Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-301

'Äz országgyűlés képviselőházának à 01. ütése Í92Ú màms 29-ên, szerdán. 243 ból, «A háborús felelősség» című folyóiratban. Ebben a tanulmányban igen alapos, gondos és objektíve szellemben ismerteti Nagy Iván, bogy az 1861 -iki országgyűlésen a felirati vita alkalmával milyen álláspontot foglaltak el egyrészt a nemzetiségek képviselői, akik akkor igen nagy számmal voltak a magyar országgyűlésen, másrészt a magyarság képviselői. Például a szerbség egyik képviselője Ignjatovich Jakab a felirathoz tartott beszédében egyebek közt a következőket mondotta (olvassa): «Nem akarom a régi sebeket leszaggatni, nem akaróm, ez alkalommal azt feszegetni, vájjon sokat vagy keveset követeltek a szerbek 1848-ban, de meggyőződésem szerint az való, hogyha az ármányos kamarilla e tiszta szerb ügybe szennyes kezeit bele nem keveri, ezen háziügyünkben» — tudniillik a szerbek és a magyarok közötti ügyben — «kibékültünk volna.» Majd így folytatja (olvassa): «A józan szerb nemzet törvény által biztosíttatni kívánja nemzetiségét, nem kíván az államban államot, és nincs kívánsága a Reichsrathba menni. Én e tekintetben meg vagyok győződve a t. Háznak igazsá^szeretetéről, hogy a körülményeket megfontolva ä

r szerb nemzet kívánságait az ország integritása és alkotmány sérelme nélkül, annakidején teljesíteni fogja. Es ha ez megtörténik, meggyőződve lehet a t. Ház, hogy ezzel a reakció hidrájának a legutolsó feje le lesz vágva.» Papp János román képviselő például azt jelentette ki, hogy (olvassa) : «A legközelebbi tizenkét év alatt annyi elnyomatást, annyi lenézést, annyi sanyargatást tapasztalt a román nép», — tehát a Bach-korszak alatt — «hogy saját példáján okulva kézzelfoghatólag meggyőződött arról, miszerint nemzetiséé-ének és szabadságának elnyomói nem Pesten, hanem Bécsben laknak.» Missich János szintén román képviselő egyebek között azt jelentette ki (olvassa): «En Magyarországot szabaddá akarom tenni a bennlakó nemzetek által és ezeket Magyarországban szabadoknak azért kívánom, hogy a nemzetiségek kérdése kielégítően és amennyire az ország integritásával megfér, a legszélesebb alapon megoldassék. Kívánom ezt, mint román. Nem Bécs, hanem Buda felé nézünk mi, mert tudjuk, hogy a népek szabadságának és alkotmányosságának napja mindig Bécsnél szállt alá, és ha feltámadt, mindig Budának hegyei ormain támadt fel.» Deák Ferenc, Tisza Kálmán, Szalay László, Kazinczy Gábor, Moosáry Lajos természetesen a legmegértőbb hangon tárgyalták a kisebbségi kérdést és teljes megértéssel közeledtek a maguk részéről is a nemzetiségek felé. A közös szenvedés megértőkké tette őket és a megértés nem volt kisebb

