Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-290

Í94 Az országgyűlés képviselőházának (Az elnöki széket Almásy László foglalja el.) T, Képviselőház! Méltóztassanak megbocsátani most, ha én egy financiális problémát tűzök ki magamnak. (Halljuk! Halljuk!) Nem vagyok szakember, de mégis azt gondolom, hogy először is: helyes az a gondolat, az a törekvés, hogv bizonyos időn, nem tudom, három vagy öt éven belül az állam kiadásai nem emelkedhetnek a mai nívón felül, úgy gondolom, hogy valami ilyen indítványt is tettek; másodszor: én azt hiszem, hogy a mostani keretek között is minden tárcában megtakarításokat tudnánk elérni (Rassay Károly: Bizony kellene!) és sok olyan problémát, olyan kérdést, megoldhatnánk, amelyre ebben a rettenetes milliárdos költségvetésben nem találunk fedezetet. Előadom az én egyszerű, mondom, nem szakszerű elgondolásomat és ez a következő. (F. Szabó Géza: Ez ötlet lesz!) Nem arra pályázom, t. barátom és szeretett képviselőtársam, hanem ez csak az én egyszerű elgondolásom. Nekem van egy költségvetésem, egy tárca élén állok, — fájdalom én csak a saját üres tárcám élén állok (Derültség.) — és abban van ennyi cím, rovat, tétel. Egy példát mondok: Itt van egy százezer pengős tétel. Nem adom ki mind azt a százezer pengőt, kiadok 90.000 pengőt, 80.000 pengőt; kisebb mértékben csinálom meg azt, amit nagyobb mértékben csinálnék meg akkor, ha módomban volna. Most jön a második fejezet első rovat, vagy egy másik cím és tétel, ezer, tízezer tétel. Mindegyiknél ha csak százakat, ezreket, tízezreket tudok is leszorítani, ez már sokra megy. Ezt minden miniszter megteheti. Ha én vagyok a kormány feje, — Isten mentsen meg, hogy én legyek a feje — én azt mondanám, nézzétek édes gyermekeim — úgy szólanék, mint az apa a gyermekeihez, mindegyiktek kezébe adok egy bizonyos tőkét, használjátok, boldoguljatok vele, de ez a tőke nem arravaló, hogy elköltsétek és kockáztassátok, hanem arra, hogyha valamilyen csapás jön, vis major áll be, vagy nem tudom én miféle sorscsapás ér benneteket, zavarba ne jöjjetek, s azért adom ezt a fejenkénti 10.000, 20.000, 30.000, 100.000 vagy ennél magasabb összegeket, hogy abból 20—30%-ot félretegyetek és ahhoz hozzá ne nyúljatok. T. Ház! Ha e csonka ország méreteihez mérjük igényeinket és kívánságainkat, vagyis leegyszeresítjük azokat, s nem igyekszünk a mindennapi élet legszükségesebb problémáin kívül egyéb, talán hosszabb ideig tartó boldogabb időkre szóló, majd a jövendő történelmi Magyarország korába illő problémák megoldására, ha nem igyekszünk félszázad mulasztásait ennek a szerencsétlen, kirabolt, mindenétől megfosztott országnak a nyakába varrni, akkor mélyen t. uraim és mélyen t. kormány, azt hiszem, hogy még a mostani költségvetés kereteiben is tudunk megtakarításokat elérni, és olyan problémákat megoldani, amelyekre ebben a költségvetésben nincsen elegendő fedezet. Itt van például a szociális ügyek problémája. Van-e fontosabb kérdése ennek a szomorú magyar közéletnek, mint az például, hogy nem tudom, hány ezer községünkből csak egyharmad, vagy egynegyedrészének van egészségesebb ivóvize. Amit minden teremtett lénynek s a legnyomorultabb féregnek is megadott a természet, ahhoz csak elemi joga van annak a nyomorult szegény magyar népnek? Pedig 500, vagy nem tudom hány olyan magyar község van, amelynek nincs tisztességes ivóvize. 