Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-303

Az országgyűlés képviselőházának csak akkor tudunk termelni, ha a mezőgazdasági munkások exisztenciáját biztosítjuk. Mert tha a mezőgazdasági munkásság körében kilengésekre adunk alkalmat, ha a mezőgazdasági munkásság szociális jólétéről, szociális kérdéseiről nem gondoskodunk, akkor a termelés is meg fog akadni. Mert a termelés előfeltétele a harmónia. A harmóniának pedig ellensége minden oly megmozdulás, amely elégületlen tömegeket hoz mozgásba. A mezőgazdasági szociálpolitika nem mai keletű. A mezőgazdasági szociálpolitikának oly nagy vezérei és mesterei voltak, mint Darányi Ignác, (Ügy van! a jobboldalon.) ami arra mutat, hogy a magyar gazdatársadalom már a békében is tisztában volt az ő szociális kötelezettségeivel. Nem szeretném, ha a munkáselemet szembeállítanák a gazdával, vagy a gazdát a munkáselemmel. Ez a kettő kiegészíti egymást, (Ügy van! a jobboldalon.) ez a kettő a termelésnek egyenértékű tagja. Éppen azért, ha gondoskodunk a termelés egyik tényezőjéről, a gazdákról, a másik oldalon gondoskodnunk kell a munkásokról is. És pedig nemcsak azokat a bajokat kell meglátnunk a mezőgazdasági munkásoknál, amelyek hangos szóval kiáltoznak. Itt majdnem ismételném azt, amit szintén a békeidőnek egy nagy főispánja, Vadnay Andor mondott, amikor arra hivatkozott, hogy nemcsak azokra a sebekre mutat ő rá, amelyek (olvassa): «Antoniusként bíbor ajkakkal tátongva, hangjokkal szót kérnek tőlem, hanem azokra is, amelyek szemmel láthatólag nem nyilt sebek és csupán a szenvedés, a földszínű sárgaság a külső arculaton mutatja a belső elvérzés processzusát.» Ezt a passzust csak azért olvastam fel, hogy igazoljam, hogy a magyar urak azelőtt is ismerték a szociálpolitikát (Úgy van! a jobboldalon.) és a magyar gazda mindenkor tisztában volt azzal, hogy neki szociális kötelezettségei vannak. (Forster Elek: De mennyire!) Éppen azért én azt hiszem, hogy a mai körülmények közt is meg fogjuk találni a szociális kérdés megoldásának lehetőségét és meg is kell találnunk. Ebben a tekintetben azt a díszparítást, amely ma az ipari munkások szociális ellátása és a mezőgazdasági munkások szociális ellátása között mutatkozik, eliminálni kell. Mert nem lehet ebben az országban elsőosztályú és másodosztályú polgárság, hanem ha az egyik oldalon gondoskodunk a százezrekről, ezeknek szociális biztosításáról, a másik oldalon gondoskodnunk kell a milliókról, amelyek ennek az országnak fenntartó elemét alkotják. (Ügy van! a, jobboldalon.) Ezt a díszparítást, amely e két elem közt mutatkozik, eliminálnunk kell. A földmívelésügyi miniszter úr ezen az úton van és ha jól vagyok értesülve, még az őszi ülés folyamán erre vonatkozólag megfelelő javaslatot fog a Ház elé terjeszteni. Nem maradhat el a mezőgazdaság legértékesebb munkásainak, a gazdatiszteknek szociális r biztosítása sem, amire nézve a földmívelésügyi miniszter úr rövidesen törvényjavaslatot fog a Ház elé terjeszteni. (Élénk helyeslés.) Ezekben voltam bátor röviden ismertetni a földmívelésügyi tárca egyes költségvetési tételeit. Végül még csak arra akarok rámutatni, szeretném, ha a gazdatársadalom független tudna lenni, ahogy a békében független volt és nem szorulna rá az állam támogatására és az állam segélyezésére. Amikor azonban egy hatalmas belső elvérzés processzusának vagyunk itt tanúi, amikor látjuk azt, hogy az eladósodás nőttön-nő a gazdaságokban, amikor látjuk azt, hogy ma váltókölcsönöket vesznek fel a mezőgazdák, (Felkiáltások jobb felől: Vennének! De KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXI. 303. ülése 1929 június é-én, kedden. 