Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-308

114 'Az országgyűlés képviselőházának 308. ülése 1929 június 10-én, hétfőn. olyan szilárd építmény, amely a nyomor talaján megállhatna és — hiába — el fog jönni az az idő, amikor éppen a gazdasági nyomorúságnál fogva az egyetemekre már nem fognak odakívárikozni az arra méltó, tehetséges és kiváló ifjak, mert nem. tudnak boldogulni, mert látják, hogy az életben elhelyezkedni nem tudnak. Nyilvánvaló tehát az, hogy ez a sok, ez a gazdlag és ragyogó programm csak keret lesz, amelyet majd élettel kitölteni nem lehet. Szoktak több-kevesebb — hogy úgy mondjam — malíciával beszélni arról, hogy a miniszter úr hogyan szaporította az egyetemeket és így bizonyos tudományos túlterhelést idézett elő. Már humorosan beszélnek arról, hogy a tihanyi halbiologiai intézet, a csiboir-telep... (Fábián Béla: Nem, csiborpatkoló! — Derültség. — Farkasfalvi Farkas Géza: Viccet lehet csinálni a legszebb dologból is!) Én mindenesetre meggondolni valónak tartom, a miniszter úr szempontjából, hogy ezen a téren most már nem lehet tovább menni, mert a közfelfogásnak, egy keserű, sanyarú közvéleménynek ellenérzésével találkozik (Gr.^ Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter: Nem találkozik! Nem ismeriib a közvéleményt!) — de igen kérem — és abban van valami igazság, hogy amikor azt látják, hogy elhagyott gyermekek ezrei és ezrei vannak, amikor a tuberkulózis és más betegségek pusztítják az ifjú generációt, amikor a családban benn nem tudják még az anyagi élet legelemibb feltételeivel sem megerősíteni a gyermeket, akikor úgy fest ez a dolog, mint amikor ragyogó, gyönyörű öltözetet aggatunk rá egy egészen sovány és csenevész testre. Ez a baja az egésznek. Mondom, én belső ellenmondásba kerülök akkor, amikor hangot adok ezeknek, (Farkasfalvi Farkas Géza: Csodálom is a képiviselő úr részéről!) mert hiszen én lelkileg örvendek annak, ha a magyar kultúra fejlődése minél magasafob^ színvonalú és minél több tudományos intézményünk van, de a mai helyzetet nem találom erre alkalmasnak, hogy olyan tempóban csinálják, mint ahogy a miniszter úr csinálja. Ez nem az a racionalizálás, amelyről méltóztatik beszélni. (Farkasfalvi Farkas Géza: Meszsze előre néz a miniszter úr, az van csak benne!) Talán a mai nemzedékre, a mai életre is kellene nézni. Még jönnek kultuszminiszterek, akiknek az lesz a hivatásuk, hogy a messze jövőnek nagy kulturális építményeit tető alá hozzák, de egyszerre mindent nem lehet. Hiszen mindaz, amit mondok voltaképpen dicséretére szolgál a miniszter úrnak, csakhogy nem lehet a miniszter úrnak magát az általános gazdasági helyzet kötelező szemlélete alól kivonni. Ha már itt vagyok, beszélek arról, hogy például én magam megnéztem a debreceni klinikát. Mondhatom, hogy annál ragyogóbb, gyönyörűbb klinika-telepet elképzelni sem tudok; a modern higiéné és a modern technika minden igényével fel van szerelve. Majdnem azt mondhatnám, hogy egy klinikai lovagvár, ahol még a földalatti utak is nagyszerűen ki vannak építve az egész telep alatt, . közvetlenül lehet érintkezni az egyes klinikai épületcsoportok között, a betegeket is úgy szállítják az egyik helyről a másikra, hogy arról senki tudomást nem vehet. Higiénikus, szép, gyönyörű és a tudománykutatásnak és a kísérletezésnek, a tudomány fejlődésének nagyszerű műhelye. Azt látom azonban, hogy a legnagyobb kultúrnemzetek ezen a téren hátrább vannak, mint mi, de azért mégis csak kultúrnemzetek, mert nekik vannak egyéb nemzetgazdasági, szociális, egyéb kultúrszociális feladataik is, amelyekről viszont a miniszter úr nem gondoskodik. Ebben az esetben azt mondom, hogy «harmóniát a különféleségekbe». — Ezt már Kossuth Lajos mondotta és én is azt mondom, mert a kultusztárca egész területét végignézve azt látom, hogy a miniszter úr egyoldalúlag bizonyos oldalak felé elfogultan bőkezű és gondoskodó, más oldalak felé pedig egészen közömbös vagy érzéketlen. Méltóztassék erre nézve az én kritikai megjegyzésemet megszívlelni. Már többször említettem, miniszter úr, nem itt a Ház nyilvánossága előtt, de beszélgetések alkalmával, hogy például a magyar irodalmi és művészeti kérdések iránt a kultuszkormány nem tanúsítja azt a beható érdeklődést, amelyet pedig az irodalom és a művészet, a kultúrának ez a két ága, megkövetel. En azt látom, hogy voltaképpen hosszú időkön keresztül nem a tudományos irodalom és nem a hivatalos művészet, hanem az irodalom volt az, amely az élet közvetlen megismeréséből, az esztétika, közvetlenebb formáiban, szépirodalmi formában képviselte a magyar r gondolatot, a magyar érzést, a magyar fejlődést. Ha azt látom, hogy ez nem talál elég megértésre a miniszter úr részéről, akkor ezt már hálátlanságnak is tartom a nemzeti múlt iránt, amely nemzeti múltban a nemzeti irodalomnak igen nagy szerepe volt. Ez a nemzeti irodalom, amely Vörösmarthy, Petőfi és Arany fényes szellemcsillagával van fémjelezve, többet tett a magyar nemzet megismerése és a magyar kultúrstandard bemutatása terén a külföld előtt, mint a tudományos művek búvárkodása. Sajnos még a magyar tudományosság akkori szintjét tekintve még igen pórázon járó tudós kísérletezések és tudományos munkák voltak azok, gyakran inkább csak komplikációk és semmi egyebek. Csak most kezdődik talán a tudományos fejlődés inkább kialakulni. Mondom az irodalom és a művészet több szolgálatot tett a magyar kultúrának, mint hogy azt érdemelné, hogy a magyar írók és a magyar irodalom ma lehetetlen helyzetben legyenek. Azt méltóztatnak tudni, hogy a gazdasági élet végigszántott ezen a területen is és a magyar író ma apostola a maga hivatásának^ szegény vándor apostola, szegény vándor legénye, aki élni és boldogulni nem tud, a maga ideáit kitermeli, de még arra sincs módja, hogy ezt a nagy nyilvánosság elé vihesse. (Rassay Károly: Azért veszik meg a Közigazgatási Bíróság elnökének munkáit 10.000 pengőért! Elég szellemes megoldás! Erre nem volt példa a múltban!) Volt egy magyar könyvhét, Amikor végignéztem a magyar könyvhét elárusító helyeit, elfacsarodott a szívem. Ott láttam a magyar írók legkitűnőbbjeit, ott álltak ők, valósággal, amint a sátoros cigányok és várták, hogy odajöjjön a magyar közönség, hogy ^egye meg könyveiket, (Petrovácz Gyula: Hetet sem adtak el!) de nem találtak vevőt a magyar könyvre, mert a kultuszminiszter úr nem tartotta szükségesnek és nem tartotta érdemesnek, hogy arra a piedesztálra emelje ezt a mozgalmat, amelyet megérdemel, A magyar író és a magyar szellemi munkás egyike azoknak, akiknek minden tisztelet kijár ebben az országban; ha nincs rangja^ és címei, de van neki Istentől adott tehetsége, amely több értéket jelent, .mint minden címmel és ranggal feldíszített más egyéb munkása a magyar közéletnek. Én nem láttam a miniszter .urat például ebből az alkalomból jelentkezni, hogy szózatot* intézett volna a magyar művelt