Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-302

Az országgyűlés képviselőházának kormány feljelentésére megindult Párizsban az ügy. Ugyanott a párizsi bíróság lefolytatja az eljárást és ítéletet hoz olyan magyar vádlottak ellen in contumatiam, akik ellen a magyar kormány és a magyar bíróság egyáltalában nem folytatott eljárást. Ez nem válik a magyar igazságszolgáltatás dicsőségére, nem válik a magyar igazságszolgáltatásba vetett hit megerősítésére. Folyton az az érzése az embernek, hogy itt az igazságszolgáltatás érdekeivel parallel futnak egyéb érdekek is, amelyek a végén egy csendes kompromisszumban egyesülnek. Ha már ezeket a meg nem gondolt vádemeléseket vagy pedig nem elég határozottsággal keresztülvitt vádképviseleteket említem, meg kell emlékeznem itt a Rö ser-féle hamis bizonyítványok ügyéről is. Itt valamit kell csinálni az igazságügyminiszter úrnak. Lehetetlen, hogy ez az ügy is belekerüljön megint azoknak az ügyeknek a sorába, amelyek évek óta elintézetlenül hevernek a poros akták között (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) Ez nagyméretű bűnügy volt a benne szereplő személyek sokaságánál fogva. Nyilvánvaló, hogy volt a vádlottak közt egy csomó jóhiszemű ember, aki belekeveredett ebbe az ügybe, s voltak közöttük olyanok, akik talán kevéssé voltak jóhiszeműek. Az igazságügyminiszter úrnak véleményem szerint ezt az ügyet meg kell vizsgálnia és a vádhatóságoknak utasítást kell adnia, mert itt ahány vádlott, annyi polgári exisztenciáról, kettétört egyénről van szó, aki nem várhatja ölbetett kézzel, hogy évek múlva mondjanak felette majd, jobbra vagy balra^ ítéletet. Itt családokról, gyermekekről és éhségről van szó. (Gál Jenő: A legtöbb ügy már elévült!) Nem tudom, nem ismerem a bűnügy közelebbi részleteit, de ezt az ügyet is át kell vizsgálnia áz igazságügyminiszter úrnak és egységes elvet kell a vádemelés szemponljábol felállítania^ s akiknek személyét úgy mérlegelik, hogy talán az ő cselekményük jóhiszemű volt s akikkel szemben nem akarják a vádat fenntartani, azokkal ejtsék el a vádat. Akiknél azonban úgy érzik, hogy a megtorló eljárásnak helye van., azokkal szemben folytassák le az eljárást és hozzanak ítéletet. Nem lehet azonban nyugodtan aludni, amikor az ember tudja, hogy száz és száz család tölti álmatlanul és nyugtalanul éjszakáját. T. Ház! Ami a másik megjegyzésemet illeti, hogy bizony az ítélkezések sem mutatnak mindig nagy. meggondoltságot, ebben a tekintetben is legyen szabadj egypár szempontot felhoznom. Valamikor a bíró minősítése attól függött, hogy a felső bíróság hány ítéletét hagyta helyben, vagy változtatta meg. A bírónak az volt a büszkesége, ha a felső bíróság az ő ítéletét helyénvalónak találta, és az volt a kritikája, ha a felső bíróságok egy bizonyos percenten túlmenőleg megváltoztatták ítéleteit. Ma már ezzel a bíróságnál senki sem

