Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-286

Az országgyűlés képviselőházának górián belül lehetett volna bizonyos megkülönböztetéseket tenni, azt nemcsak én helyeslem, hanem — azt hiszem — t. képviselőtársaim is helyeslik, mert hiszen az élet sem egyforma, bizonyos kategóriák felállítása nagyon természetes dologAzt hiszem, senkisem kifogásolta volna, ha pl. mennyiségben szabták volna meg a földhöz juttatottaknál azt a határt, amelyen belül illetékelengedésre igény van — tíz vagy tizenöt holdra lehetett volna ezt tenni — szóval, ahol az az elgondolás, amelyet a miniszter úr hangoztatott, hogy az illető egyén vagyoni erejét vesszük figyelembe, vagyis azt, hogy ezt az illetéket nem tudja megfizetni, valóban érvényesül. De hogy illetékelengedéshez juttassak középbirtokot, illetékelengedéshez juttassak képviselőket, akik az OFB bölcs, megtámadhatatlan ítélete alapján földhöz jutottak, és előkelő köztisztviselőket, akik az OFB pártatlan, megtámadhatatlan Ítélete alapján földhöz jutottak, ezt tőlem senki sem kívánhatja. (Zaj.) Én tisztelettel vagyok minden bíróság iránt, de amely pillanatban egy bíróság a helytelen törvényhozási rendelkezés következtében különféle, nem bírói mérlegelést igénylő szempontokat, földbirtokpolitikai szempontokat is kénytelen honorálni, — megengedem, hogy kénytelen

< honorálni —, nem mondhatok le a kritika jogáról még akkor sem, ha a t. kormány az ilyen ügyek elintézését egy látszólag bírói fórumra fogja rábízni. Ami már most azt illeti, hogy t. képviselőtársam felhozta a hadirokkantakat, a valorizálatlan takarékbetéteket, a hadikölcsönkötvényeket, én bátor voltam a román megszállás folytán bekövetkezett és a kormány által lemondott károkról beszélni; azután beszéltem a nyugdíjukról lemondott idemenekülő köztisztviselőkről. Ezekkei szemben azt mondja a t. miniszter úr, hogy nem érti az argumentumomat, mert hiszen abból, hogy ezek a kategóriák nem kaptak kielégítést, nem következik, hogy ezeknél a kategóriáknál ne adjanak kielégítést. Engedje meg a miniszter úr, én nem tudom magamévá tenni ezt a felfogást. A sorrend kérdése az állami kormányzatnál, ott, ahol a kormányzat kénytelen a «non possumus» álláspontjára helyezkedni jogosult és igényes követelések-, kel szemben, nem lényegtelen, nem irreveláns szempont. És ha én abban a miniszteri székben azt látom, hogy bizonyos jogos, igazságos, méltányos követeléseket nem tudok ki elégjteni, akkor kötelességem, hogy olyan sorrendet állítsak fel, amely az adott körülmények között a méltányosságnak megfelel. T. Ház! Ne méltóztassék velünk szemben azt a kontra-argumentumot hozni, hogy mi elismerjük, hogy ez itt felhozott kategóriák egy része valóban helyesen és méltányosan részesül az illetékelengedésben. Én nagyon megnyugszom a miniszter úr kijelentésében, ha a miniszter úr feláll és azt mondja : gondoskodásom tárgya a törvényhozás elé jönni a hadirokkantak segélyének felemelése, a hadikölcsönök valorizációja, a nyugdíjak rendezése, a jóvátétel számára elvett magánvagyonok megtérítése stb., stb. követelések kérdésében, de amikor ugyanabból a székből abszolút elutasítást találunk ezekben a kérdésekben, hivatkozva a nemzet nehéz helyzetére, akkor à miniszter úr argumentuma reám nézve abszolúte nem meggyőző. Felvetette a t. miniszter úr azt a kérdést is, hogy középbirtokoknál az egyházak is részesültek bizonyos birtoktámogatásban — a protestáns, unitárius stb. egyházak —,. hogy vájjon azokra nézve is kifogásolja-e Csík József képviselőtársam, hogy ilyen illetékmentességben részesüljeW. ülése 1929 május 1-én, szerdán. 