Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.
Ülésnapok - 1927-296
22 'Az országgyűlés 'képviselőházának ban tudják beállítani a nagy gondolat szolgálataiba a mai társadalmat is. Csak általánosságban vagyok bátor . foglalkozni evvel a 'kérdéssel. A kérdés részleteivel sajnos, nem foglalkozhatom tovább,, mert vannak egyéb olyan kérdések is, amelyeket érinteni akarok. Utalnom kell azonban arra az érdekes és hangsúlyozott problémára, amely az ivóvíz kérdésében jelentkezik. Rettenetes dolog és a közegészségügy szempontjából rettentő, szörnyű és elképesztő helyzet, hogy Magyarországon 3390 község közül csak 500-ban van rendes, iható, egészséges ivóvíz (Jánossy Gábor: Kétségbeejtő) és 2890 községben szennyezett vizű patakokból, folyókból és kutakból merítik a vizet az emberek. Ez maga már a tifuszbetegségeknek, a vérhasnák, a bé'lhurutnak és mindenféle egyéb járványos betegségeknek forrása. Itt kell sürgősen segíteni és különösen a Dunántúlon lévén ebben az irányban a leglehetetlenebb a helyzet, ott kell kezdeni a segítést. (Jánossy Gábor: A Bácskában!) Az igen t. népjóléti államtitkár úrnak tanulmánya ezekről a kérdésekről rámutat minden bajnak elevenjére és szeretném, ha ez a nagyszerű tanulmány lehetne kiinduló pontja mindannak a kezdésnek és mindannak a munkának, amely ezen a téren kimélyíti a problémákat és a megoldáshoz segít. Méltóztassanak megengedni, hogy az előadó úr beszédének utolsó passzusában említett karitatív segélyezi kérdéssel foglalkozzam. A múlt esztendőben én voltam bátor először interpellációt intézni a t. népjóléti miniszter úrhoz abban az irányban, hogy rámutassak a hadikölcsön károsultak segélykiosztási kérdésében kiadott rendelet egyes hiányosságaira. Ezek a hiányosságok, amelyek természetesen jelentkeztek, mert hiszen az egész terület még ismeretlen volt, abban mutatkoznak, hogy egyrészt a jegyzési határt igen magasra, másrészt a jövedelmi határt igen alacsonyra szabják. Az 1500 pengős jövedelmi határ és az 5000 pengős jegyzési határ olyan szűk területet képvisel csak, amely területen belül nem lehet azt a célt szolgálni, amelyet pedig ez a rendelet maga elé tűzött, hogy tudniillik segítsen azokon a szerencsétleneken, akik a hadikölcsön jegyzés révén teljesen elpusztulnak és akik már igazán a koldulás határszélén állnak, akiken a segítés társadalmi kötelesség annyival is inkább, mert hiszen ezek a hadikölcsön jegyzők voltaképpen hitelezői az államnak, egészen furcsa és paradox helyzet tehát, hogy a hitelezők koldustarisznyával mennek az adós elé, hogy könyöradományait belehullassa a koldustarisznyába. En ennek a kérdésnek kritikájával itt nem akarok^ foglalkozni, mert hiszen nein terheli a t. népjóléti miniszter urat, aki itt segíteni akar a hadikölcsön károsultak társadalmi rétegén. Igen furcsának találom azonban és meglep az, hogy amikor a t. pénzügyminiszter úr most itt választ adott mindnyájunknak a költségvetés általános vitája során elhangzott felszólalásainkra, a legsúlyosabb problémák mellett hidegen elment, amikor neki kötelessége lett volna például ezt a problémát, a valorizáció ^problémáját és a hadikölcsön problémát is felszínre .vetni és ismételve megállapítani mindazokat az okokat, amelyek miatt nem valorizál. Azt mondja, hogy nem valorizálhat, amit én mindig kétségbe vonok annak ellenére, hogy bennem is van annyi felelősségérzés, hogy az államháztartás egyensúlyát megrendíteni nem akarom. E tekintetben talán megvádolhat ugyan a t. miniszterúr azzal, hogy nem tételezek