Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-303

Az országgyűlés képviselőházának 3t Nagyon csábító volna még külügyi kérdésekről beszélni s a Kellog-paktumot és egyebet is előhozni, de én, mint becsületes szocialista azt tartom, hogy olyan dolog ez, mintha valaki egy lyukat vesz elő és körülönti rézzel. Gyakorlati értéke nem igen volna a vitának, mert egy olyan kormány, amely annyira elkötelezte magát a reakciónak, a jobboldali köröknek, mint a magyar kormány, felfogását gondolkodását, cselekedeteit önkéntelenül is. reányomja a külügyi hivatalokra. Az a zárkózottság amely minden modern eszmeáramlattal szemben különösen kormánykörökben megnyilatkozik, nyilatkozik meg a külügyi hivatalokban is és ez okból is nem tudott Magyarország az utolsó években külpolitikai sikereket elérni. Ez talán kevésbbé a miniszter úrnak, mint inkább a kormány általános külső és belső politikájának tulajdonítom. Minthogy a kormánnyal szemben bizalmatlansággal viseltetem, a külügyi tárca költségvetését nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Görgey József! Elnök: A képviselő úr nincs itt, töröltetik. Ki a következő szónok'? Fitz Arthur jegyző: Bogya János! A képviselő úr nincs itt, töröltetik. Ki a következő szónok? Fitz Arthur jegyző: Jánossy Gábor! Jánossy Gábor: T. Képviselőház! A trianoni embertelen, igazságtalan gonosztett elkövetéséinek és reánk való erőszakoltatásának évforduló napján nem tehetem meg, hogy igénytelen felszólalásomat a hazája pusztulását, szétdaraboltatását és teljes megrontatását sirató próféta szavaival ne kezdjem: Uram, tekints le ránk és lásd meg a mi gyalázatunkat. A mi ezeréves örökségünk szállott a kívülvalókra, a mi házaink az idegenekre. Árvák lettünk apa nélkül, a mi anyáink olyanok, mint az özvegyek. (Rothenstein Mór: Ezért nem kell a háború!) Imádkozom, ne zavarjon a t. képviselő úr. Megszűnt a mi szívünk öröme, siralomba fordult a mi örömünk és elesett a mi fejünknek koronája. Téríts meg Uram minket Tehozzád és megté-' rünk, fordítsd meg a mi napjainkat, mint vala a régi időkben. Ámen. T Képviselőház! Hogy én, aki nem vagyok járatos a külügyi szolgálatban és a diplomácia szövevényeiben, olyan kérdéshez szólok hozzá, amelyben, mint mondottam, nem vagyok járatos, annak egy különös oka van. De mielőtt ezt egy-két szóval megmagyaráznám, hogy el ne felejtsem, a trianoni évforduló sugalja nekem, dobogtatja meg a szívemet és adja ajkamra ezeket a szavakat, amelyeket a mai ülés első illusztris, jeles szónoka, báró Láng Boldizsár barátom is hangoztatott, hogy a revízió dolgában nem sza'bad széthúznunk, különböznünk. Eszembe jutnak Petőfi szavai, méltóztassék meg- i hallgatni és megszívlelni ezt az egész magyar nemzetnek és a világon élő minden magyarnak. Azt mondotta a világ legnagyobb költője, legnagyobb férfi jelleme és legnagyobb szabadsághőse, hogy: tartottunk volna össze, akkor nem volnánk kizárva a templomból, ahol a nagy nemzeteknek tisztelettömjénjét égetik; tartottunk volna össze, akkor nem hullatnánk annyi 'fájdalmas könnyet, amikor reszkető kezekkel forgatjuk történelmünk sötét lapjait. A porszemet- ha egymagában áll, elfújja egy szellő, egy lehellet, de ha összeolvad, összenő, a porszemekből szikla alakul s azt a fergeteg sem ingathatja meg. T. Ház! Mondom, egy különös ok késztet engem a külügyi tárca költségvetésénél a felszó3. ülése 1929 június 4-én, kedden. 