Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-309

176 Az országgyűlés képviselőházának Ezek előrebocsátása után áttérek a kultusztárca tárgyalására. Mindjárt azzal kezdem, hogy őszinte tisztelettel és elismeréssel adózom a mélyen t. kultuszminiszter úrnak azokért az alkotásaiért, amelyeket igazán Európa csodálkozása mellett megalkotott. A szegény, kifosztott Csonka-Magyarország részére fenntartotta az egyetemeket, megalapította a külföldi intézeteket, végrehajtotta a középiskolák reformját, a polgári iskolák szaporítását és ezzel — nemcsak azzal, hogy kilenc éve, tehát a legrégibb idő óta kultuszminisztere Magyarországnak — halhatatlan érdemeket szerzett magának. Az a bizonyos babérkoszorú, amelyet Olaszországból hozott, az a díszdoktori diploma az ő személyének szólt közvetlenül, de közvetve érintette az egész magyar nemzetet, megtisztelték vele az egész magyar nemzetet, ezt a szegény, kis magvar nemzetet, amely ilyen áldozatokra képes. (Ügy van! Ügy van!) En ezekről nem akarok beszélni, hiszen ezt már tárgyalták nálam talán hivatottabbak, én mint falusi pap a népnevelésről akarok egyet-mást nagyon röviden elmondani. Legelőször is hálával említem meg az iskolán kívüli népnevelést, a nemzetművelést. Soha jobb időben ezt az ideát fel nem lehetett volna vetni, mint amikor ő excellenciája felvetette. A világháború után, az összeomlás után, amikor a mi véreink hazajöttek az egész világra kiterjedő harcterekről és amikor tanulni nem akartak. En egy községben véletlenül 2000 holdas birtokot vettem bérbe szövetkezetileg és parcelláz^ tam. Hogy a gazdaság jól menjen az egyszerű gazdáknak, az akkori földmívelésügyi miniszter úrtól előadókat kértem, hogy ismertessék a helyes gazdálkodás elveit. Mondhatom, kitűnő előadókat kaptam, a kassai akadémia legkiválóbb tanárait — névleg nem említem meg őket, ma is élnek és köztiszteletben álló férfiak — és nem tudtam összehozni elég embert az előadásokra, hogy meghallgatták volna azokat, őszintén szólva, iskolásgyermekekkel és öreg asszonyokkal töltöttem a termet, hogy azok a tanárok ne lássák, hogy a falaknak beszélnek. Ma azonban a háború után, az összeomlás után zsúfolva van a terem komoly férfiakkal, akik tanulni akarnak, akik a világháborúban látókört szereztek a világ megismerése által. (Ügy van!) Ezért tehát én különös hálát mondok a miniszter úrnak, hogy ezt a dolgot felvette programmjába s olyan ügyesen és okosan keresztül is viszi. Az iskolánkívüli népművelést nem tudom eléggé magas figyelmébe ajánlani és kérem, amennyire lehet, lehetőleg még inkább fejlessze rádió és nem tudom milyen eszközök elterjesztése által. A másik, amiről szólni akarok, a népiskola. Az a gyönyörű programm, amelyet a nagyméltóságú miniszter úr kifejtett és gyakorlatba is vett, perfektuált is, s amely 3000 tantermet épít és 2000 B-listás tanítónak ad kenyeret, magában véve is gyönyörű dolog. Gyönyörű gondolat, hogy ő kivitte a kultúrát a tanyavilágba, ami eddig senkinek sem jutott eszébe: kivitte oda, ahol eddig a legsötétebb tudatlanság, babona és lelki sötétség volt, aholaz a pásztorember úgy nőtt fel, mint az oktalan állat, minden ismeret nélkül. Ezt a világot a mélyen t. kultusz• miniszter úr, hogy úgy mondjam, felfedezte azáltal, hogy oda iskolákat vitt. Ez hervadhatatlan érdeme neki s őt Magyarország legnagyobb kultuszminiszterei mellé állítja. