Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-303

350 Az országgyűlés képviselőházána gabona- és lisztexportunknak csaknem 84%-át ez a két állam abszorbeálja — akkor tudjuk. hogy milyen súllyal esik mérlegbe az a tény, hogy a május 1-én életbelépett osztrák vasúti tarifa a gabonánál Hegyeshalomtól Bécsig — 72 kilométeren — 19-7%-os romlást mutat, a bur­gonya tarifája 41-5%-os, a gyümölcsé több mint 15%-os, az élő baromfié 30%-os, a szarvasmarháé 34%-os és az élősertésé 49%-os romlást. T. Ház! Ezek azonban csak a nyugati relá­cióban való tarifatételek. Azonban egy pillan­tást adriai tarifánkra és az idevaló relációnk mostoha helyzetére is kell vetnem. Mindenki azt kérdezte, aki nincs a dologokba beavatva, hogy van az, hogy Jugoszlávia mindenképpen megnehezíti, sőt lehetetlenné teszi a rajta való tranzitálást Fiúméba. Ennek két oka van: az egyik az az ellentétes, feszült politikai és gaz­dasági viszony, amely Olaszország és Jugo­szlávia között van, a másik azonban, amelyre kevés súlyt vetnek az, hogy a gyékényesi vona­lon a trakciós, a vontatási költségek olyan rend­kívül magasak, hogy a jugoszláv vasutak szá­mítása szerint nem mutatkoznak rentábilisak­nak. Ennélfogva Jugoszlávia ezen, egyes • út­részleteiben újjáépítendő és alátámasztandó út­vonalnak különösképpen való igénybevételét és népesebbé tételét tarifális engedményekkel nem tartja e pillanatban kívánatosnak. De itt van az a pont, ahol az olasz barátság, amelyre Wolff Károly t. képviselőtársam utalt, konkrét pozi­tív barátsággal érvényesülhetne. A nettunói egyezmény ugyanis kiköti, hogy Itáliának a jugoszláv tarifális politikába beleszólási joga van, kapitulációt biztosít Olaszországnak olyan esetekben, amikor az olasz szállítás és olasz tranzitálás érdekeinek útjába Jugoszlávia aka­dályokat gördítene. Es mégis sajnálattal lát­juk, hogy Itália ezt a lépést mindeddig elmu­lasztotta, és ámbár tudjuk, hogy nem exponálná magát ebben a kérdésben olyan mértékben, mintha tisztán olasz érdekről volna szó, mégis tekintettel arra, hogy ez összefügg az olasz ha­józási társaságok minél nagyobb igénybevéte­lével, igen nagy súlyt kell arra helyezni, hogy Itália a nettunói egyezményben biztosított ezen intervencionális jogaival úgy a saját, mint a mi érdekünkben éljen is. Általában, ha már itt tartunk, sajnosán kell megjegyeznem, — bár nem esik teljesen ebbe a témakörbe — hogy Olaszország sok téren nem mutatja azt a barátságot velünk szemben, amelynek gazdasági előnyei számára is meg­nyilatkoznának. Ilyen a telefonhasználat. Ma, amikor telefonösszeköttetésünk van Angliának legkülönbözőbb városaival, a Skandináv álla­mokkal, akkor Olaszország leghatalmasabb ke­reskedelmi emporiumával, Milánóval ma sincs közvetlen telefonösszeköttetésünk és Olaszor­szág minden nagy városával nélkülözzük a köz­vetlen telefonösszeköttetést. Az előbb említett adriai relációról csak egy megjegyzést kívánok még tenni. Ha telt volna körülbelül kétmillió pengő évente a hajózási szubvencióra, — ami, úgy látszik, nem valósul meg — akkor talán adriai relációnk kiépítése érdekében nem volna felesleges, ha ezen hajó­zási szubvenció céljára áldozni kívánt kétmil­lió pengőnek egy részét a magyar kormány a gyékényesi vonalon való szállítás megkönnyí­tése és versenyképességünk érdekében áldoza­tul meghozni szíves volna. (Elénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) . Ilyen mostoha bláinásmód mellett osztrák és német szövetségesünk részéről Nyugat és Dél felé, nekünk erőteljesebben kell kihiasznál­mimk a szabad