Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-296

Az országgyűlés képviselőházának 2i Ilyen címeken igen sok hadikölcsönt nem nosztrif ikáltak, többek között azokat sem, amelyeket például bizonyos bankoknál jegyeztek, mert a bankok közben elcserélték a címleteket egymással, és így ezeket a jegyzőket most már nem minősítik ősjegyzőknek; hiába megy ennélfogva az az illető a pénzintézethez, ahol a hadikölcsönt jegyezte és ahol nyugodtan otthagyta, mert azt gondolta: miért tartsa mae-ánál, mint ősjegyző otthagyhatja, nosztrifikálni fogják, rendben van. Utólag azonban, amikor véletlenül elment oda, hogy érdeklődjék, kiderült, hogy nem ősjegyző, nem is nosztrifikálták a címleteket, mert az a bank közben egy másik pénzintézettel nyilvánvalóan kicserélte a maga állományát; nem szerepel mint ősjegyző ennélfogva hadikölcsöncímleteit nem nosztrifikálták. Méltóztassék most megengedni, hogy erről a témáról egészen rapszodikusan áttérjek a társadalombiztosítás kérdésére. Megállapítom, hogy a Társadalombiztosító Intézetre szükség volt, szükség van és szükség lesz, és az az elgondolás, amely a t. miniszter urat vezette, nagyon helyes, célszerű és okos. Amikor egy ország ilyes súlyos, rettenetes gazdasági helyzetben van, amikor tehát gondoskodni kell arról, hogy valamilyen intézményekkel,.. (Rothenstein Mór: Ez nem új intézet!) Nem új; de nem erről van szó. Mondom, amikor le kell vezetni mindazokat a társadalmi keserűségeket és bajokat, amelyek az élet kilátástalanságai miatt keletkezhetnek, a szociális nyugtalanságot és az ebből eredő egyéb katasztrófákat, ezek az intézmények őrhelyei a társadalmi konszolidációnak és nyugalomnak. De most van egy nagy intézményünk, a Társadalombiztosító Intézet. Ott olyan káosz, zavar és fejvesztettség van, amelyet nekünk meg kell állapítanunk. Méltóztassanak meghallgatni azokat az^ érdekelteket, — iparosokat, kereskedőket és másokat — akik alkalmazottaikért r a járulékokat befizetik, hogy az adminisztrálás^ maga annyira szövevényes, annyira nehezen járó és annyi komplikációval terhelt, hogy senki sincs tisztában azzal, hogy ki mikor mennyit fizetett, hogy rendben van-e a dolga. Tudok egy nagyon érdekes esetet: mikor egy ilyen gyári vállalat vezetőjének kimutatták, hogy ennyivel és ennyivel van hátralékban és bár ő konstatálta, hogy nincs hátralékban, végrehajtást rendeltek el ellene, amikor is azt a bizonyos befizetési számlát, amelyet véletlenül visszaküldték az irataival, ő mutatta be a Társadalombiztosító Intézetnek. Ekkor megállapították, hogy ez még nem volt elkönyvelve, elkönyvelték tehát és elismerték, hogy igaza van, sőt pluszban van a befizetések tekintetében. Ez egy konkrét eset. (Dréhr Imre: Adja ide a képviselő úr az adatokat és be fogom bizonyítani, hogy nincs igaza!) Sőt tudomásom van róla, hogy

; az illető fel fogja keresni a népjóléti államtitkár urat, hogy adatait rendelkezésére bocsássa. Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy beszédideje egy perc múlva lejár. Szíveskedjék beszédét befejezni. (Fábián Béla: Éljen a házszabály!) Pakots József: Még csak egyet. En az egész költségvetéssel szemben azt a kifogást emelem, hogy mindazokat a nagy szociális feladatokat, amelyek a magyar életet terhelik, nem tudja megoldani. Ezt nem rovom a t. népjóléti miniszter úr számlájára, minthogy azonban mindnyájunk előtt a nemzet jövője, a nemzet nagy érdekeinek szempontja a legfontosabb, talán ebből a szempontból is, hogy egy ilyen véle- | ménymondás még jobban alkalmat ad at. 6. ülése 1929 május 22-én, szerdán. 