Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-298

Az országgyűlés képviselőházának 2í gyárakat leállítják, megkárosítják a részvényeseket, megkárosítják azokat a munkásokat, tisztviselőket, művezetőket, akik egy egész életet töltöttek a gyárban. A kereskedelmi kormány szó nélkül, beavatkozás nélkül tűrte, amikor a Magyar Acélárugyár felfalta a Magyar-Belgát és a Magyar-Belga-gyár, valamint annak családi részvényesei boldogan dörzsölték a markukat: ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt az ócskavasraktárt eladhatták. Tessék kimenni az Angyalföldre, megnézni azt a sok szegény művezetőt, akik a gyárban egy emberöltőt töltöttek el, akik beesett szemmel, koraráncos arccal ténferegnek az utcán és boldogok, ha kirakási munkát kapnak a Dunaparton, mert más munkára nem veszik fel őket. Nem szabad csodálkozni, ha ilyen körülmények között a vásárlóképesség nagymértékben csökken, pedig iparcikkekre szükség volna. Szomorodott szívvel mondom, hogy nincs még ország, — a balkáni országokat sem véve ki — amelyeknek munkásnépe annyira rongyos volna, mint a magyar munkásság. Tessék egyszer elmenni olyan helyre, ahol a munkások nagy tömegben együtt vannak, akár gyűlésre, akár más összejövetelre. Nézzék végig ezeket a szegény Lázárokat, ezer munkás közül jó, ha ötön látnak egypár rendes cipőt. Ha elmennek a munkások lakásaiba, a külvárosba, megdöbbennek, mert szalmazsákon, ócska ládán és pár nyűtt és

r három lábon álló széken kívül semmit sem találnak a szobában. Fehérneműről szó sincs. Napirenden van és a pártadó beszedésnél velem történt meg, — ugyanis nekem is ki kell menni, mert nálunk egyenlőség van ezen a téren — hogy pőrén láttam ott a házigazdát. Mondom, hogy mi az, elvtárs, talán napfürdőzik télen

