Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-309

178 Az országgyűlés képviselőházának lom a mélyen t. miniszter úr szíves jóindulatába. Ezeket kívántam még elmondani a kultusztárcánál. Hazafias buzgósággal ajánlom a miniszter úr őnagyméltósága figyelmébe ezeket a kérdéseket, mert örömmel tapasztalom, bogy van érzéke ezek iránt a kérdések iránt, hogy igazi magyaros jóakarattal kezeli a dolgokat. Ezek előrebocsátása után kijelentem, hogy a költségvetést a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik

1

? Perlaki György jegyző: Simon András! Simon András: T. Képviselőház! Előttem felszólalt t. képviselőtársaim jórészben) elmondották mindazt, amit én is szóvá kívántam tenni. Mégis szükségét érzem a felszólalásnak azért, mert ha vannak dolgok, amiket a kultuszkormányzattal, respektive az^ igen t. kultuszminiszter úrral egyet nem értő oldalról ismételnek, legyen olyan irányzat is, amelynek hívei ugyanazokat a kérdéseket egyetértőleg a kultuszminiszter úr programmjávai, e Programm megvalósításának tempójával és módjával, szinftén többször hangoztatják. Nem írom alá azokat a fejtegetéseket ós azokat a megállapításokat, amelyeket igen sokszor tesznek azért, hogy a gazdasági tárcák és a kultusztárca között, illetőleg az illető tárcák élén álló miniszter urak között ellentétet konstatáljanak. Ellenkezőleg az a meggyőződésem, hogy igenis, az igen t. kultuszminiszter úr helyesen állapította meg a szükségleteket, azok sorrendjét úgy a mi belső helyzetünk figyelembevételével, dte különösen a körülöttünk lévő és velünk versenyző ellenséges inldúlatú államokkal való összehasonlítás relációjában is, hiszen a kultúra fejlesztését nemcsak in extenso, hanem elsősorban az intenzitás tekintetében is figyelembe kell venni. Én azt tapasztalom, hogy az igen t. kultuszminiszter úr nemcsak azáltal fogja megörökíteni nevét a magyar történelemben, hogy évtizedek mulasztásait pótolta, iskolákat, tanintézeteket, kulturális intézményeket létesített ott, ahol ezek régen elkeltek volna, de ahol egyáltalán nem voltak, hanem ott is, ahol a meglévő intézmények, intezeteß, alsó-, közép- és felső tanintézetek oktatását a mai modern kívánalmakhoz mérten az inten'zitás terén fejlesztette. Méltóztassék megengedni, hogy egy általam mégis konstatált hiányra, különösen az elemi iskolák létesítése, fenntartása terén, rámutassak. En nagy megelégedéssel, örömmel látom az elhanyagolt iskolátlan területeken az új iskolák létesítését, de nem látom ugyanilyen mérvben azt a gondoskodást, amely szükséges volna a meglevő elemi iskolák fejlesztése, fenntartása terén.'Itt,— hogy úgy mondjam — bizonyos aiszparitás állott elő, mert ha a modern követelmények — akár oktatási, akár pedagógiai, akár egészségügyi, akár higiéniai követelmények — szempontjából vizsgáljuk a létesített új intézeteket, 100%-ig megvalósultak ezek a követelmények, ezzel szemben azonban, különösen a felekezeti iskoláknál — valláskülönbség nélkül, úgy a protestáns, mint a katolikus iskoláknál — azt tapasztaltam legutóbb éppen égy tisztán katolikus községben, amelynek nincs kegyura, hogy úgy a templom, -mint az iskola kétségbeejtő, szinte az emberi életre veszélyes állapotban volt, a falak düledezőek voltak, a gerendázat elkorhadt állapotbán, a tető — még az egyszerű, szalmazsuptető is ~ teljesen lerongyolódott állapotban volt. Maga 309. ülése 1929 június 11-én, kedden. a község, amely