronában kapták, addig ma a helyzet egészen más. Az alapbefektetések után kapnak igen csekély összeget papírkoronában, a rezsiköltségek után ellenben aranykoronában. A rezsiköltségek utáni adóvisszatérítés kielégíti à társulatokat, mert hiszen a békebeli 815.000 aranykorona helyett ma 991.000 pengőt kapnak; az alapbefektetés után a békeidőben 3,484.000 korona adóvisszatérítést kaptak, ellenben ma csak 22.254 pengőt, vagyis az a hiány, amely a társulatok pénztárában mutatkozik, illetve amely pénzösszeg nincs ' meg, 3,461.872 aranykoronát tesz ki. A vízitársulatok már évek óta többízben kilincseltek a pénzügyminisztériumnál, ankéteket tartottak, összejött a Tisza—Dunavölgyi Társulat, küldöttségileg járultak a miniszter urakhoz, de teljesen eredménytelenül. Azaz egy eredménye volt ennek a küldöttségjárásnak, mégpedig az 58.239/1927. számú miniszteri leirat, amely azt mondja: nincs igazuk a vízitársulatoknak abban, hogy ők az alapbefektetések után is kérik valorizálva az adó visszatérítéseket^ nincs pedig igazuk azért, mert hiszen papírkoronában fizették ki ezeket a terheket, nekik tehát papírkoronában jár az adóvisszatérítés. Ez mindenesetre érv, ezen az érven azonban az élet már keresztülgázolt. Ez a pénzügyminiszteri leirat elfelejtette ugyanis azt, hogy a vízitársulatoknak újabb adósságuk létt^azzal, hogy a pénzügyminiszter úr a földmívelésügyi miniszter úr közben jöttével meglehetősen nagy összegű kölcsönöket bocsátott rendelkezésükre; de elfelejtette azt is, hogy annak ellenére, hogy ez a pénzügyminiszteri leirat maga is elismeri, hogy az ártérbe eső birtokoknál a különös gazdasági költségeket is tekintetbe kell venni, vagyis levonásba kellett volna hozni és ennek ellenértékeképpen kapnak az adóvisszatérítést, elfelejtette, hogy ezek a különös gazdasági költségek nem papírkoronában