1

? Dehogy, mondja, csak egypár alsóruhám van, azt mossa ki a feleségem, addig így vagyok kénytelen lenni, mert hétfőn mégsem akarok mocskosan bemenni a gyárba! így áll a magyar munkásság túlnyomó része. Egészen vékony réteg az, ahol az asszony és a gyerek is dolgozik, ahol összefognak s napi 14 órát dolgoznak. Ezek még valahogy felszínen tudják magúikat tartani, a többi éheziik, nyomorog és egyik jobban le van rongyolódva, mint a másik. Ilyen körülmények között nem szabad csodálkoznunk azon, ha a cipőipar osok panaszkodnak és követelik, hogy a vámot még magasabbra emeljék, hogy külföldi cipő ide be ne jöhessen. Panaszkodnak a ruhakereskedőik és szövetkezetek, mindenki sír és panaszkodik a fogyasztás nagymértéikű csökkenése miatt. Ez azért van természetesen, mert a kereset csökkenése maga után vonja a belső fogyasztás csökkenését is. Pár szót kell mondanom arról is, t. Ház, hogy milyen vonatkozásban állanak ezek a vázolt állapotok a kormány tevékenységével. Délelőtt a miniszter úr igen szépen megmagyarázta, hogy mennyire fontos a pénzügyminiszter úr elgondolása, amely szerint nem a külföldi tőkét kell behívni, hanem a külföldi vállalkozásokat kell arra serkenteni, hogy itt Magyarországon letelepedjenek s mennyire fontos nemzetgazdasági érdek, hogy ez megtörténjék. Meg kell mondanom, hogy a magyar kormányt semmiféle szemrehányás sem érheti azon a téren, hogy ide a külföldi vállalkozás bejöjjön és^ itt letelepedjék, mert erre a magyar kormány minden elképzelhető dolgot megtett. Megteremtette az autonom vámtarifát és most az a furcsaság, hogy a berliner kendők, a strux és azok a textiláruk, amelyeket szegényemberek használnak, lényegesen magasabb vámtéf. ülése 1929 május 24-én, pénteken. 121 telűek, mint azok az áruk, amelyeket az előkelő hölgyek használnak. Tessék összehasonlítani például a kordbársonyt, amit munkásruhához használnak, ami állítólag tartós — pedig nem tartós — és a struxot, amely ugyancsa'k mint ő méltósága, amikor crepp georgetruhát tel és rögtön látni fogják az óriási különbséget. Az az egyszerű muwkásasszony, amikor fejkendőt vesz félselyemből vagy pamutból és az az egyszerű munkásgyerek, amikor kabátkát vesz magának kordbársonyból, az azért a szövetért lényegesen magasabb váonilletéket fizet, mint őméltósága, amikor crepp georgetruhát vesz magának. Ezen a téren tehát kétségtelenül megvan a kormány támogatása a vámok tekintetében és különösen a textiliparnak van vajnii kevés oka a panaszra. A másik, amivel elősegíti a kormány a vállalatok idejövetelét az, hogy Magyarországon, ahol mindig korlátlan munkaidő volt, ma is a régi ipartörvény van életben, amely valahogyan egészen homályosan rendelkezik a munkaidő tekintetében és csak azt mondja, hogy — ha jól emlékszem — 14 órás keretben (Rothenstein Mór: 16!) — 16 órás keretben, köszönöm a figyelmeztetést — kell adni három szünidőt, vagyis reggeli időt, ebédidőt és uzsonnaidőt, azonkívül egészen homályosan rendelkezik a munkaidőről. Ezt azután természetesen alaposan kihasználják a t. vaskapitalisták is, a t. textilkapitalisták. A munkaidő formálisan nyolc óra, ahogy azt Biró Pál t. képviselőtársam mondotta, hogy: kérem, nálam a munkaidő nyolc óra. Persze, hogy nyolc óra, — papíron. A többi csak túlóra. Azt elhallgatta, hogy rendszeresen négy túlórát kell a munkásoknak mindennap csinálniuk. f Ugyanez történt a többi gyárakban is. Azután a másik nagymértékű támogatás, amelyet a kapitálisak a t. kormánytól kapnak, — és ez a kereskedelemügyi miniszter úr bűne, hogy ez ellen nem szólal fel — hogy a magyar közigazgatásban a szervezett munkás vogelfrei, tehetnek vele, amit akarnak és amikor a szerencsétlen munkáslányok vagy • munkások védekezni akarnak a kizsákmányolás ellen, akkor nem az történik, hogy a kereskedelemügyi miniszter úr leküld egy ipar felügy élőt, hogy megvizsgálja, mi történik ott, hanem megjelenik a csendőr, a szolgabíró, a rendőrség és lefogja azok kezét, akik védekezni akarnak a kizsákmányolás ellen. Ennek hasznát természetesen nemcsak Mez Vaterés Fiai látják Nagyatádon, hanem minden városban, különösen vidéken a textilgyárak, és ehhez mérten fizetnek s ehhez mérten bánnak is a munkásaikkal. E részben engedjék meg, hogy egy jellemző dolgot mondjak. Méltóztatnak tudni, hogy a műselyemipar Magyarországon hosszú ideig pangott, sőt a sárvari műselyemgyár üzemét meg is szűntette. Már most munka nélkül levő sárvári műselyemgyári munkások közül többeket kivittek Franciaországba és a lyoni műselyemgyárban helyezték el. Ezek természetesen leveleket írtak haza, amlyekben megírták, hogy: jobb lakásunk van, mint otthon a szolgabírónak, három szobában lakunk, — a lányok eldicsekedtek, hogy milyen jó dolguk van, mennyit keresnek, milyen kedves fiúk vannak ott. A magyaróvári műselyemgyár munkásai közül többen szerettek volna kimenni Franciaországba. Kaptak volna is elhelyezést Turcoingban, szívesen látták volna őket, hiszen a mar gyarokat egyébként is szívesen látják Franciaországban; ha nem is a magyar kormányt, de bennünket prolikat szívesen látnak. Ki akartak menni néhányan Franciaor-