Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-290
Àz országgyűlés képviselőházának vagy adóhivatalát, hogy igaz-e az, hogy ez a gyakornok ott van, — most már nem gyakornok — ott lakik és tartozik ennyivel, próbálják meg van-e mit bevasalni rajta. Be lehet-e hajtani azt a 60 pengő előleget? Nem, kalligrafikus írással, merített papíroson írt jelentés megy az illető igazságügyi hivatal főnökéhez, legfőbb hatósághoz, mondjuk a miniszterhez, a minisztériumba nem tudom hány ügyosztályon megy keresztül az ilyen beadvány. A rendszert, nem az alkalmazottakat okolom, márcsak azért sem teszem, mert mindennap van dolgom az ügyosztályokkal, nem akarom őket magamra haragítani. Elég az hozzá, hogy most az illető minisztertől, elmegy a belügyminiszterhez, mert ő illetékes ebben. A belügyminiszter leküldi az aktát az illető vármegye alispánjához. Az illető vármegye alispánja kiadja az illető város polgármesterének, az illető város polgármestere — elfulladok, ha végigmondom az egészet — kiadja az illető város adóhivatali főnökének, a városi adóhivatali főnök meg leadja az állami végrehajtónak, az meg a nyomozó közeget bízza meg, hogy nyomozza ki, hogy van-e mit aprítania a tejbe annak a szerencsétlen joggyakornoknak, mostmár nem az, már ügyvédjelölt, vagy nemtudom micsoda. Es kisül, hogy még az ágy matracai is dobra kerültek, mert teljesen tönkrement, mondom az a bohó ifjú házaspár, tehát nem lehet behajtani az előleget. Most ugyanezen az úton mennek a jelentések: az adóvégrehajtótól a városi főszámvevőségig, onnan a polgármesterig, azontúl az alispánig, onnan a belügyminisztériumhoz, megint át az igazságügyminszterhez, onnan pedig le az illető törvényszéki elnökhöz vagy járásbírósági elnökhöz. (F. Szabó Géza: Ezalatt már meghalt az illető!) Ne méltóztassék fellélegzeni, még nincs vége ennek az eposznak, mert ez egy hősköltemény a magyar bürokrácia eljárásáról. Méltóztatik tudni, mire megvénülünk, akkor lesz vége ennek az egész regénynek. Most ugyanis annyira szigorúan veszi az illető hivatalfőnök az előleg behajtásának lehetetlenségét, hogy fegyelmi feljelentést tesz, miután előzőleg már figyelmeztette hivatalos úton az utolsó közeget is, hogy kísérelje meg a behajtást, az igazságügyminiszter útián az illető közeg ellen. Ugyanezt az utat járják meg megint ezek az írások és 40—80 pengős előleg behajthatatlansága keresztülmegy két minisztériumon, egy vármegye, egy város, meg egy másik hatóság összes hivatali közegein és nem tudom kiszámítani, hogy menynyi pénzbe, mennyi időpocsékolásba kerül ez a helyett, hogy — mind mondottam — az asztalán lévő telefon útján közvetlenül az illető hatósági közeget kereste volna meg. (Hermann Miksa kereskedelemügyi miniszter: Ez így vân! A régi jó világban még miniszter uraktól is hallottam a hatósági illetékességre való hivatkozással, hogy «Ez nem tartozik hozzám, hanem ennek vagy annak a kollégámnak hatáskörébe tartozik.» Bocsánatot kérek, akkoriban még talán megengedhettük magunknak ezt a régi jó táblabírák korába illő fényűzést, de ma ez a nyomorult Csonka-Magyarország nem engedheti meg, mondom: «Homo sum, et nihil humánum mihi alienum puto» — ember vagyok, és semmi sem idegen tőlem, ami emberi, magyar vagyok és semmi sem idegen lelkemtől, ami magyar, ennek azonban nem szabad kitenni ezt a szegény és agyonigazgatott közönséget, mert borzasztó az a «Zuvielregieren» amint azt Kossuth mondja. A jó közigazgatás az, amit így jellemzett a németek legnagyobb 290. ülése Í929 május 8-án, szerdán. 