fel róla 296. ülése 1929 május 22-én, szerdán. jószándékot, de látom, hogy ennek a kérdésnek kezelése nem mutatja azt a jószándékot, amely pedig el kell, hogy töltse a kormányt, elsősorban a pénzügyminiszter urat, akit egy külön erkölcsi kötelesség is sürget erre, mert hiszen a hadikölcsön címleteket annakidején az ,ő boldogult édesatyja bocsátotta ki és az ő-nagy pénzügyi presztízse és tekintélye fedezte a nagy nyilvánosság előtt ezeknek a címleteknek hitelképességét. Én itt az ellenzéken nem azért vagyok, hogy jó szándékúnak mondjam a miniszter urat, vagy — hogy úgy mondjam — harmóniát teremtsek, mert hiszen az élet nagy harmóniájában el lehet esetlen a legszebb és leggyönyörűbb gondolatoknak pusztulniok. A diszszonanciák, az elvek, eszmék és érvek összeütközése jelenti az evolúciót, a fejlődést és jaj volna annak a társadalomnak, amelv beleveszne egy olyan látszólagos, meleg és lagymatag harmóniába, amely azt jelenti, hogy nem foglalkozunk az égető bajokkal és nem mondjuk el a magunk kritikáját, véleményét, nézetét, nem adunk hangot annak a sok panasznak, amely kinn van az országban, és elhallgatjuk azokat a keserveket, amelyek a lelkekben égnek. Itt is a karitatív segélyezésénél nagyon szeretném, igen t. ministzer úr, ha az előbb említett módon, amely úgylátszik ' felhatalmazással történt, mielőbb^ méltóztatnék a jegyzési határt lehetőleg leszállítani. (Jánossy Gábor: Önálló gondolat volt!) Nem hiszem; a miniszter úr már á múlt esztendőben kilátásba helyezte. Mondom, méltóztassék a jegyzési határt lehetőleg leszállítani, a jövedelmi határt pedig félemelni, és méltóztassék még lehetővé tenni, hogy az özve : gyek egyenesági örökösöknek minősíttessenek, mert rettenetes sok igazságtalanság származik abból, hogy az özvegy, aki örökösképpen kapta férjétől azt a hadikölcsönt, (Jánossy Gábori Meg a kiskorú gyerek is!) nem élvezheti ennek a szerény segélyezésnek eredményét. Hiszen, hogy ezt meg kell tenni, hogy ezt a miniszter úr maga is szükségesnek tartja, bizonyítja az, hogy a kimutatások szerint 25.000 ember folyamodott ilyen karitatív segélyért, és ezek közül mindössze 14.000 embernek sikerült eddig ^ mert hiszen roppant nehéz és komplikált a dolog — 1,800.000 pengőt kapnia. Vagyis abból a négymillió pengőből eddig Összesen 1,800.000 pengőt kaptak a rászorultak, holott ennek az összegnek az a rendeltetése, hog^ kiosztassék, és a miniszter úr bizonyára boldog volna, ha mielőbb azokba a kezekbe juttathatná amelyek sóvárogva nyúlnak felé. En is azon a véleményen vagyok, hogyha lehet, emelni kell a segélyeket, — mert hiszen riasztó és kétségbeejtő a nyomorúság — hogy ezek az emberek, akik a legnehezebb időkben odajárultak, — hogy avval a szóval éljek, amelyet akkor a lelkekbe beleégettek — a nemzet oltárához, akik odavitték a maguk kis vagyonát, most ne forduljanak el lélekben a nemzet oltárától, hanem továbbra is szívvel és érzéssel áldozzanak annak a nagy gondolatnak, amely mindnyájunkat hevít. Hogy ezen a téren micsoda furcsa felfogások és különös elgondolások érvényesülnek, hogy itt azután a fináncgondolkozás mire téved, annak egy klasszikus, példája az, hogy például az iskolákban tanulók által jegyzett hadi; kölcsöncímletekről azt mondják, hogy azokat spekulációkból jegyezték és ezeket nem nosztrifikálják. Magamnak is van egy ilyen esetem, amikor egy tanulógyermeknek 100 koronás hadikölcsöncímletét azért nem nosztrifikáltat, mert azt állapították meg róla, hogy spekulációból jegyezte. Hát az a gyerek spekulált!?