23 miniszter úrnak arra, hogy érvényesítse azokat a szociális gondolatokat, amelyek vezetik, nem vagyok abban a helyzetben, hogy a költségvetést elfogadjam. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik! Fitz Artur jegyző: Tóth Pál! Tóth Pál: T. Képviselőház! Mielőtt az előttem szóló igen t. képviselőtársam beszédébe belekapcsolódva tulajdonképpeni felszólalásom tárgyára rátérnék, nem mulaszthatom el, — már csak azért sem, mert a véletlen folytán időben megelőzőm pártomnak hivatottabb szónokait — hogy meg ne ragadjam az alkalmat és ne üdvözöljem az igen t. népjóléti miniszter urat abból az alkalomból, hogy immár — ha tulajdonjogilag nem is, de rendeltetés s zerűleg — saját otthonából irányítja a népjólét ügyét. Remélem, hogy az új falak közé magukkal viszik a régi ódon épületnek irgalmas szamaritánus-szellemét és hogy további munkásságuk is a magyar nép érdekében fog végbemenni. Amikor örömmel állapítom meg, hogy a népjóléti minisztérium a maga részére hosszú időre megoldotta a lakás kérdését, ugyanakkor megállapítom, hogy a magyar nép lakásügye még nincsen nyugvónonton. Igaz, hogy a nemrégmultban a népjóléti minisztérium ügykörének igen jelentékeny részét a lakásügyi adminisztráció töltötte be, de a lakásforgalom korlátozásának fokozatos megszűnése által ez a miniszteri hatáskör annyira lecsökkent, — mint ahogy azt a tárca költségvetésének indokolása és az előadó úr is megállapította — hogy marosak egy-két emberből álló személyzet látja el a lakásügyi adminisztrációt. Téves volna azonban azt hinni, hogy ezáltal a lakáskérdés jelentősége is ennyire alászállott volna és még nagyobb tévedés lenne az a hiedelem, hogy a lakásügyi adminisztráció fokozatos leépítése és a lakáskérdésnek a magángazdaság körébe való visszautalása ezt a kérdést végleges nyugvópontra hozta volna. Hiszen a lakásügy abban a vonatkozásban, hogy a lakások felett való szabad rendelkezési jogot korlátozáisok kötötték meg és ma is helyenként megkötik, (Jánossy Gábor: Igen helyesen!) szorosan véve nem is illik a népjóléti minisztérium feladatkörébe. Nem tekintem tehát ezeknek a korlátozásoknak megszűntetését vagy redukálását olyan eseménynek, amely & népjóléti minisztérium kormányzati jelentőségét csak egy hajszálnyira is leszállítaná. Mindi árt meg is tudok jelölni a lakásügyi adminisztrációban olyan célkitűzést, amely a lakásügyet egészen szorosan a népjóléti minisztérium hatáskörébe utalja. Méltóztassék a kormányzati tevékenységet arra irányítani, hogy az emberek emberi sorshoz méltó egészséges lakásban lakjanak. Amíg vannak nyomortanyák, amelyekben az emberek százai és ezrei sínylődnek, mindaddig nem tartom soknak, a népjóléti tárcában a lakásügy megoldására felvett összeget. Szerintem ezt az ügyet nem is lehet egészen a magángazdaságra és az emberek jobb belátásra bízni, bár viszont azt sem merném nyugodt lelkiismerettel állítani, hogy az állam építsen megfelelő lakásokat ingyen, (Jánossy Gábor: Ha tehetné!) mert amennyire használna ez a közegészségügy, anynyira ártana lélek- és jellemnevelési szempontokból. A kérdés tulajdonképpen nem is pusz-: tán pénzkérdés, mert a lakásügy terén megrögzött előítéletekkel állunk szemben, amelyeket az emberekből ki kell irtani. Példaképpen felhozom egyik községem esetét. Csabacsüd község most alakult meg, csupa szegény ember jutott házhelyhez és mi, miután új település, azt gondoltuk, hogy csinálunk Csa-