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Örömmel hallottam arról a 3000 tanteremről. Most azonban egy kis fájdalommal látok valamit a mostani költségvetésben. Ez a tétel nincs 309. ülése 1929 június 11-én, kedden. eléggé honorálva; sajnos talán csak negyedrésze van felvéve annak, ami eddig volt erre a célra. Pedig ha van valami, ahol nem szabad takarékoskodni, ahol nem szabad kicsinyeskedni, ahol ki kell nyitni az erszényt, és a legmesszebbmenő áldozatot kell hozni, az a kultúra tere. Ez az a tér, ahol az egyszerű népet fel kell emelni és tudását növelni, a babonából, a tudatlanságból kiemelni. Nagyon kérem ő excellenciáját, ha van rá mód, talán utólagosan pótköltségvetéssel vagy nem tudom mivel, segítsen ezen a dolgon és folytassa ezt a gyönyörű akciót, a 3000 tanterem felépítésének akcióját. Magam is ismételten próbálkoztam azzal, — két év óta járok itt is ott is — hogy iskolaépítési segélyt kapjak. A minisztériumban is megígérték, ő excellenciája is a legkedvesebben megígérte, de minden ígéretnek az az utolsó mondata: de most nincs pénz. Igen t. uraim, ennek a kérdésnek megoldását ad Graecas Kalendas elhalasztani, talán tíz—húsz évre is kitolni bűn volna a hazafiasság ellen. Tiszteletteljesen kérem az igen t. miniszter urat, vegye ezt különös pártfogásába és minél több kis községben, minél több tanyán építtessen iskolát. A többi sérelmeket, amelyeket elő akartam hozni s amelyeket az általános vita során, sajnos, betegségem miatt, nem adhattam elő, az előttem szólott képviselő urak már meglehetősen alaposan letárgyalták. En csak még egyszer vissza kívánok térni a nyugdíjadóra. Képviselő; társaim közül sokan nem is tudják mi ez. A jó békeidőben minden egyes tanerő után évi 24 aranykorona nyugdíjat adott az iskolafenntartó. Az összeomlás után pár évig nem fizettünk semmit. Egyszer csak, nem akarom mondani, hogy az égből, mert onnan ilyen rossz dolog nem jön, (Derültség.) nyakunkba szakadt, hogy ezt a 24 aranykoronát 156 pengőre emelték fel, tehát hatszorosára, vagyis emelték 650 percenttel. Mondani igen szép, hogy a tanítói nyugdíjalapnak szüksége van pénzre. En is azt mondom: szüksége van. Aki megérdemli a nyugdíjat, kapja meg, de ne úgy, hogy ez által tönkremenjenek egyes községek. Ez kivihetetlen. Nekem például van egy községem, amelyben 800 lakos lakik, többnyire szegény zsellérember, de mert sok a gyermek, két tantermes iskola van. A két tanerő után visszamenőleg akkor 10 millió koronát kellett volna fizetni. Igen t. uraim, én ezt behajtani nem voltam képes és őszintén kijelentem, nem is leszek képes talán sohasem, és nincs ember, aki be tudja hajtani. Lehet, hogyha elárvereznék mindenét annak a szegény embernek, akkor be lehetne hajtani, de ez nem lehet eljárás. Vannak kis községek az én kerületemben, — névleg nem említem fel őket — ahol 200—300 lakos van a községben. Most itt szedjen fee az iskolaszéki elnök 156 aranykoronát a nyomorult községen. Az én indítványomra azután kimondotta a közigazgatási bizottság, Abaujban, hogy a politikai községekre próbálja ezt áthárítani. A legtöbb község ezt elfogadta, de amikor a költségvetésbe felvette, az alispán azt onnan kitörölte, mondván, ^ hogy csak 50%-ig szabad megterhelni a költségvetést. Már pedig valljuk meg, igazán, hogy ebből az 50%-ból 37%-ot elvisz a vármegye, mindössze tehát 13%-ból ezt ellátni nem lehetséges. örömmel fogadom a kultuszminiszter úr nyilatkozatát arra vonatkozólag, hogy ezt a kérdést közmegelégedésre fogja rendezni és nagyon kérem, hogy kegyeskedjék ezt minél előbb rendezni; mert hiszen fejünk felett áll állandóan a Damokles kardja és állandóan felszólítást kap az iskolaszéki elnök egyenesen a