Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.
Ülésnapok - 1927-306
Az országgyűlés képviselőházának 306. ülése 1929 június 7-én, pénteken. ban? Azt, hogy amit egy-két perc alatt el lehetne intézni, azt csak akkor intézik el, amikor 2—3—4 hónap múlva rákerül a sor. (Mozgás a .jobb- és a baloldalon.) Előfordult az az eset, hogy elmentem egy minisztériumba. Ha a dolgot elintézték volna, egy, vagy két év alatt, belenyugodtam volna. De az, hogy már az első lépéshez is, hogy tudniillik kimenjen az ügy az alispánhoz azzal a felszólítással, hogy mit szól hozzá, mondom, hogy már ehhez az első lépéshez is hat hónap kellett, ez igazán sok. Másik eset volt, hogy hozzám fordult a szövetkezetből valaki azzal, hogy visszamaradtak az akták, menjek oda és nézzek utána. Elmentem és azt láttam, hogy az illető referens úr szobájában a fáskosárban voltak az akták. (Mozgás a jobb- és baloldalon.) Es talán még most is ott lennének az akták, ha közbe nem járok, amikor is a referens azonnal elővette az aktákat és elintézte. így áll tehát a dolog, hogy amint az aktát megkapja az^ ember, azt, amit egy-két pere alatt el lehet intézni, azt el is kell intézni, hogy ne maradjanak az akták a refernsnél az asztalon, és ne gyűljenek össze a felesleges dolgok. (Friedrich István: De akkor t felesleges lesz a referens, ha nincs sok aktája! Kell, hogy sok akta legyen ott! — Rothenstein Mór: A látszatnak annak kell lennie, hogy sok a dolga!) A t. sajtó, akár rossznéven veszi, akár jónéven veszi, megengedi, hogy hozzá is legyen néhány szavam és pedig ezúttal kivételesen néhány elismerő szavam. (Derültség a jobb- és baloldalon.) A múlt esztendőben is felemlítettem, hoe-v annakelőtte előszeretettel foglalkoztak a sajtóban olymódon a tisztekkel, hogyha például valaki büntettet, vagy vétséget, vagy bármit elkövetett, előszeretettel csatolták hozzá, hogv Nagy Péter, vagy Kiss Sándor szogálatonkívüli főhadnagy — ezek mind kövér betűkkel Jelentek meg — vagy például, hogy népfölkelő főhadnagy, satöbbi, satöbbi. Ez természetesen mind a hadsereg tekintélyének rovására ment. (Igaz! Ügy van! a jobboldalon.) Most, amiért a sajtót meg akarom dicsérni, az az;, hogy tavaly óta sehol sem olvasom az ilyeneket, tényleg úgy jelentetik meg a cikeket, amint a valóságnak megfelelnek. (Helyeslés a jobb- és a baloldalon. — Kuna P. András: Javulás van! — Friedrich István: Mikor javul meg maga Andris? — Derültség.) Elnök: Kérem a t. képviselő urat, méltóztassék beszédét befejezni. Fráter Jenő: Ezzel be is fejezem rövid beszédemet. Én rajongó szeretettel csüngök a magyar királyi honvédségen, (Éljenzés.) bizalommal viseltetem a t. honvédelmi miniszter úr személye iránt és azért a költségvetést a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Elénk helyeslés a jobb- és a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Pakots József jegyző: Gál Jenő! Gál Jenő: T. Képviselőház! Az előttem szólott t. képviselő úrnak igen érdekes beszédét fokozott figyelemmel hallgattam. (Zaj.) r Elnök: Csendet kérek, t. képviselő urak. Méltóztassék helyeiket elfoglalni. Gál Jenő: Egy mondatánál azonban különösen mély szomorúsággal kellett valamit itt a Házban konstatálnom. Mélyen t. képviselőtársam, aki elsőrendű katonai szakember, s akinek vitézi érdemeit mindenlütt elismerik, beszélt arról, hogy a honvédségnek régi hőseiről nem emlékezünk meg, amire illetékes helyről azt a választ kapta, hogy a magyar honKÉPVTSELÖHÁZI NAPLÓ. XXII. védség történetéről megjelent munkában mindezek a nősök méltatást nyertek. Erre a t. képviselő úr azt felelte, hogy azt nem olvassa senki, amire az egész egységespárti oldal hangos (derültségben tört ki. Ez mélyen elszomorító tünet azért, mert a m. kir. honvédség történtetét nemcsak olvasni, de tanulni és tanítani kellene mindenkinek. (Gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter: Ez így van!) Én láttam két komor arcot is és nagyon meghökkentem, amikor a Imagyar Képviselőház ^ hangulata ilyen ferde irányba térült el. Arról beszélt a honvédelmi miniszter úr és az államtitkár úr, hogy a magyar hősök történetét megíratták a «M. kir. honvédség történeté»-beni. Amikor itt konstatálják, a nemzet nagy tanácskozótermében, hogy ezt nem olvassák: ennél szomorúbb jelenséget én elképzelni nem tudok. (Meskó Zoltán: Teljesen egyéni vélemény lehetett!) Egy másik mondatára is rá kell térnem^ a mélyen tisztelt képviselőtársamnak, ö beszélt itt arról, hogy a hadsereg körében a lovagias ügyek elintézése sokkal különb, mint a polgári társadalomban. Nem volna-e itt az ideje annak, hogv mi kezdjünk példát venni azoktól az országoktól, amelyek a maguk becsületére — katonai és egyéni megkülönböztetés nélkül való becsületére — éppenolyan # kényesek, mint mi. Nem volna-e itt az ideje, hogy az úgynevezett lovagias felfogások kiküszöbölésével, a polgári és egyéni érdemnek és egyéni becsületnek minden megkülönböztetés néikül való értékelésével javítsunk régi, elmaradt viszonyainkon!? Mi annyiszor hivatkozunk a magunk közjogi struktúrája tekintetéiben Angliára a királyság intézménye és a magna charta szempontjából. Legkiválóbbjaiaik állandóan párhuzamot vonnak az angol és a magyar viszonyok között és mindig oda térnek vissza, hogy mi az alkotmányos szellem ápolásában és közjogi institúcióink kiépítésében hasonlítani akarunk a szabadságjogokat féltve őrző angol nemzethez. Kérdezem, ki merné ott a hadsereg tagjai közül a király udvarában szóba hozni a fegyveres vagy lovagias elintézését bizoníyos ügyeknek? Ott a társadalom egyaránt ellenőrzi a katonát és polgárt; ott nincsenek ezek a válaszfalak, sőt büntetés terhe alatt tilos az e fajta lovagiaskodás. En azt tartom, hogy egy nemzet polgári erőinek tömörítése, kultúrfölényének biztosítása és a társadalom egyenjogúsításának kiépítése szempontjából ki kell küszöbölni a lovagjátékokra emlékeztető és a hősiességet a^ fegyveres kiállásban mutató párviaskodásokat. Nincs szükség egy egészséges társadalomban arra. hogy osztálykülönböztetés szerint mondják ki. hogy X úr párbaj képes, a másik nem párbaj képes. Egy olyan nemzeti társadalomban, amely állami függetlenségének első óráiban annak a gondolatnak kiépítésével kell hogy foglalkozzék, amely összeforraszt minden rendű és rangú foglalkozású enjbert abban a gondolatban, amelyet nemzetépítésnek nevezünk: ' nem fontos az, hogy a kódex szerint ki a párbajképes. En tehát nagyon helyesnek tartanám, ha maga a hadsereg járna elől jó példával, hogy szüntesse meg ezeket a megkülönböztetéseket. A hadsereg járjon elől jó példával, hogy a polgári társadalom kulturtényezői egybeforrjanak a hadsereg kulturtényezőiyel, mert, higyjék el, tisztelt uraim, az előadó úrnak szavaiból kicsendülő valami, amit ő féltékenyen, mint valami pacifizmust emlegetett, nem az az álláspont, amely divergenciát teremtene.