361 már nem kapnak!) nem azért, hogy azt a föld megjavítására fordíthassák, hanem hogy abból adót fizessenek, amikor azt látjuk, hogy ma a zöld hitel igénybevételénél 15—16 pengős fix búzaárakon adták el új termésüket, s amikor a mostani napokban a búzaár újabb katasztrofális esését konstatálhatjuk: akkor azt hiszem, a gazdatársadalomnak senki sem tehet szemrehányást, hogy a gazdatársadalom mindent az államtól vár. Ö ma képtelen arra, hogy nagyobb lendületet vegyen, éppen ezért csak azt kéri az államtól, segítse őt abban, hogy ,annyi erőhöz jusson, hogy azután a maga részéről megtehesse a további lépéseket. En meg vagyok róla győződve, hogy minden fillér és minden pengő, amely a mezőgazdaságnak jut, tulajdonképpen nemcsak egy termelési ág alátámasztására jut, hanem alátámasztja ebben az országban az ipart, a kereskedelmet és alátámasztására szolgál az ország egész közgazdasági életének. Itt nem egy termelési ág kedvezményezéséről van szó, hanem arról, hogy az ország legnagyobb adófizető és legértékesebb társadalmi osztályát emeljük fel megint oda, hogy teljesíteni tudja kötelességét nemcsak magával és családjával szemben, hanem az országgal szemben is. Ezt a kötelességet ő vállalni akarja, nem egoizmussal, hanem azzal az altruizmussal, a magasabbrendű szempontoknak azzal a figyelembevevésével, amely a magyar gazdát és a magyar mezőgazdasági munkásosztályt mindenkor jellemezte. Ez az én felfogásom abban a vitában, amely ma világszerte, de különösen Németországban a körül folyik, hogy: Staatshilfe oder Selbsthilfe. Mi szintén nagyon mellette volnánk a Selbsthilfe-nek, de méltóztassék bennünket abba a helyzetbe hozni, hogy ezt megint megtehessük. Ameddig a gazdatársadalom nincs ebben a helyzetben, addig arra hivatkozni, hogy mi mindent az álLamtól várunk, nem lehet. T. Ház ! A magyar mezőgazdasággal áll vagy bukik az ország. A magyar mezőgazdaság prosperálása jelenti az iparnak, a kereskedelemnek, az értelmiségi osztálynak prospelását, a magyar mezőgazdaság bukása pedig egyben jelentené az iparnak, a kereskedelemnek, az intelligenciának, mindenkinek a bukását. Éppen ezért ma mindenkinek — nemcsak a gazdának, hanem mindenkinek! — ki kell tekintenie a faluba. Itt eszembe jut a mi nagy költőnknek: Petőfi Sándornak egy gyönyörű hasonlata, amely arról szól, hogy János vitéz Tündérországban jár és a sok csoda és a sok gyönyörűség között egyszerre csak meghallja az ő falujának kis harangját és akkor elfelejt minden gyönyörűséget, minden dicsőséget, minden szépséget és visszavágyik oda abba a faluba. Mi gazdák ugyan nem Tündérországban járunk, hanem szenvedéseink poklában, de ebben a pokolban is meg kell hallanunk a falu harangszavát. De ezt nemcsak nekünk kell meghallanunk, hanem minden társadalmi tényezőnek, minden termelési rétegnek, minden magyar embernek is ebben az országban, mert ha ez a falu harangja nem a bánatnak, nem a szomorúságnak, nem a katasztrófának hangját fogja majd kiadni magából, hanem a dicsőséges feltámadás hangját, ez nemcsak a mi feltámadásunkat fogja jelenteni, hanem az országban minden magyar ember feltámadását is. (Ügy van! jobbfelől.) Ezzel a gondolattal kívánom bezárni szavaimat és kérem a t. Házat, méltóztassék a földmívelésügyi tárca előterjesztett költségvetését álalánosságban és részleteiben is elfogadni. (Elénk éljenzés és taps. — A szónokot számosan üdvözlik.) 53