Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-298

120 Az országgyűlés képviselőházának let — nem is beszélve arról, hogy a vámvédelem is valami — van egy óriási előnye a magyar vasműveknek, elsősorban természetesen a Rimamurány—Salgótarjáni vasműnek az, hogy nála a munkaidő 12 óra, a hajcsárkodás féknélküli, a munkabérek pedig hihetetlenül alacsonyak. Minden túlzás nélkül állítom, hogy a legjobb szakmunkás bére sem éri el a kétharmadát annak, amit a cseh-szlovák munkás kap, nem éri el az 50%-át annak, amit a német, ugyanilyen kvalitású munkás kap, a mellett hogy Magyarországon az élelmiszerárak semmivel sem olcsóbbak egy^ pár apró cikktől eltekintve, mint Németországban. Itt van azután a nagy különbség és itt találja meg a kapializmus a maga nagy hasznát is. De nemcsak a Rimamurány-Salgótarjánira vonatkozik ez, hanem vonatkozik ez más üzemekre is. A Kereskedelmi Bank konszernjéhez tartozó vállalatok mérlegéiből, például az 1927/28. évi mérlegekből megállapítható, hogy a malmok 9-5%-kai kerestek többet 1928-ban, mint 1927-ben, a nyomdák 17%-kal, a textilgyárak 0-6% -kai kevesebbet, a villamossági gyárak 43'8%-kal, a gépgyárak 47%-kal, a cukorgyárak 2-3%-kal, a szénbányák 11%-kai, a cementgyárak 15%-kai, a bankok 14%-kai kerestek 1928-ban többet, illetőleg a tiszta nyereségük nagyobb volt, mint az előző esztendőben. Nem lehet tehát azt mondani, hogy azért nem bírnak magasabb munkabéreket fizetni, azért nem bírják a szociális terhet magukra vállalni, mert a vállalkozás maga rossz. Ezek a számok, amelyeket pengőben kifejezve is olvashatnak a Ház t. tagjai azt bizonyítják, hogy igenis, a nagyipari vállalatoknak módjukban állana magasabb munkabért fizetni, módjukban állana munkásaikat emberséges munkaidő mellett dolgoztatni, ha erre kényszerülve lennének. T. Ház! Nemcsak azért volna ez szükséges, hogy ezáltal az ipar és kereskedelem valamennyire fellendüljön, hanem azért is, hogy az, éppen a kormány helytelen gazdasági politikája következtében folyton emelkedő, drágasági folyamat valamiképpen ellensúlyozhassák. A legutóbbi kimutatások azt mutatják, hogy 1925. óta lassan bár, de fokozatosan, évről-évre drágulnak az életfenntartás költségei. Míg például 1925-ben egy négytagú munkáscsalád összes heti költségeinek indexszáma 119 volt ez ma 131-en felül áll, tehát lassú, de határozott emelkedés van. Emelkedik a ruházat költsége, emelkedik a lakbér, — ez különösen erősen emelkedett — emelkednek az egyéb szükségleti cikkek árai, amivel szemben a bérek nemhogy emelkedhetnének, hanem hála legyen a kormány atyai gondoskodásának, csökkenek, íme például a legutóbbi kimutatás azt mutatja, hogy 1928 márciusában a budapesti asztalosok átlagos órabére 71 fillér volt, 1929 márciusában leszállt 61 fillérre, tehát óránként 30 fillérrel gyengült a bér. A szabóké 61 fillérről 55-re, a vasmunkások bére 81 fillérről körülbelül 77 fillérre csökkent, de csökkent a napszámosok beire is 50 fillérről 47 fillérre. Míg tehát az egyik oldalon, 1925 óta állandó fokozatos emelkedés mutatkozik úgy az élelmiszerárakban, mint az egyéb közszükségleti cikkek áraiban, míg tehát folytonos emeledés mutatkozik, addig- a bérek tekintetében nemhogy nem mutatkozik emelkedés, ellenkezőleg, mint a számok bizonyítják, a bérek csökkenek, mindig lejebb és lejebb csökkenek. Hogy máskép is érzékeltessem a dolgokat, leszek olyan bátor, egy erre vonatkozó kis statisztikát ismertetni. Például a nemzetközi 198. ülése 1929 május 24-én, pénteken. munkahivatal, amelyet nem lehet azzal vádolni, hogy valami destruktiv, szocialista intézmény volna, 1928 december hóniap adatai alapján megállapítja, hogy Philadelphiában jó vasmunkás egy órai bérkeresetéért vásárolhat 5 kg. kenyeret, Amsterdamban 4-40, Londonban 3, Berlinben 2-26, Prágában 21, Wienben 1-91 és Budapesten 1-77 kg.