37 nek ? Engedje meg a miniszter úr, hogy a kettő közötti különbségre ne kelljen bővebben rámutatnom. (Szilágyi Lajos : Eszébe sem volt erre gondolni !) Soha eszébe sem volt a t. képviselőtársamnak, de ő hivatott erről nyilatkozni. Ha elismerjük, hogy az egyházak támogatása közcél, akkor nem Tehet felvetni, hogy azonos kategóriákba kerüljenek azokkal a magánjuttatásokkal, ahol a meglévő vagy meg nem lévő érdemek jutalmaztatnak. Azt mondja az igen t. miniszter úr, hogy azért nem terjesztheti ki ezt a javaslatot szélesebb körben, mert csak azoknak akar juttatni, akik a megszállt területen lévő ingatlanaikat hasonló gazdasági jellegű ingatlannal cserélték el. Ha elfogadom azt az elvi álláspontot, amelynek alapján a miniszter úr olyan erősen védelmezte ezt a javaslatot, hogy itt az államnak le kell mondania bizonyos bevételéről a méltányosság és jogosság alapján, akkor sohasem fogom tudni megérteni, amit a miniszter úr mondott ebben a tekintetben, mert nem tudom megérteni, hogy mi különbség van abban, ha valakinek ingatlan vagyona volt a megszállt területen és ide átjön és itt ipart akar űzni, vagy megfordítvai valakinek iparvállalata volt, azt elkobozták, vállalatát elvették és visszamaradt vagyonából vagy kártérítésből, vagy lényeges ellenértékéből, amelyet ott kapott itt akar valamiképpen ingatlant venni, vagy — ahogyan képviselőtársam mondja, végre is ez egy országvolt - akinek ott ingatlana volt és idehaza készpénze volt és elveszett ingatlana helyett akar itt ingatlant venni, nem látom be, hogy hol a méltányosság és a jogosság abban, hogy ilyen esetben csak szűk körre akarjuk szorítani az illetékmentességet csak azokra, akiknek vagyonát elvették, akik vagyonukért kártérítést kaptak, s ezen a lényeges kártérítésen vagy ellenértéken ismét ingatlant akarnak venni. Az ingatlan vásárlások szempontjánál az a bizonyos úgynevezett magasabb nemzeti szempont megvédése egészen más lapra tartozik. Erről méltóztattak már gondoskodni az ingatlanforgalom megkötése körül, itt azonban ennek a kérdésnek, ehhez a kérdéshez semminemű köze nincs- Az, hogy a határszélen a kettészakított területen a kisbirtokok csere útján vagy készpénz eladás útján, szóval ellenérték útján kiegyenlítődjenek, hogy az a birtokos, aki itt marad ezen az oldalon, az ottani birtokáért kapott készpénzéért, vagy ellenértékéért magának birtokot tudjon venni illeték nélkül: ebben valamennyien egyetértünk. Ezt ne méltóztassék kontra-argumentumnak nekünkszegezni, mert ezeket az f érveket a magunk részéről is készséggel honoráljuk. Én csak arra vagyok bátor rámutatni, hogy az igen t. miniszter úr maga is érzi különösen az utolsó rendelkezés rettenetes labilis voltát és azt az ódiumot, amely ebből a t. miniszter úrra és a kormányra hárul. Azt mondja, hogy majd a végrehajtási utasításban kizárja azokat az eseteket, amelyeket nem tart méltányosaknak. Engedelmet kérek, amit a végrehajtási utasításba bele lehet tenni, azt bele lehet tenni a törvénybe is. Csak új irány, új stilus a törvényhozásnál, hogy úgynevezett kerettörvényeket — ez igen misztikus szó — hozunk; a kerettörvény a kormánynak adott teljes felhatalmazást jelent; alkot a törvényhozás és azután rábízza a változó miniszterekre a kiadott végrehajtási utasításokkal, hogy ezt a megkapott pogot mindig a helyzetnek megfelelőleg formálják. Nem értem meg ezt az argumentumát a miniszter úrnak, hogy amikor a miniszter úr is érzi, hogy ez a szöveg nem egészen precíz, hogy ehhez a szöveghez kellene bizonyos megkötés, hogy ez akár a miniszter úr kormányzata alatt,