tisztán vagyon nélküli munkásokból áll, saját vagyoni erejéből ezen a helyzeten segíteni képtelen, de képtelen az egyházközség is, mert az egyháközség is teljesen vagyon nélkül áll és legfeljebb, amit össze tud gyűjteni szegény híveitől, azt fordíthatja az iskola és a templom céljaira. Mély tisztelettel kérem tehát, hogy az egyházaknak jöjjön a kultuszkormányzat és az egész kormányzat segítségükre és különösen olyan helyen, ahol nincsen kegyúr, ahol az egyházközség maga is híveivel együtt egyformán rendkívül szegény, méltóztassék őket ebből a helyzetből államsegéllyel kisegíteni. Méltóztassék megengedni, hogy az elemi iskoláztatás teréről az egyetemi kérdésre térjek át. Magam is dunántúli vagyok, dunántúli kerületet képviselek és már ennélfogva is, amint az igen t. kultuszminiszter úr beszédében megjegyezte, hogy a dunántúli öntudat jusson kifejezésre és akkor a pécsi egyetem sem marad el a többi egyetem mögött, méltóztassék megengedni, hogy ez a dunántúli öntudat rajtam keresztül is néhány szóban kifejezésre jusson. Azt nekem nem kell itt fejtegetnem, hogy a pécsi egyetemre szükség van. f Ez a kérdés a pécsi egyetem létesítésével már eldöntött kérdés, azonban a Dunántúlnak úgy a föld alatt, mint a föld fölött, úgy a szerves, mint a szervetlen világban, mint a történelemben és a kulturális történelemben megvannak a maga speciális igényei, és következményei, amelyek szem előtt tartásával kell hogy mindezeket a kérdéseket felkarolja ez a tudományos intézet, mert nagyon helyesen méltóztatott megjegyezni korábbi költségvetési beszédében az igen t. kultuszminiszter úr, de az előadó úr is, hogy azt a feladatot, amelyet a pécsi egyetemnek kell Dunántúl elvégeznie, sem a szegedi, sem a debreceni, sem a budapesti egyetem el nem végezheti. Nem kérünk mi itt külön összeget, nehogy avval az ellenvéleménnyel találkozzunk, hogy megint egyetemekre szórunk pént, — hogy idézzem sokak kijelentését — mi csak egyet kívánunk, azt, hogy abból az összegből, amelyet az egyetemek céljaira általában áldozunk, a többiekkel egyformán részesüljön a pécsi egyetem is. Nem többletkiadást kívánunk tehát, csak egyenlő elbánást a pécsi egyetem számára. A pécsi egyetemnek, mint dunántúli egyetemnek, különleges feladata van azért is, mert hiszen a lakossága is egészen sajátszerű és idegenajkú állampolgáraink nagy része is túl a Dunán él. Ezeknek vannak speciális igényeik, amelyek nem ellentétesek a magyar nemzet, a magyar nép igényeivel, hanem kiegészítői azoknak, és én úgy vélem, hogy a pécsi egyetem hivatott ebben a vonatkozásban is kielégíteni idegenajkú jó magyar állampolgártársaink speciális igényeit, harmóniában a magyar nemzeti közös ideálok felkarolásával, előrevinni s kifejleszteni azt a tökély legmagasabb fokáig. Még egy kérdés van, amelyet említeni kívánok és ez a dalárdaügy. Én nem akarok sértő lenni, t. kultuszminiszter úr, amikor rámutatok arra, — hiszen tudom, hogy az igen t. kultuszminiszter úr még jobban tisztában van azzal, mint én — hogy mit jelent a dalárda, a dal és zene együtt szociális szempontból, mit jelent az, amikor az egyszerű munkást és napszámost ott latom a főpappal, a főúrral együtt egy dalárdában énekelni, mit jelent az, amikor a kocsmából és általában a rossz helyekről elvonjuk és szívet-lelket nemesítő zenével, dallal foglalkoztatjuk az embereket. De amint igaz az, hogy a szociális ellentétek egyik legjobb kiegyenlítő esz-