Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.
Ülésnapok - 1927-309
Az országgyűlés hépviselöházánaíc l gabonabeszámítás. A tanítói fizetés úgy se valami kövér, úgyis sovány, ha csak két-három pengőről is van szó mázsánként, mégis ez mindig tüske annak a tanítónak testében és lelkében, amely őt nyugtalanítja és elkeseríti, mert azt mondja: miért pont én járjak ilyen rosszul, mért számítják nálam harminc pengővel a búzát, mikor ez már húszba se kerül? Ilyen kérdés a kántortanítói kérdés is. Hiszen tudom, hogy a kultuszminiszter úr helyzete ebben a tekintetben nem irigylendő, mert hiszen Nagy-Magyarország sem mert hozzányúlni ehhez a kérdéshez, most pedig erre a Csonka-Magyarországra, amely gazdasági válsággal küzd, nehezednek ezek a kérdések, amelyek megoldatlanul jöttek át még a nagy magyar időkből. De tény, én magam is azt látom, hogyha ez a kérdés hovatovább meg nem oldódik, akkor ott leszünk, hogy a kántortanítói állásokra nem akad pályázó. (Ügy van! a jobboldalon.) Ismételten megtörténik, hogy a kántortanító lemond állásáról és elmegy osztálytanítónak, mert azt mondja, miért húzzam én az igát, miért ne legyen két hónapi vakációm, amikor az én kollegámnak, aki nem kántortanító, ugyanaz a fizetése és semmi gondja. Nagyon jól tudom, hogy ez nehéz kérdés, mert bizony a megoldása súlyos teherrel jár. Azt hiszem azonban, hogyha az állam és az egyházak foglalkoznak a kérdéssel, megoldást találhatnak és én kérem innen a magas püspöki kar igen t. tagjait, foglalkozzanak ezzel a kérdéssel, mert ha ez a kérdés akkor oldódik meg, amikor már a tanítóság mintegy követeli a rendezést és ő töri be ezt a kaput, akkor amíg annyira igazságos és nobilis megoldás után is meg fog maradni egy bizonyos keserű íz. Viszont, ha most jön ez a megoldás, akkor nobilis gesztusnak fog látszani és mint ilyent fogják elkönyvelni a tanítók és hálával lesznek mind a kuiltuszkormány, mint az egyházak iránt, amelyek ezt a kérdést megoldották. Nézetem szerint a tanítóság nem kívánja, hogy ez a kérdés egyszerre 100%-ig oldódjék meg, de hogy végre már lássanak egy komoly lépést a megoldás felé. Tudtommal a kultuszminisztériuim már foglalkozik is a kérdés megoldásával. Sokféle indítvány és javaslat merült fel már a kántorkérdés megoldására. Van egy olyan indítvány, amely azt mondja, hogy a kisközségekben^ a kántori javadalom áiltlapíttassék meg 15 értékegységben, amely értékegység a jelenleg megállapított értékegységből vonassék le, a nagyközségekben pedig a kántori javadalom 25 értékegységben állapíttassék miP" 1 , A kántori javadalmakra megállapítandó 15 és 25 értékegység a tanítói javadalomba beszámítható ne legyen. Kérem a miniszter urat, hogy azzal a szeretettel, amellyel! a tanítói kérdéseket kezelni szokta, vegye fel programmjába a kántorkérdést is és ha — mint mondottam — nincs is meg a financiális lehetősége annak, hogy ez a kérdés 100%nig megoldódjék, legalább jussunk közelebb egy lépéssel a kérdés megoldásához. Csatlakozom még azokhoz a képviselőtársaimhoz, akik a pécsi egyetem kérdését tették szóvá. Köszönettel és megnyugvással veszem tudomásul a miniszter úr kijelentéseit, amelyeket e tárgyban tett. Én azonban megnyugszom, mert garanciáját látom annak, hogy az egyedüli dunántúli egyetem sorsa, annak kiépítése, azoknak a függő kérdéseknek rendezése, amelyek még máig megoldva nincsenek, ezáltal biztosítva van. Még egy-két kérdés van, amelyeket azon'09. ülése 1929 június 11-én, hedden. 