Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-301

24â Àz országgyűlés képviselőházának István hagyatéka nem kisebbségé és nem többségé, nem uraké és nem magyaroké csupán, hanem mindazoké, akiknek ősei a Kárpátok ölén nyugszanak, akik véreztek vagy izazdtak ezért a földért, és akiknek a nagy világon e kívül nincsen számukra hely, mind kevésbbé érti immár az ellentéteket, amelyek

; magyart, horvátot, tótot, erdélyi románt elválasztanak egymástól, és mindinkább látja, hogy e népek a szenvedéseket csak egymás keblén pihenhetik ki és problémáikat csak egymás támogatásával oldhatják meg: hogy különválva legázolás, megalázás, nyomorult helota-sors lehet csak az övék.» Az elszakított területeken levő magyar kisebbségek vezetői között is sokan vannak, akik egészen új ideológiáiból tekintik ezt a kérdést, akik a mai korszellemnek megfelelően ismerik fel ennek a kérdésnek jelentőségét és akik azt kívánják, hogy ez a felfogás az anyaországban is győzelemre jusson. Erre nézve is legyen szabad egy-két idézetet felolvasnom. Cseri János dr. — azt hiszem, ez álnév, de mindenesetre erdélyi magyar — azt írja (olvassa): «Sorsdöntő fordulat előtt állunk, amely nem sokban különbözik attól, amikor Szent István felvétette népével a keresztségét, vagy amikor a török ellen a Habsburg-dinasztia világhatalmával szövetkezett a teljes elvérzés előtt állott megtizedelt magyarság. Addig, míg a magyarság politikai gondolkozását az úgynevezett egységes nemzeti állani céljai fűtik, tulajdonképpen szövetségese az utódállamok mohó nemzeti imperializmusának. A magára maradt, hatalmas szövetségesek nélkül álló magyar gondolat új történelmi hivatása éppen ellenkezőleg az volna, hogy megtalálja és meggyőző erővel a világba kiáltsa a különféle népek együttélésének gyakorlati formáját s ezzel magának az új társadalmi formában vezető helyet biztosítson, illetve kiépítse és megerősítse azt, amit földrajzi fekvésénél fogva a sors már kijelölt számára». • Egy másik cikkében (olvassa): «Ha a magyarság gyorsabban akar eljutni ahhoz a helyhez, amely a nap alatt megilleti, úttörőnek kell lennie a kisebbségi kérdés megoldásának terein úgy az állami életében példaképpen és szavainak; alátámasztásával, mint a gondolat nemzeti fórumain, ahol e szavait minél sűrűbben és minél műveltebben kell hangoztatni». Az egyik vezető magyar kultúrpolitikus : Korniss Gyula egyetemi tanár és államtitkár úr le is vonja e gondolatok következtetését és azt mondja egyik igen mélyen járó tanulmányában a «Nemzeti megújhodás»-ról (olvassa): «Ezer éves történeti kohézió erejét 10 esztendő még véglegesen nem törhette meg. A magyarságnak és az elszakított többi nemzetnek viszonya, ha ezek az anyaországba visszatérnek, természetesen nem lehet a régi, itt is új formákra, új becsületes megoldásra van szükség. Ezek programmjának, vagy legalább hipotézisének, különböző megvalósítási lehetőségeinek komoly kigondolása már csak a bennük rejlő szuggesztív erőnél fogva is elodázhatatlan». T. Ház! Mi szolgálhat alapul azon szent hitünknek, amely a hazának, amely Magyarországnak szebb, boldogabb és nagyobb jövőjére vonatkozik? Az államokat összetartja egyrészt az ethnikum azonossága, másrészt pedig a történeti hagyományok ereje. A régi Magyarországot, bár ethnikailag különböző volt, mégis egy évezreden át erősen Összetartották a történeti tradiciók, a történeti hagyományok. Ez az ország soha fel nem darabolódott volna, hogyha ennek belülről kellett volna történnie. Ez a fel301. ülése 1929 május 20-én

