Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-286
Az országgyűlés k&pviselőházának i gyár tesvérek egy szívet és egy lelket alkotunk és mi a szegényekről, a nyomorgókról gondoskodni tudunk. Es méltóztassék megszívlelni, hogy éppen május 1-én, amikor a szociáldemokrata munkásság széles tömegei úgy ünnepelnek, hogy egyúttal a polgári társadalomtól való elkülönzést is jelenti ez az ünnepség, nekünk meg kell mutatnunk — véletlenség, hogy most tárgyaltatik az én interpellációm és a t. miniszter úr rendelete — hogy mi igenis munkástestvéreink iránt tekintet nélkül arra, hogy milyen politikai pártálláshoz tartoznak a férjek, az apák, vagy vezetők, nemcsak szóval, hanem tettekkel és tényekkel is hirdetjük, illetve gyakoroljuk a magyar testvériséget és humanizmust. (Helyeslés a jobbés a baloldalon.) Nagyon hibás dolog az, hogy ha a népjóléti tevékenységek, a szociális alkotások terén bizonyos lépéseket megtettünk, akkor onnan visszakozzunk. A magyar ember úgy mondja ezt, hogy nem lehet onnan visszatáncolni. Lelki rombolást idéz elő ez a visszakozás és nem méltó egy állam presztízséhez, a társadalomnak pedig szégyenére válik. En úgy gondolom, hogy meg lehet oldani a kérdést, akármilyen nehéz is az állam anyagi helyzete, a fiskus érdeke, úgy hogy mégis közmegnyugvást idézze nelő a megoldás. Ha talán történtek egyes esetekben, t. népjóléti miniszter úr, szabálytalanságok vagy visszaélések, általánosságban azt, hogy a szegény nyomorgó anyák, akik segélyt kaptak az államtól gyermekeik neveltetésére — akik elvégre mindannyian bimbói a magyar jövendőnek, élő reménységek édes^ mindnyájunk számára — hogy az édes anyák nem lennének méltók arra, hogy a már egyszer megkapott segélyt tovább élvezzék, ezt állítani nem lehet. Hiszen a segély akkép adatik, hogy a telepfelügyelőnő ott van minden városban, községben, ott vannak azután a telepvédő-bizottságok, ott vannak az árvaszékek, a közgyámok, ott van a gyermekmenhely, amelyek mind felülvizsgálják a helyszínen az adatok előzetes bekérése után és további ellenőrzéssel azoknak ügyeit, akik segélyt kérnek. Ha ez így van, akkor nem is tudom mi lehet a válasz arra, hogy miért vonták meg ezt segélyt, mi lehet a válasz arra, hogy miért történhetik ez meg, amikor más oldalon nagy állami kiadások vannak, amelyeknek szükségesséigét lehet vitatni, amikor nagy birtokvásárlások történnek, amikor itt bankok szanálása történhetik, amikor az államnak súlyos milliói mennek, repülnek el és vitatható, volt-e arra szükség vagy nem. Annak a szükségességét pedig tagadni nem lehet, hogy az édesanyák további segélyt kapjanak, hogy nevelhessék gyermekeiket Isten és emberek előtt való kedvességben, mert azt hiszem, ha mint papemberbez szólok a t. népjóléti miniszter úrhoz, <ez a kifej ezéís és ez a gondolat illik énhozzám is a legméltóbban. Miért kell ezt megakadályozni 1 ? Miért kell az államnak magának erőszakosan gátat vetni az éléi az akció elé, amelylet évekkel ezelőtt maga a t. népjóléti miniszter úr indított meg, hogy így segélyezés, humanisztikus intézkedések^ révén a munkásságnak mind szélesebb és szélesebb rétegeit vonjuk és kapcsoljuk hozzá elválhatatlanul a polgári társadalomhoz, ezzel egyúttal a nemzeti eszméhez, a hazafiassághoz és a honleányi érzéshez 1 ? v- - * Az Országos Gyermekvédő Liga gyűlésén minap, amikor Kaffay Sándor evangélikus püspök mondott egy gyönyörű beszédet, elhatározták, hogy milyen nagy nyaraltatási akciót fognak eszközölni, viszont marad sokezer6, ülése 1929 május 1-én, szerdán. 