Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-309

Az országgyűlés képviselőházának i kultuszminisztériumból arra, hogy az úr ennyivel és ennyivel tartozik, fizessék tehát, mert különben nem tudom mi lesz. Erre tehát megnyugtató kijelentést kérek. Nem akarok beszélni a tandíjat pótló államsegélyek elvonásáról, a kántori sérelmekről, mert ezekre már kaptunk megnyugtató kijelentést. Mégis felvetek egy kérdést, a tanítóság nívójának a kérdését. A közelmúltban egyik napilap, ha jól tudom, a Nemzeti Űjság körkérdést intézett a tanítókhoz, abban a tekintetben, hogy mik a tanítóság sérelmei. Erre a körkérdésre mindenünnen jöttek a jelentések, de a beérkezett jelentésekben a legtöbb sérelem arra vonatkozott, hogy a falusi tanítónak nincs kellő tekintélye, nincs meg az a nívója, amely például a német Sehulmeistereknél megvan. Lehet, hogy tévedek, nekem azonban meggyőződésem, hogy ezen a kérdésen egyedül a tanítóképzésnek a reformja tud segíteni. Ma az a 14 éves gyermek, aki négy polgárit, vagy négy középiskolát végzett, bemegy a tanítóképzőbe — megjegyzem, hogy rendesen a gyengébb diákok mennek oda, mert a tehetségesebbek a gimnáziumokban maradnak (Igaz! Ügy van!) — s annak a 14 éves gyermeknek lélektant adnak a kezébe, logikát, neveléstant és nem tudom még miféle tankönyveket, amelyeket az a gyermeg nem tud megemészteni. Felvetem tehát az eszmét, hogy nem lenne e helyesebb és jobb azt a négy évet, amelyet tanítóképzésre kell fordítani, arra használni fel, hogy aki tanító akar lenni, az végezze el a nyolc középiskolát, esetleg: szerezze meg a matúrát is — de ezt a matúrát talán el is lehetne engedni — és azután tovább két évre menijen szakoktatásra. Időben nem vészit az a gyermek semmit, mert ma is körülbelül ez alatt az idő alatt szerzi meg diplomáját, viszont így lehetővé válik, hogy nívós, intelligens tanítóságunk legyen. Azt az ellenvetést kaptam már erre, hogyha több lesz a kvalifikáció, nagyobb lesz az igény. De hiszen már ma is több igénye van annak a tanítónak. Azt is mondják ellenvetésül, hogy sok lesz a tanító és nem tudják majd őket elhelyezni. Sőt, véleményem szerint kevesebb lesz, mert egy pár esztendő alatt kevesebb tanítót fognak kiképezni akkor, ha a tanítói diploma megszerzését először a középiskola nyolc osztályának megszerzéséhez kötjük; sőt míg az új generáció kinevelődik, 4 évig nem lesz új tanító, be lehet tehát osztani a B-listás tanítókat is, amiáltal meglenne a békesség. Ezek vonatkoznak a tanítók ügyére. Méltóztassanak megengedni, hogy még valamit elmondjak, — megjegyzem, hogy inem hazabeszélek, nem vagyok kongruás pap, legalább is kisebb mértékben vagyok az — amikor a papság érdekeiről is beszélni akarok. Pintér László t. képviselőtársam elmondott már egyet-mást a korpótlékról. Az Összeomlás után a kongruás papság nem kapott semmit sem. A kongruás papok legnagyobb része ott fent volt az országnak a legsivárabb részében, az alföldi jómódú vidékeken nem volt kongruás pap, ott inem is tudták mi az a kongrua. Az összeomlás után talán 3—4 évig senki sem kapott kongruát. A kongruás papság tehát teljesen lerongyolódott Igazán hálásan emlékezem meg a miniszter úrról, hogy a kultusztárca tehetségéhez képest a kongruát visszaállította. Igaz, hogy nem fényesen, mert éppen most mondotta t. barátom, hogy a mi kongruánk, azaz évi fizetésünk 2176 pengő. Viszont azonban igaz az is, hogy igen nagy aránytalanság Vans más állásokkal szemben és KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXII. '09. ülése 1929 június 11-én, kedden. 