290. ülése 1929 május 8-án, szerdán. Itt van két rettenetes probléma, és erre különösen bátor vagyok felhívni a Képviselőháznak és a magyar közvéleménynek a figyelmét. Megboldogult és halóporaiban is halhatatlan Wekerle Sándor, ez a merev, hideg, legalább látszólag hideg ember, bár a rideg külső a legmelegebb szívet takarta, belügyminiszter korában a nép egészségügyi témája lévén napirenden, azt mondotta: az a baj, hogy Magyarország erdeiből több koporsót készítenek az ácsok, mint a hány bölcsőt faragnak az asztalosok. Célzott az a nagy ember, akinek figyelme mindenre kiterjedt, a magyar gyermekhalandóságra és a magyar nép halandóságára. A háború előtt a béke boldog éveiben megtizedelte & dolgozó magyar milliókat a tüdő vész, ez a szárazbetegség, amelyet mifelénk hektikának is neveznek, amely évenként 75.—80.000 erős, dolgos magyar kezet vitt el és fosztott meg családokat a keresőtől, és tett 80, vagy nem tudom hány ezer magyar gyermeket apátlant, vagy anyátlan árvává. Az alkoholizmus pusztításai is rémesek voltak, és ehhez még a kivándorlásokozta emberanyagfogyatkozás olyan mérveket öltött, hogy gróf Andrássy Gyula, fia az egykoron való naey külügyminiszternek, mint belügyminiszter azt mondotta, ha ez így tart évekig, igaz lesz a nagy költő próféciája: pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk. En most különösen az egyik legfájóbb problémára, a tüdővész ellen való küzdelemre kívánom felhívni a magvar kormánynak különös figyelmét. Es itt olyan tapasztalatot mondok el, amelynek, azt hiszem — nem akarok nagy szavakkal dobálózni, az nem természetem és nem szeretem az idegen szavakat sem — bizonyos szenzáció, bizonyos feltűnés jellege lesz. En kezdő tisztviselőkoromban is közegészségügyi problémákkal foglalkoztam és 28 évig hirdettem ex katedra, mint egy egész jegyzői generációnak előadója, hogy a magyar nép elhanyagolt egészségügyének regenerálása, a magyar nép egészségi talpraállítása maga után vonja a magyar nép gazdasági és erkölcsi talpraállását is. Most is ezt vallom. Azt olvassuk azonban, hogy a fővárosban minden kilencedik ember tüdővészes vagy tüdővészben hal meg, s minden nyolcadik ember vérbajban szenved, — erről nem akarok most sokat beszélni — minden negyedik, ember pedig méltóságos úr ebben a szegény országban. Csak mellesleg említem meg a cím- és rangkórság betegségét, mert éppen betegségekről van szó. Tudom, hogy arravaló férfiaknak nem a kitüntetés ad díszt, hanem arravaló féy> fiak adnak annak a rangnak és címnek díszt és súlyt, arra tehát szükség van, csak nem olyan mértékben, mint ahogy azután ma törekednek ebben a szegény országban. A tüdővész rettenetes elsorvasztással fenyegeti népünket, különösen falusi népünket és a külvárosok pineeUíkásaiban lévő csenevész gyermekeket és családanyákat. Véletlenül eljutottam egy olyan orvosi rendelőbe, — nem mondom meg, hol van — ahol egy évvel ezelőtt nap-nap után a tüdőbetegek százai és ezrei fordultak meg. Azért jutottam el oda, mert erre olyan urak hívták fel a figyelmemet, akik szintén az abban az orvosi rendelőben dolgozó magyar orvos, magyar feltaláló lángelméjű találmányának köszönhetik a maguk és családjuk életét. Vannak köztük tiszteletreméltó házak tagjai is (Haller István: Nem a Fiúmei-úton van?) Eljártam oda és eg^y éven keresztül kihallgattam a betegek százait és e-reit.