341 lalásra. Összefügg felszólalásom a magyar propagandával, mégpedig nemcsak a társadalmi propagandával, hanem Magyarország közállapotainak, Magyarország történelmének, Magyarország igazságának a magyar külügyi képviselet útján való ismertetésével is. Előttem van egy könyv, amelynek címe: «Külföldi furcsaságok Magyarországon.» Szerzője Vas vármegye lelkes, kiváló és tudós tanfelügyelője, Dezső Linót. Ha az ember elolvassa ezt a könyvet és figyelembe veszi azt, hogy ma, a világháború befejezése után és Trianon kilencedik évfordulóján a velünk barátságban levő s irántunk jóindulattal viseltető nemcsak nagyhatalmak, — mert hiszen ilyen is van most már és ez a magyar külpolitikának a sikere — hanem semleges államok, az úgynevezett művelt Nyugat még ma is hogyan gondolkozik rólunk, s micsoda lehetetlen feltevésekkel van irántunk, akkor kétségbe kell esni. (Halljuk! Halljuk!) Méltóztatnak ismerni azt a tényt, hogy mindjárt a békekötés, helyesebben a békekényszer elfogadtatása után egy kiváló magyar államférfiú találkozott egyik nagyhatalomnak irántunk mindig jóindulatot mutató első polgárával s azt kérdezte tőle, mit szól Magyarország megcsonkításaihoz? Az illető lordmajor, egy országnak első polgára, — mert hiszen akkora országnak első polgára, amekkora Magyarország — dadogott, elpirult és azt mondotta, hogy most hallja ezt a szót először. (Mozgás.) Azt kérdezte ekkor tőle a mi államférfiunk, hogy hát a világháborúban és a háború után sohase hallott Magyarországról, Magyarország megcsonkításáról, Magyarország igazságáról? Nem hallottam kérem, hangzott a felelet, sajnálatai bevallom, de megnyugtathatom önt, hogy e tekintetben nem én vagyok a legtájékozatlanabb. Majd egy konkrét kérdésem is lesz ebben a tekintetben a mélyen t. külügyminiszter úrhoz és a miniszterelnök úrhoz, akiknek külpolitikai fáradhatatlan tevékenységét már egyes tiszteletreméltó képviselőtársaim is felemlítették, illetőleg feltárták látható jeleit és eredményeit e politikának, amely némi biztatással tölti el ennek az elcsüggedt nemzetnek a közvéleményét. Mondom, külföldön ma a középiskolai ifjúság és a főiskolai ifjúság, amely a külföld legjelesebb szakíróinak a tankönyveiből tanulja a világtörténelmet és a földrajzot, még mindig ott tart, ahol a múlt század hetvenes éveiben a Thissaut-féle romantikus útleírások, amelyek úgy szóltak Magyarországról, mint a gulyás hazájáról, mint a csikósok és betyárok országáról. Hogy csak egy klasszikus példát említsek, egy velünk igazán baráti viszonyban álló nagyhatalomnak egyik tudósa földrajzi könyvében azt írja a magyar népről, — s ez van elterjedve az illető nagyhatalom középiskoláiban — hogy a magyar paraszt nappal műveli a földjét, este azonban lovára vagy kasos szekerére ül, fegyvereit magához veszi és bajtársaival zsákmányra indul. (Élénk derültség.) Méltóztatnak ugyebár nevetni ezen azok a kevés számú t. képviselőtársaim, akik hálára kötelező módon oly kedvesek, hogy végighallgatják felszólalásomat. Ezen nevetni lehet, de az embernek ökölbeszorul a keze, és ezen sírni is lehet, t. Ház! Azért véreztünk mi ezer éven át az úgynevezett művelt Nyugatért, annak kultúrája és műveltsége érdekében, azért véreztünk mi a szeretet vallásáért, a keresztény vallásért, azért pusztult a magyar évszázadról évszázadra, hogy most a huszadik században, amikor a magyar igazság egynémely megértő és velünk törődni látszó külföldi nagyhatalmának kiválóságaiban kezd immár derengeni, még mindig úgy írjanak ró-