Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-298

Az országgyűlés képviselőházának 2 a kereskedelemügyi minisztérium költségvetése 519 millió aranykorona körül mozgott. Az ország megcsonkítása következtében kisebb területre terjed ki a kereskedelemügyi minisztérium hatásköre s ha megnézzük, azt találjuk, hogy a kereskedelemügyi minisztérium egész költségvetése 33,799.000 pengőt tesz ki. Ilyen aránytalanságot egyetlenegy minisztériumnál sem találunk. Az igazságügyminisztérium például, amely békében Nagy-Magyarországon elköltött 76'1 millió aranykoronát, ma elkölt 60'1 milliót, tehát költségvetése 10 millióval csökkent. Ha megnézzük a honvédelmi minisztériumot, azt fogjuk látni, hogy békében 102'8 millió aranykoronát kapott és ma 150"7 milliót kap. Akármelyik minisztériumot nézem, azt találom, hogy vagy annyi a költségvetése, mint békében, esetleg több, de legalább is megközelítően annyi. A kereskedelemügyi minisztérium költségvetése ellenben 519 "4 millióról leszállott 33,299.000 pengőre. Ebben benne van az útépítés, benne van az intézmények fenntartása. Természetes, hogy ilyen körülmények között az iparnak és a kereskedelemnek vajmi kevés jut. Az utóbbi időben igen sokat hallunk panaszkodni azon, hogy halódik a kereskedelem. A csődök áradata zúdul erre a szerencsétlen országra. De nemcsak a kereskedelem, hanem az ipar is halódik. Nem kell a t. Házat tájékoztatnom arról, hogy például a kisiparosság, de még a középiparosság is Magyarországon milyen állapotban van. Az, aki egy vidéki várost képvisel és aki látó szemmel, érző szívvel jár az ipar és kereskedelem körében, tudja, hogy Magyarországon a középipar és a kisipar a lehető legnyomorúságosabb állapotban van. A kereseti lehetőségek annyira összezsugorodtak, hogy egy-egy városban, egy kézen az ujjainkon meg lehet számolni azokat az iparosokat, akik rendesen ki tudják fizetni munkásaikat, legtöbbje három-négy részletben kénytelen munkásait kifizetni. Mondom tehát, az ipar és a kereskedelem pang. Ha ennek az okait kutatjuk, — amire még majd rátérek — azt a magyarázatot halljuk úgy a fehér asztalnál, mint a bankigazgatói szobákból kiáradva, hogy az a baj, hogy ez az összezsugorodott törpe ország nem bír el annyi kereskedőt és iparost, mint a gazdag, virágzó nagy állam. Először is ez nem áll, mert hiszen helyes gazdasági politikával annyi iparos és kereskedő, amennyi ebben az országban van, meg tudna élni, sőt még gyarapodnék isc Hai az igaz volna, amit a bankvezérek mondanak, éhenhalásra volna ítélve az ország legnagyobb része, mert hiszen mi történnék azokkal, akik minden évben ősszel elhagyják az iskolákat, mi történnék azokkal, akiknek nem telik arra, hogy felsőbb iskolákba járjanak, akiknek tehát tanoncoknak kell menniök. Ha túl volna méretezve az ipar és a kereskedelem ebben az országban, akkor a legsúlyosabb katasztrófa előtt állnánk és az ifjúság helyzete és jövője teljesen reménytelen lenne. Mondom, azt mondják, hogy az összezsugorodott törpe ország nem bír el annvi iparost és kereskedőt, mint Nagy-Magyarország. Ha ez igazság volna, akkor miért nem szól ugyanez az igazság a minisztériumokra, az államtitkárokra, a bankvezérekre, a diplomatákra, a miniszteri tanácsosokra? Ők is többen lettek, mint voltak Nagy-Magyarországon és autón járnak a megcsonkított szegény Magyarországon, holott Nagy-Magyarországon megelégedtek villamossal, ha jól ment, konflissal. És ezek az urak ma Kis-Magyarországon mind nagyobb fizetést S. ülése 1929 május 24-én, pénteken. 