-ot, tehát ezek közt a városok között vásárló értékben a legalacsonyabb, legrosszabb bért a magyar munkás kapja. Ez vonatkozik az elsőosztályú vasmunkásokra, de ha megnézzük a többi szakmákat, amelyeknél a viszonyok még sokkal rosszabbak, akkor azt tapasztaljuk, hogy Közép-Európában iá legalacsonyabb munkabéreket éppen Magyarországon fizetik. Elősegíti ezt a folyamatot ugyancsak a kormány és különösen a kereskedelemügyi kormány érzéketlensége olyan áramlatokkal szemben, iamelyek nálunk hamis lobogói alatt jelentkeznek. Ilyen a racionalizálás. Emlékszem rá, amikor a t. többség tapsai közepette a miniszter úr itt a Házban a racionalizálásról beszélt, mondván, hogy a racionalizálás azért szükséges, hogy olcsóbban termelhessünk, a gyárak racionalizálása és összevonása azért szükséges, hogy olcspbban termel/ve, termelt feleslegeinket a Balkán-államok felé lökhessük ki és ezáltal külkereskedelmi mérlegünket javíthassuk fel. Megindult a racionalizálás; ezt a tragédiát Friedrich igen t. képviselőtársam nagyon szépen megírta egy vezércikkében, — én sem mondhatok mást — a racionalizálás abból áll, hogy három gyárból csináltak egyet, vagyis két gyárat megállítottak, szélnek bocsátották, 10—15—20—30 éve ott dolgozó munkásokat, azonban a megmaradt gyár belső szervezetén, belső munkamenetén nem változtattak semmit. Erre klaszszikus példa a Ganz-gyár, amelybe beolvasztották a Lipták-gyárat. (Friedrieh István: Liüták, Kistarcsai. Láng!) Kezdték a Schlickkel, amely magábaolvasztotfca a szombathelyi Mayer-motorgyárat, ezt a jól vezetett gyárat, melynek (megszüntették az üzemét, munkásait a szélnek bocsátották és összes gépeit Jugoszláviának ladták el. Ezt a Schlick-gyárat azután felfalta a Ganz-Danubius, amely felfalta a Kistarcsait és a Liptákot. Ezek közül a gyárak közül a modern berendezés tekintetében a Lipták volt a legelőrehaladottabb, mert hiszen a háború (alatt fejlődött azzá, ami azután lett. Minden logika ellenére a Ganz-gyárnak régi és elavult telepére, a kőbányai gyártelepre hurcolták ki az üzemet, nem pedig a Lipták-gyárba, amelynek, nagyszerű, modern berendezése és elsőrendű elektromos centráléja volt. Nem ez történt, hanem megbíztak egy német céget a gépek eladásával, a gépeket magyar és német lapokban hirdették, s csak a kormány közbelépésére, hogy mégis ekkora szégyen ne érje az országot, töröltették ezeket a hirdetéseket. Denique a Ganz-gyár felfalta ezeket a gyárakat, a munkásokat szélnek bocsátotta és ma az ósdi berendezésű kőbányai gyárban termelnek a modern racionalizálás nagyobb dicsőségére azokkal a gépekkel, amelyek azelőtt is ott voltak és amelyek között fölös számban vannak olyanok, amelyeket a gyár még Mária Terézia korában szerzett be. Ezt nevezték el Magyarországon racionalizálásnak. A kereskedelmi kormánynak az egész racionalizálási folyamat alatt egyetlen szava nem volt ehhez a — magyarán mondva — rablógazdálkodáshoz, amely ezen a téren folyt, hogy a