y szerdán. darabolás csak kívülről jöhetett. Bármilyen különböző is volt hazánk ethnikai szempontból, mondom, a történeti hagyományok ereje mégis akkora volt, hogy e különbségek ellenére is öszszetartotta ezt az országot és összetartotta volna mindörökre. (Szilágyi Lajos: Úgy van!) Külső erő avatkozott ebbe bele, Trianonban és SaintGermain-ben osztották fel Ausztriát és osztották fel Magyarországot. Uj államokat alakítottak, amelyek ethnikai tekintetben semmivel sem egységesebbek, mint volt a régi Ausztria, vagy volt a régi Magyarország. (Ügy van! Ügy van! balfelől és a középen.) De hiányzik ezekben az államokban a történeti hagyomány, hiányzik a történeti tradició ereje; éppen azért elégedetlen ezekben az államokban mindenki, minden nemzeti kisebbség a végsőkig el van keseredve ezekben az államokban. Ha nem is tud ezeknek a kisebbségeknek szava behatolni a világ köztudatába, mégis ez tény, és csak azért nem hallatszik ezeknek a kisebbségeknek a szava az egész világon, mert ebben meg vannak akadályozva. De ezekben az új államokban azt látjuk, hogy még a közös ethnikumú népek, vagy azok, amelyek ethnikailag rokonságban állanak egymással, sem tudják egymást megérteni, még ezek sem tudnak egymással békében élni. Innen látjuk az elkeseredett ellentétet szerb és horvát között, a cseh és tót között, sőt még a románok körében az úgynevezett regátbeli román és a régi erdélyi román között is. A magyarázat nagyon egyszerű; ez azért van, mert nincsenek közös történeti, közös kulturális, közös lelki hagyományaik. A történeti hagyományok mellettünk szólanak, de nemcsak mellettünk szólanak, hanem ezek a hagyományok mellettünk dolgoznak is. Nekünk éppen azért, mert ezek a történeti hagyományok mellettünk szólanak, s mert a történeti hagyományok nagy ereje a mi érdekünkben dolgozik, fokozottan éber figyelemmel kell erre lennünk, s annál mélyebb megértéssel kell igyekeznünk foglalkozni az ethnikum kérdésével. Ha egyrészről a magyarság, másrészről az elszakított népek lelkiállapotát vizsgáljuk, ha azt lélektanilag elemezzük, akkor meglepetésünkre azt fogjuk látni, hogy volt a magyar történetnek egy korszaka, amikor a lelkiállapot, a pszichológiai atmoszféra körülbelül olyan volt, mint ma. Ez az úgynevezett Bach-korszak volt, az osztrák abszolutizmus idejében. A bécsi hatalom 1848-ban a nemzetiségeket maga mellett a magyarsággal szemben sorakoztatta fel. Amikor azután a magyar szabadságharc leveretett, ezek a nemzetiségek azt hitték, hogy most már boldog idők fognak rájuk következni, azt hitték, hogy az osztrák hatalom mindenféle előnyben, kedvezményben fogja részesíteni őket. De ebben borzasztóan csalódtak. Az osztrák hatalom beküldte a maga tisztviselőit s ezek hozzá voltak szokva az osztrák bürokratizmushoz, és nem t is rosszindulatból, mert hiszen saját egyéniségükből és bürokratizmusukból elvégre nem léphettek ki, t és ahogyan bántak a magyarsággal, éppúgy bántak teszem a románokkal, a szerbekkel, vagy a tótokkal. Ez a nemzetiségekre nézve roppant csalódást jelentett és az elkeseredés az abszolutizmussal szemben közöttük legalább is akkora volt, mint a magyarságnál. Ez az elkeseredés kifejezésre is jutott, még pedig az 1861-iki országgyűlésen. Ezen az országgyűlésen a legkeményebb szavakkal ostorozták és korbácsolták a nemzetiségek képviselői az osztrák, a becsig politikát. Nemrégiben egy igen érdekes és értékes tanulmány jelent meg dr. vitéz Nagy Iván tolla-