177 hogy ez az igazságtalanság, milyen fokú, erre felhozom például azt, hogy míg a főszolgabírónak az útiátalánya évi 3—4 ezer pengő volt, addig a mi utiátalányunk, illetőleg a két ló tartására engedélyezett összeg évi 280 pengő. Ott, ahol 3—4 filiális községet is kell látogatni. Jóformán annyit kapunk, mint amennyit a főszolgabíró kötőifékre kap. Ez igen aránytalan dolog. Ezt nem szemrehányásképpen mondom, mert be kell látni, hogy az államháztartás néni bír többet, sőt hálásan köszönöm azt a miniszter úrnak. A másik dolog a korpótlék állami felemé! lése, amiről t. barátom beszélt. Ennél igazán baj van. Az igen t. miniszter úr úgy járt el itt, mint a jó orvos. Elrendelte, hogy a kegyurak, a nép, a község és minden más tartozik 100%-ra kiegészíteni a papi járandóságokat, ő maga azonban nem tartotta be. A jó orvosról szokták mondani; hogy megírja a receptet, de be nem veszi az orvosságot. A miniszter úr is másnak 100%-ot rendelt, de maga csak 50%-ra egészítette ki a korpótlékot. Legyen a kegyelmes úr az egyszer rossz orvos és rendelje el minél gyorsabban, minél előbb a 100%-ot. (Derültség.) Ez, mint Kontra Aladár t. barátom nagyon helyesen mondotta, nem tisztán felekezeti kérdés, hanem az összes felekezetek szükséglete. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Még csak egy-két szót a párbér kérdéséről. Az igen t. miniszter úr nagyon üdvös rendeletet adott ki, megengedte, sőt előírta, hogy az egyes községek kapjanak párbért. Itt azonban a dologban egy hiba van, nem értünk el vele semmit. A nép, az a szegény istenadta nép kénytelen azt a terhet viselni, amit eddig viselt, tehát semmi könnyebbséget nem csináltak vele a népnek, nincs megállapítva az egyenlő teherviselés. Csak a kisember fizeti a párbért, a nagybirtokos, mihelyt nemesbirtok tulajdonosa, nem fizet. Igen szép dolog, de akkor minek mondtuk ki a jogegyenlőséget, a törvény előtti egyenlőséget és a közös teherviselést, ha nem tartjuk azt be? Az volna a kívánságom, hogy a párbér megváltandó még a főkegyúri jog felfüggesztése idején is, de úgy, hogy minden, abban a hitközségben lévő hívő a maga papjának egyenlő arányban fizesse a párbéradót. Csak egypár szóval említem, hogy amikor ezelőtt 38 évvel plébániámat elfoglaltam, eltemettem egy hívemet. Harmadnap bejön az Özvegye, akinek hét gyermeke maradt árván és elhozza nekem a párbért, egy véka gabonát, vagyis 22—23 kiló gabonát. Szinte megbotránkoztam, mit csinál, nekem hoz ide gabonát? Magának nincs földje, — mondtam. Hol vette? Kepét arattam. — Menynyit keresett? — Hat vékát. — Annak hatodrészét hozza a papjának, egy vékát; egyet visz a kántornak, és — bocsánatot kérek — egy vékát ad, ha malaca van, a kondásnak, egyet a csordásnak. (Derültség.) Csak két vékája maradt tehát a hét gyermek számára egy télre. Ez a párbér. A legnagyobb anakronizmus, ami a világon van, a legigazságtalanabb adó a világon. (Ügy van! Úgy van! a jobboldalon és a középen.) Ennek sürgős megszüntetését kérem. Nem pro domo beszélek, mindkét felekezetnek érdekében és ezeknek a szegény embereknek nevében is. Következik a papi munka. Amikor a forradalom után híveimet kértem, hogy ;iö\ijenék nekem szántani, azt felelték, hogy már 1848ban eltörölték a robotot, mi senkinlek robotolni nem fogunk. Ez ugyan megváltozott, ma a hívek jóindulatúan, nagyon szépen teljesítik ezt a kötelességet, de nem mindenütt. Ezt a robotot, ezt a papimunka-megváltást aján23