119 húznak, mint húztak Nagy-Magyarországon. Nem ott van a baj, hogy sok az iparos és a kereskedő, hanem ott, hogy a belső fogyasztás a kormány és különösen a kereskedelmi kormány teljesen helytelen politikája következtében anynyira összezsugorodott, hogy megélni alig tudnak, holott jobb és megfelelőbb gazdasági körülmények között meg tudna élni itt annyi kereskedő és annyi iparos, amennyi ebben az or^ szagban ma van. A belső fogyasztás hiánya az, amely lehetetlenné teszi ezeknek az embereknek az exisztenciáját. Nemcsak én állapítom meg azt, hogy a nemzeti vagyonból eredő jövedelem aránytalanul és helytelenül van felosztva, hanem nálam az önök szempontjából és az Önök világfelfogása szerint sokkal konstruktívabb ember, Weiss Fülöp,, a Kereskedelmi Bank elnökigazgatója, aki legutóbbi kimutatásában megállapítja, hogy mennyi a kényszeregyezség, milyen nyomorúságos helyzetben van az ipar és a kereskedelem és a végén aztán ennek ellenére is megállapítja a jelentés, hogy «az ország nemzeti vagyon termelése és az elért nyereség aránya egészséges, a bajok oka a nyereség felhasználásának módjában van.» Tehát a Kereskedelmi Bank vezére is elismeri azt, hogy a nyereség felhasználásának módjában van a baj. Mit jelent ez a mi nyelvünkre átültetve? Azt a közismert tényt, hogy éppen a kormány és különösen a kereskedelmi kormány egészen helytelen és antiszociális politikája következtében — amit majd bátor leszek röviden kimutatni — a nemzeti jövedelem egy maroknyi embernek a kezébe kerül, akik megengedhetnek maguknak minden elképzelhető fényűzést, a többi, aki alulkerül, társadalmi szintjében, társadalmi elhelyezkedéséhez képest nyomorog és éhezik. Nyomorog a főmérnöktől kezdve a legutolsó napszámosig az ipari vállalkozásoknál ma mindenki. Nyomorog a kereskedelemben a főnök és a cégvezetőtől kezdve, egészen le a segédmunkásig mindenki, csak az egészen a csúcson levők nem nyomorognak, mert azoknak, — hála a kormány antiszociális politikájának — módjukban van a pluszt, a profittöbbletet magukhoz ragadni, amely ha azt arányosan osztanák szét, vagy ha arányosan kellene szétosztani, az egész ország iparára és kereskedelmére termékenyítőleg hatna. Erre, mintha hallanám a miniszter úr válaszát: nem lehet, mert a vállalatok igen nehéz helyzetben vannak és a mai viszonyok között magasabb munkabéreket fizetni nem képesek. Éppen ma délelőtt hallottuk, hogy a miniszter úr milyen hevesen és milyen meleg szeretettel vette védelmébe az ország egyik legnagyobb ipari vállalatát a Rimamurány—Salgótarjáni vasművet. Arról a csekélyke különbségről, ami abban nyilvánul meg a külfölddel szemben, hogy a Rimamurány—Salgótarjáninál a munkaidő 12 óra, és az éjjel-nappal dolgozó munkásoknak csak minden negyedik héten jut egy 24 órás szabadidő, de ezt a másik megszenvedi azzal, hogy 36 órát kénytelen dolgozni, arról a különbségről, ami bérekben adódik Németország, Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország között, a miniszter úr elfeledkezett, legalább is átsiklott rajta. Pedig nagyon érdemes lett volna ezekbe a dolgokba kissé belenézni, s akkor rögtön láttuk volna, hol van a külföldi vállalatokkal szemben a Rimának az óriási nagy haszna. Mert én elismerem azt, hogy dumping-árakkal dolgoznak a német vasművek, elismerm azt, hogy kényszerülve vannak arra, hogy azt à nagy árumennyiséget, amelyett előállítanak és amelyet magában az országban nem tudnak értékesíteni, versenyárakon külföldre irányítsák. Ez kétségtelenül így van. De e mel18*