193 költője, Goethe, aki nemcsak költő volt a legjavából, hanem államművész is volt, államminiszter volt s aki azt mondotta, hogy a legjobb közigazgatás az, amely megtanít bennünket arra, hogy hogyan kormányozzuk önmagunkat. T. Ház! Ezzel csak azt akartam jellemezni, hogy a mostani kényszerhelyzetben lévő nagy bürokráciával is tudunk mi egyszerűen, közvetlenül a józan észnek meg az ügyek természetének megfelelő gyors és jó közigazgatást csinálni, ha a sallangokhoz, hatáskörökhöz meg nem tudom micsoda bürokratikus elintézésekhez és az akták minél nagyobb számához nem ragaszkodunk. Itt térek azonban rá a magyar közélet legnagyobb problémájára, ennek az ezer esztendős országnak, amióta az fennáll legnagyobb problémájára: minden bajra gyógyító balzsamot találunk és megoldjuk a magyar gazdaságnak összes problémáit, megoldjuk á magyar bürokratizmusnak nehéz kérdéseit is, hogyha a revízió kérdésében csak egy lépéssel is előbbremegyünk. T. uraim! A mai határok között, ekkora bürokráciával, ekkora költségvetéssel, ilyen terhekkel, az élet fejlődésének, a magángazdaság minden erőlködésének, sziszifuszi kínlódásának és erőfeszítésének ellenére áttörhetetlen sziklafala előtt állunk, mert Trianon ezt jelenti nekünk: nem fogunk élhetni, nem fogunk boldogulni és nem fogunk feltámadni. Erre vezet tehát bennünket mind az a baj, mind az a nyomorúság, amelyet nagyrészben a magunk hibáján kívül egy sötét, végzetes, a görög sorstragédiákhoz hasonlatos fátum zúdított ennek a nagy és nemes nemzetnek vállaira, mondom, akkor fogunk majd rátérni a szabadulás útjára, hogyha egy szívvel, egy akarattal, közös erővel, közös munkával kierőszakoljuk a revíziót. E tekintetben, bár respektálom az igen t. szélsőbaloldalon a nemzetközi szcoaldemokratapart magyarországi frakciójának, vagy a magyarországi szociáldemokratapártnak álláspontját., (Bárdos Ferenc: Ez egy önálló párt, nem frakció!) de nem tehetek róla, hogy azt nem tudom megérteni. Mert a reviziót, a magyar igazság érvényesítését felvilágosítással, közös erővel, ha kell a poklok kapuinak a döngetésével, akármi áron, csak úgy lehet elérni, ha egyek vagyunk, ha összefog minden ember, aki ember és magyar, akit csak ez a gyalázatosan megcsonkított föld hord és ezzel a szomorú egével — hiába ragyog reánk a tavaszi napsugár, mégis szűkreszabott nagypénteki fekete egével — betakar; hogyha minden ember csatasorba áll és kéz a kézbe, egy szívvel, egy érzéssel, egy akarattal, félretéve minden ellentétet, minden személyes érdeket, egyes-egyedül magunkért, gyermekeinkért, jövőnkért, a magyar becsületért, a magyar halhatatlanságért kiküzdjük magunknak a reviziót. T. Képviselőház! Nem tehetem, hogy erről a kérdésről szólván, a legnagyobb örömmel, a legnagyobb meghatottsággal, — nem bírálván a tisztelt szociáldemokratapárt álláspontját — kalapot ne emeljek a dorogi munkások meg a magyaróvári selyem gyári munkások és munkásnők elhatározása előtt. En azonban nem különböztetek meg munkást, mindenki polgára ennek a szegény országnak, aki itt született, akit sorsa ide sodort, aki itt él, aki ennek a nemzetnek szenvedéseit velünk megosztja és a nemzet feltámasztásának munkájában részt vesz, ezért remélem, hogy nemcsak az egész magyar polgárság, munkásság, nemcsak CsonkaMagyarország népe, de a tisztelt szociáldemokratapárt is követni fogja az ő példájukat.