Dunát. Nem akarok itt propa­303. ülése 1929 június á-én, Icedden. gandlát csinálni semmi olyanféle szállítási esz­közöknek, amelyeknek teljes kipróbáltsága ál­lítólag világosan nem fekszik még előttünk, csak egyet Iáitok, azt, hogy- az osztrák vasúti tarifának az osztrák importot illetőleg további elzárkózása, a jugoszláv, illetőleg adriai relá; ciónak kihasználatlansága, a Hamburg felé irányuló szállítások versenyképtelensége ben­nünket mind arra az egy logikus következte­tésre kényszerít, hogy mindenképpen és min­den eszközzel rálépjünk arra az útra, amelyen levegőhöz tudunk jutni és ahol versenyképes módon tudunk az amerikai gabonával és egyéb országok versenyével szembeszállni. És ha itt gondolok arra, hogy a két leghatalmasabb ag­rár, illetőleg mezőgazdasági iparunknak 1 , a malomiparnak és az ugyanolyan veszedeleim­mel fenyegetett cukoriparnak exportlehetőségei mindig csekélyebbek és csekélyebbek lesznek, akkor nagyon is meg kell fontolnunk, hogy ennek a dunai hajózásnak és exportlehetőség­nek a kifejlesztésére és kihasználására milyen utak és módok kínálkoznak. Most csak annak a hangsúlyozására, hogy ma is, a mai hajózási viszonyok között milyen óriási előnyben van a. dunai vonal a vasúti vonallal szemben, egyetlen adatot kívánok felhozni. Mohácstól Rotterdamig a fuvar az átrakodási költséggel 6-25 pengő, míg lefelé Mohácstól a Dunán le Brailán át Rotterdamig ez a költség 6 pengő 25 fillér helyett, 4 pengő 30 fillért tesz ki. Ha meggondoljuk, hogy végül is gabonaex­portunk számára új piacot kell teremtenünk és biztosítanunk, és ennek biztosítása az ed­digi próbáik szerint sem lehetetlen Görögország, Törökország és a Levante felé, s ha meggon­doljuk, hogy Németország 1928-ban Hamburgon át a mi 36%-os sikértartalmú búzánkkal szem­ben 24—28 fokos sikértartalmú búzát tudott ezekbe az országokba szállítani, és csak 5%-kai volt olcsóbb eddig is, mint mi, akkor látjuk, hogy a gabona exportjának Keletre, Törökor­szágba, Görögországba és a Levantéba való le­hetőségei nem^ tartoznak az álmok szférájába, ha azoknak útját egy következetes gazdasági po­litika igyekszik egyengetni. (Élénk helyeslés a középen.) T. Képviselőház! Nem kívánok most már hosszasabban foglalkozni — bár nagyon szeret­tem volna — a vámszerződési -politikának egyes alapvető kérdéseivel. Különösképpen szerettem volna foglalkozni azzal a kérdéssel, amellyel Wolff Károly t. képviselőtársam e költségvetés tárgyalása alkalmával mondott rendkívül ér­dekes beszédében foglalkozott, — és ebben az egy kérdésben^ nem érthetek egyet Wolff Ká­roly igen t. képviselőtársainmai, — aki a leg­nagyobb kedvezmény elve ellen és a reciproci­tás elve mellett foglalt állást. á Nem kívánok különösképpen arra hivat­kozni, hogy egy olyan gyenge ország, mint Magyarország egymagában az egész Európában elfogadott legnagyobb kedvezményi elvvel szem­ben kivétel nem lehet, mert ennek csak hátrá­nyát érezné és nem előnyeit. A reciprocitás elve csak látszólag olyan nagyszerű, mert azt hirdeti, hogy ellenszolgáltatás nélkül nincs szol­gaitatás. Ha közelebbről nézzük meg azonban à reciprocitás elvét, azt látjuk, hogy ez hason­értékű szolgáltatás nélkül nem ismer ellenszol­gáltatást. (Üay van! a jobboldalon.) De nagy 1 é^­dés, ki és hogyan állapítja meg azt a has n­értékű ellenszolgáltatást, súly vagy érték szerint megy-e annak megállapítása, s ki fogja azt le­mérni. Végeredményben mindig konklú­zióra fogunk reciprocitásnál jutni, hogy mindig a gyengébb állam fogja a rövidebbet húzni és

Next

/
Thumbnails
Contents