175 ban majd csak a részletes vita során fogok előterjeszteni, mert most beszédemet befejezem. (Helyeslés a .jobboldalon.) Amikor a miniszter úr a beszédét tartotta, akkor a háta mögött egy képviselő, már nem tudom kicsoda, a következő találó megjegyzést tette: «Ez a minisztérium egyike azoknak, amelyek munkájának megvan a látszatja». Sokan sokallják ezt az ellátmányt. Én inkább talán azt fájlalom, hogy sok olyan kérdés megoldására, amelyeket itt mi felvetünk, nem tudjuk előteremteni a financiális fedezetet. Csatlakozom azoknak a képviselőtársaimnak felfogásához, akik szívesen szavazzák meg, mint törvényhozók ezeket a nagy összegeket, amelyeket a költségvetésben itt a miniszter úr kíván, nemcsak azért, mert szükségesek, hanem azért is, mert ezeknek az összegeknek van látszata. A miniszter úr munkája, a miniszter úr kultúrpolitikája megmutatja mindenkinek, a laikusoknak is, hogy hová megy el a pénz, hogy ezt a pénzt nem költjük el felesleges kiadásokra, hanem szükséges dolgokra, amely szükséges dolgok legeleje a magyar kultúrának az ügye. En a miniszter úr költségvetését nemcsak az iránta való bizalomból fogadom el, hanem elismeréssel is aziránt az eredményes kultúrpolitika iránt, amelyet, a miniszteri székben inaugurált. A költségvetést elfogadom. (Elénk helyeslés és éljenzés a jobboldalon. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Káger József! Káger József: Igen t. Képviselőház! Amióta eszemet bírom, mindig elvből ellensége voltam a felekezeti kérdés felvetésének. Két kérdésről gondolom, hogy a mai csonka és kirabolt Magyarországot tönkreteheti. Az egyikről most nem kívánok nyilatkozni, a másik pedig az, amelyre rámutatott igen t. képviselőtársam, Barabás Samu, aki a felekezeti kérdést hozta fel. Félve hallgattam a beszéd elejét, de annál nagyobb örömmel és igazi hazafias lelkesedéssel hallgattam meg a konklúziót, amelyet levont fejtegetéseiből. Nem volt tudomásom az erdélyi paktumról, de Örömmel állapítom meg, hogy azt a paktumot azóta is minden felekezet becsületesen megtartotta. Volt azonban egy ilyen paktum Nagy-Magyarországon is. Nem tudom, írásba volt-e foglalva, de sokat hallottam róla, hogy a nagy Prohászka mondotta volna valamikor, hogy ő híve annak, hogy Pannonhalma és Debrecen között hidat építsen, amely egyesítse a magyar nemzet minden tagját, a nemzet, a haza szeretetében. Igen t. uraim, én azt hiszem, hogy ez a paktum ma is fennáll, ez a híd Pannonhalma és Debrecen között fennáll, legalább is tudtommal sohasem történt katolikus részről, Pannonhalma részéről, vagy akár Esztergom, vagy bármely püspöki székhely részéről semmi, ami ezt a hidat, ezt a hídfőt bármiképpen is kikezdte volna. Ha talán történt ebben az irányban valami, nem helyeslem és örömmel tapasztaltam^ hogy protestáns hazafitársaink sem helyeselték azt, ha ilyenek voltak. Éppen azért, ismétlem, örömmel hallottam a felszólalást, örömmel hallottam különösen konklúzióját és készséggel csatlakozom ahhoz, hogy a magyar emberek között, a magyar nemzet tagjai között felekezeti kérdésben valláskülönbség nélkül sohase legyen más dologban torzsalkodás és tülekedés, mint abban, hogy ki szereti jobban ezt a magyar hazát, ki tud ezért a magyar hazáért többet szenvedni és áldozni is, ha kell és ki tud ezért a magyar hazáért meg is halni. (Éljenzés és taps.) Mint Önök is, azt szeretném, hogy ez időtlen időkig így legyen.