/ törődik. Vannak ítélő tanácsok, amelyeknek ítéleteit 60—70%-ban változtatják meg^ a felsőbb bíróságok. Vannak igen előkelő tanácsok, amelyek igen komoly, igen előkelő ügyekben tárgyalnak s amelyeknek ítéletei 40—50%-ban szenvednek változtatást a felsőbíróságoknál, akár minősítés, akár a büntetés kiszabása tekintetében. Ennek éppen az a súlyos következménye van, amire rámutattam az előbb a könnyelmű vádemelés esetében. Mert vannak egyesek, akik nem mint gyakorlati ügyvédek, hanem mint az igazságszolgáltatás iránt érdeklődő egyének figyelemmel kísérik ezeket az ügyeket s azok egészen furcsa eredményeket látnak. Azt látják 302. ülésé 1929 június 3-án, hétfőn. 305 például, hogy egy fővárosig ügyvédet a bíróság elé állítanak okirathamisítás miatt, el is ítélik két és félévi börtönre, a felsőbíróság pedig felmenti. Vagy egy másik ügyvédet szemérem elleni bűntett címén szintén elítélnek két és félévi börtönre s a felsőbíróság felmenti. S egész csomó ilyen ügyet tudnék még felsorolni^ ahol az ítélet nemcsak azt jelenti, hogy az alsófokú bíróság a maga részéről talán nem a fennálló joggyakorlatnak és a helyes jogi felfogásnak megfelelően mérlegelte az ügyet, hanem jelenti egyben azt is, hogy az illető egyén most már nemcsak a vádemelés súlya, hanem egy bírói ítélet súlya alatt is ténfereg, esetleg félévig, más félévig és exisztenciája tönkre van téve. Ismét azt mondom, amit az előbb mondottam: a sajtót szokták támadni, hogy becsületet rabol, könnyelműen vádaskodik, nem megfontoltan ír. Hát mit szóljon az olyan egyén, akinek nem egy szegény újsággal gyűlik meg a baja, hanem szembekerül a királyi ügyésszel, szembekerül a bírósággal, amely a legsúlyosabb vád emelésével és képviselésével, vagy mondjuk egv később megváltoztatott ítélettel exisztenciáját teszi tökéletesen. tönkre, minden kártérítési remény és lehetőség nélkül? (östör József: Ezek kivételek!) Szomorú volna, ha ez nem kivétel volna! (Láng János: A sajtónál meg nem kivétel! — Östör József: Ott meg szabály!) Mi a szabály? (Láng János: Lekapni valakit és lebecsmérelni és azután a 10. oldalon valamit befirkálni és ezzel jóvátenni!) Azt hittem, képviselőtársam komolyabb argumentumot fog felhozni erre a kijelentésre. Ha itt tartok, legyen szabad meg egyre rámutatnom. Ez a bírói tárgyalás hangja, amely szintén kivétel, sajnos, szomorú kivétel, egyes tanácsoknak és egyes vezetőbíráknak részéről. En a magam részéről sem az igazságszolgáltatás helyességével és érdekével, sem az úri érzéssel nem tartom összeegyeztethetőnek, ha a bíró az előtte álló Összekötözött vádlottal jogi vitákat, politikai vitákat folytat, késégbevonja az illető vádlott jóhiszeműségét, becsületességét, magyarságát, érzését, hazafiasságát. Ez lehetetlen abuzus, amely minálunk az utóbbi időkben lábrakapott és amely ellen nekünk mindegyikünknek egyformán •"• tiltakoznunk kell, az igazságszolgáltatás érdekének és az úri felfogásnak és érzésnek nevében egyaránt. (Östör József: Egy fecske nem csinál nyarat! Ez is szomorú kivétel!) Vannak vezérfecskék, amelyek ha tavaszt nem is csinálnak, de rossz példát mégis adnak másoknak! Ha erről a kérdésről beszélek, eszembe jut. mi történik például Angliában. 1910-ben akadt egy sajtóközlemény, amely az angol királyról, VII. Edwardról nem kevesebbet írt, mint azt, hogy bigámiát követett el. A cikk a Liberatorben jelent meg és címe ez volt: «Szentesített bigámia». (Láng János: Nálunk is van!) Micsoda? (Láng János: Poligámia!) Nem tudom, t. képviselőtársam, hol van; méltóztassék feljelenteni, itt az igazságügyminiszter! (Láng János: Beszélünk róla!) Es mi történt? A lap kiadóját a bíróság elé állították és akkor az elnök azzal kezdte a tárgyalást, hogy figyelmeztette a vádlottat, hogy teljesen méltányolja súlyos helyzetét, amelyben van, amikor a főmagánvádló a királynak személye; és előre kijelenti neki, hogy több szabadságot ad a védekezésben, mint amennyit egy más vádlottnál megenged a törvény. Ezt gyakorlatilag is keresztülvitte, mert

t annak ellenére, hogy a sorsolás előtt nincs joga az esküdteket visszavetni, mégis felkérte, hogy nyilatkozék abban az irányban, hogy nincs-e vala45»