53 számra gyermek, aki élni is alig tud, akinek betevő falatja is alig van, aki a rongyaiból alig tud kibontakozni, nemhogy nyaraltatáshoz juthatna! Nem fájdalmasan groteszk dolog ez? Csakugyan a nyár altatásra — elismerem — rászorul szintén ezer és ezer gyermek, de nem elég ezeknek nyári gondozásáról beszélnünk akkor, amikor százával, ezrével és tízezrével lesznek gyermekek ebben az országban, akiket a kiadott drákói szigorúságú miniszteri rendelet megfoszt attól, hogy máról-holnapra nagyobb darab kenyerük lehessen. Ezen a gyermekvédőligai ülésen Baffay evangélikus püspök úr ezt mondotta (olvassa): «Az életet szereti az, aki a gyermeket szereti. A gyermekvédelem a legelemibb és legszentebb kötelesség ezen a világon. Aki egyetlen gyermeket is elenged, az az élet ellen lázad. A gyermek a jövendő, amelynek csak szépségei vannak; a gyermek a gond, amelynek csupán örömei vannak; a gyermek a magvetése a boldog jövendőnek.» Én tudom, hogy ebben nincs felekezeti különbség, hogy a t. népjóléti mniszter úr, mint Istennek papja, szintígy gondolkozik, szintígy érez. Mi mindnyájan is így érzünk. De akkor miért adták ki ezt a rendeletet, vagy ha kiadták, akkor miért nem vonják vissza? Hiszen ott van az egyke és az egyse. Küzdünk ellenük, deklamáeiók történnek, propaganda, agitáció folyik; vessünk gátat annak, hogy a születendő magyar gyermekek élete vagyoni elfogultságból, vagyoni előnyök keresése miatt már csirájában megfő jtassék. Ha tehát 'küzdünk az egyke és az egyse ellen, akkor legalább becsüljük meg, védelmezzük azokat, akiket a magyar anyák a jövendő magyar élet záloga gyanánt már nekünk adtak. Nincs pénz erre, t. Képviselőház? Szerintem lennie kell pénznek. Mert ha — mint említettem — olyan kiadásokra, amelyek! elmaradhattak volna, amelyek vitathatók, hogy elmaradhatnának, van pénz, akkor kell pénznek lennie olyan kiadásokra is, amelyeknek megtörténte vitathatlanul szükséges. Mert ha nem így lenne, akkor a t. népjóléti miniszter úr sem bocsátotta volna iki pár esztendővel ezelőtt azt a rendeletet,^ hogy a gyermekmenhelybe sorozottakat az édesanyánál is segíti. Mondom, ha ez így van, akkor az igazság ma sem lehet más, mint volt hat esztendővel ezelőtt. Én úgy gondolom, hogy az, amit most az állam csinál, nem takarékosság, hanem veszedelmes fösvénység. Nem szabad arra számítani, nem rossz akarattal, de mégis feltenni azt — mert hiszen ezen épül fel az egész rendelet, nem mondhatok mást, minthogy hátm égett ez a gondolat van — hogy az édesanya nem adja oda gyermekét, nem mond le róla, akkor tehát kevesbedik az állam kadása. Elnök: Figyelmeztetnem kell a képviselő urat, hogy szólásideje egy perc múlva lejár. Szíveskedjék beszédét befejezeni. Kun Béla: Még csak Öt percet kérnék s beszédemet befejezném. Elnök: A képviselő úr öt perc beszédidőmeghosszabbítást kér. Méltóztatnak ehhez hozzájárulni? (Igen!) A képviselő úrnak még öt perc áll rendelkezésére. Kun Béla: Erre számítani, vagy hogy ez a gondolat csak legtávolabbi vonatkozásban is hátmögött legyen: nem méltó a magyar államhoz. A «pénzt vagy életet» mondást ismerjük, de «pénzt vagy gyermeket» — ezt a kérdést az állam részéről felvetni sem lenne szabad, a Képviselőházban erről tárgyalni sem kellene.