1 a nemzetiségi oldalon, mint a magyar oldalon, amikor a nemzetiségi képviselők mindig újra és újra hangoztatták, hogy ők ragaszkodnak az ország integritásához, ők nem akarnak államot az államban . . . (Jánossy Gábor: De nem mindegyik ezt mondta! — Krisztián Imre: 48-ban nem így mondották!) Talán ezeknek beszédeiből nem olvasok fel részleteket, de a magyar vezető államférfiak szavainak hatása alatt például Maniu Aurél facseti képviselő «hitet tett hű magyar érzése mellett» ... (Zaj a jobb- és a baloldalon. — Felkiáltások: Láttuk! Milyen szép! — Jánossy Gábor: Nagyon kedves tőle! — Krisztián Imre: Azóta már elárulta magát!) Ez 1861-ben volt, és ezt Mániu Aurél mondotta! — Vlád Lajos pedig ekkor kijelentette, hogy (olvassa): «mólyen érzi és fájlalja a törtéjiteket mindenki» — tudniillik azt, ami 1848-ban és 1849-ben történt -— «nemzetiségi különbség nélkül és én megvallom, hogy hazafiúi örömmel tapasztaltam az egész vita folyama alatt, azon készséget, erélyességet és méltányosságot, amelyet a nemzetiségek megnyugtatására és kibékítésére nézve a Háznak minden tagja tanúsított. Remélem, hogyha Isten is úgy akarja, mint magunk, ezen kényes természetű, mindnyájunkra nézve legnagyobb horderejű ügyet az igazság, méltányosság és nemeztiségi jogegyenlőség alapján közös akarattal és egyetértéssel elintézhetjük.» Ennek a felrati vitának lefolyása, azok a beszéldek, amelyek magyar oldalról is, nemzetiségi oldalról is elhangzottak, mutatják, hogy az 1861-iki magyar országgyűlés felett a Bachkorszaknak és az abszolutizmusnak nagy szenvedései után Szent István szelleme, a szentistváni gondolat lebegett. És én nem kételkedem benne, vagy alig kételkedhetünk benne, hogyha ezt az országgyűlést fel nem oszlatták volna, egy olyan megegyezés jött volna létre a magyarság, az államalkotó és államfen tartó magyarság és a nemzetiségek között, amely talán a következő évtizedek vagy évszázadok történetének más irányt adott volna. Mi hiszünk benne, valóban szent hittel hiszünk abban, hogy mégegyszer el fog következni az az idő, el fog következni az a nagy nap, amikor a magyarság újra leülhet a nemzetiségekkel f a zöld asztalhoz, amikor majd kezet kézibe téve tárgyalhatnak és hisszük, hogy meg is egyezhetnek és így biztosíthatják itt a Dunavölgye nagy államának, a nagy magyar alkotásnak további fennmaradását. Ezt az időt az én meggyőződésem szerint előkészítik ezek az új államok. (Zaj.) Elnök: Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak csendben maradni. A szónoknak úgyis kevés idő áll rendelkezésére, méltóztassanak megengedni, hogy azt kihasználhassa (Rothenstein Mór: Már megint Meskó! — Derültség.) Bleyer Jakab: Azt, hogy ez a nagy nap elkövetkezzék, az én érzésem és meggyőződésem szerint előkészítik az utódállamok az ő politikájukkal és nevezetesen az ő kisebbségi politikájukkal. De nekünk magunknak is el kell készülnünk erre az időre, nehogy váratlanul és készületlenül érjen ez az óra és megint elmulasszuk egy nagy alkalmát a magyar históriának, amint az, sajnos, történelmünk folyamán már sokszor megtörtént. El kell készülnünk tehát erre a napra. Ä magyar közvéleményben, a magyar köztudatban ki kell alakulnia egy egységes felfogásnak abban a tekintetben, hogy mit adunk majd ezeknek a visszatérő nemzetiségeknek, ha ez a nagy idő, ez a nagy óra el fog következni, amiben senki közöttünk nem kételkedik. (Szilágyi Lajos: Ebben egyetértünk!) Erre nézve egységesen kell állást foglalnunk és pedig azért, hogy magunk tisztán lássunk és a kínálkozó alkalmat annak idején minden tétovázás nélkül megragadhassuk. De egységes és végleges felfogásnak kell kialakulnia azért is, hogy az elszakított nemzetiségek is tudják, hopy mire számíthatnak nálunk, hogy bizalmuk legyen irántunk és hogy akkor, ha ez az alkalom elérkezik és ez a nagy óra ütni fog, ők is elszántan és tudatosan foghassanak velünk kezet. A magyar kormányoknak kötelességük ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Ismételten foglalkozott például ezzel a kérdéssel annakidején az első — ahogy itt mondani szokták — kereszténykormány, foglalkozott vele az ellenforradalmi kormány is, ami akkor volt, amikor Trianonban még nem diktálták ránk a békét, amikor tehát