Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-290
192 Az országgyűlés képviselőházának fizetnek. Most meg jött ez a rettenetes kifagyás. A tavalyi búza elfagyott, pótolni kellett újjal, élni kellett belőle, úgyhogy a búza elfogyott. Most itt állnak abban a reményben, hogy majd az idei termés jobb lesz és zöldhitelt vettek, igénybe. Ez a baj; 18 pengőn kötötték le a búzát. Ez a 70 ember most szívszakadva mondta el nekem, hogy ma a kereskedő azt mondta: kifagyott a búza, kérem a pénzemet vissza. Ez a nagy baj, ebből vannak most a perek és a végrehajtások. Ebből kifolyólag én még egyszer nagyon kérem a kormányt, tegyen kivételt evvel a szegény, sorsüldözött kerülettel, mert hiszen ilyen szerencsétlen kerület nincs több az országban, — aszály, fagy pusztítja — és ezekből a befektetésekből juttasson valamit ide is. Ne a szikakciót propagálják most, hanem ' támogassuk ezt a tisztességes, jó magyar népet, amely, ha most felborul, akkor többé igazán nem lehet talpraállítani. Ez volna a kérésem. Befejezem ezt a kis rövid mondókámat. Befejezem egy verssel; (Halljuk! Halljuk!) Jánossy Gábortól ragadt reám ez is. Sok baj van, nagy bajok vannak, pusztulóban van a magyar, de «ne féltsd a magyar nemzetet, nem vész az el, ha eddig el nem veszett.» (Elénk éljenzés és taps, szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Jánossy Gábor! Jánossy Gábor: T. Képviselőház! A mélyen t. Ház szíves türelmét és elnézését kérem, ha annak ellenére, hogy az idő már meglehetősen, vagy amint mondani szoktuk itt, nagyon előrehaladt, mégis úgy érzem, hogy kötelességet teljesítek, amikor közállapotainkról s az 1929/30. évi költségvetésről egy-két igénytelen gondolatnak kifejezést adni bátorkodom. Csontos Imre igen t. képviselőtársamnak a magyar föld és annak legdrágább terménye, az, acélos magyar búza iránt való rajongó szeretettől áthatott beszéde, azután az én mélyen t. képviselőtársamnak, aki közvetlen előttem adott bölcs tanácsokat a mélyen t. kormánynak, Graeffl Jenő mélyen tisztelt bátyámnak, a nemes magyar lótenyésztés érdekében előadott bölcs tanácsai a legnagyobb érdeklődést váltották ki belőlem. Méltóztassék megengedni, hogy én a költségvetéssel általában s a magyar közéletnek egy-két nagyon nehéz, nagyon keserves és nagyon fájó problémájával foglalkozzam. Az egyik probléma az úgynevezett bürokrácia kérdése, és a magyar államháztartás rendbehozása óta évről-évre jelentkező az a jelenség vagy tünet, hogy a költségvetés 52%-a személyi kiadásokra fordíttatik. Ez a bürokrácia problémája, amelynek megoldására, a magyar állami igazgatás egyszerűbbé, olcsóbbá, gyorsabbá és közvetlenebbé való tételére a mélyen t. pénzügyminiszter úr, már úgy tudom, a költségvetésben felvett 40.000 pengős pályadíjat is! méltóztatott kitűzni. Azután a személyi kiadások apasztása és a hasznos, nemzetépítő, a közjólétet előmozdító beruházásoknak fejlesztése, ezek mind olyan kérdések, amelyek — és fajdal- : masan vallom ezt be vagy kell ezt beismernem — egy nagy kötelességteljesítésre sarkalják és serkentik ennek a tiszteletreméltó gyülekezetnek minden tagját, a nagy számban levő távollevőket éppúgy, mint a kevés számban levő, de ponderábilis tiszteletreméltó jelenlevőket. Tudniillik én ezt a kérdést a mai határok között megoldhatatlannak tartom. (Ügy van! Ügy van!) Nem tehet róla az a szegény tisztviselő, akinek először azt mondottuk — magamat is beleértem — «maradni!», azután azt mondottuk, 290. ülése 1929 május 8-án, szerdán. hogy «átjönni!» Harmadszor már nem kellett semmit mondani, mert átkergették, áttűzték, kiverték őket, északról, délről, keletről és nyugatról, mindenhonnan azok a gonosztevő kezek, amelyek az ezeréves Magyarországot megcsonkították. (Ügy van! Ügy van!) Mit csináljunk t. uraim ezzel a bürokráciával? Nem kergethetjük őket a Dunának, nem kergethetjük őket vissza oda, ahonnan elűzték, ősi állomáshelyeikre, szülőföldjeikre, házaikba, családi tűzhelyeikhez, mert hiszen onnan kiűzte őket az emberi gonoszság. Mit csináljunk velük? Hiszen már maga az, hogy valaki menekült tisztviselő, nagy baj. Meg kell vallanom fájdalmas lélekkel, t. uraim, hogy bizonyos ellenszenvvel viseltetik a magyar társadalomnak egy bizonyos rétege már az iránt a fogalom iránt is, hogy menekült tisztviselő. Pedig ezek az élet és halál mesgyéjén állva, halálos veszedelmek között, kisebb és nagyobb gyermekekkel a legszükségesebb holmikat batyuban hordozva menekültek ide a megcsonkított országba. A tisztviselők tízezreinek vagonokban kellett lakniok télen-nyáron éveken keresztül és vagonokból kísérni a menekült ártatlan magyar gyermekeket a kórházakba és onnan pedig a temetőkbe. Ezt én mint lakáshivatali elnök, aki annak idején foglalkoztam ezzel a kérdéssel, nagyon jól tudom. Maga az, hogy valaki menekült tisztviselő, az maga már egy rettenetes betegség, egy rettenetes elképzelhetetlenül szomorú állapot. (Igaz! Ügy van!) Es ha most mégis annyira, amennyire elhelyezkedtek és száraz kenyeret tudnak maguknak szerezni, vagy találtak maguknak, ha befogadja őket az emberséges magyar társadalom és ezek duzzasztják meg a magyar bürokráciát, akkor ne ítéljünk olyan könnyen ezek felett és ne mondjuk, hogy mindaddig, amíg ezeket meg nem apasztottuk, — már nem tudom hogyan lehetne őket megapasztani, csak ki lehetne őket végeztetni, de nekünk minden magyar életre szükségünk van — itt bürokrácia lesz. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Mondom, ez nem fogja elérni a célt, azonban ezzel a bürokráciával, ezzel a nagy személyzettel, amely a régi történelmi Magyarország testéhez volt szabva a közigazgatás minden ágában úgyis elérhetünk egyszerűséget és közvetlenséget. Méltóztassék megengedni, én nem pályázom, mélyen t. pénzügyminiszteri államtitkár úr, arra a bizonyos pályadíjra, tavalyi költségvetési beszédemben is, az azelőttiben is elmondottam bizonyos dolgokat, most már úgylátszik, hogy a magyar bürokratikus eljárások intézményesekké válnak. Méltóztassék megengedni, hogy ezt is, intő például elmondjam. Adva van mondjuk egy bírósági hatáskörben dolgozó gyakornok, aki fiatal házasember lévén, ifjú és bohó. Bohó azért, mert házas, fiatal azért mert joggyakornoknak ment, mert ehhez igazán nagy bátorság és merészség kell, csak az ifjúság romantikája engedhet meg ilyen vakmerő gesztust. Mondom, 60 pengő előleget kért. elmúlik fél esztendő, a joggyakornok eltűnik a láthatárról, más vármegyébe megy és jelenti, mondjuk^ annak a törvényszéki elnöknek, vagy járásbírósági elnöknek az irodaigazgatója, hogy kérem baj van az előleggel, mert a gyakornok úr nincs sehol. Végre meg tudja az a hivatalfőnök, hogy a gyakornok hol van, most nem azt cselekszi az a hivatalfőnök, — lehet azután, nem mondom, .törvényszéki elnök, vagy járásbírósági elnök, pénzügyigazgató, akármelyik hivatal főnöke — hogy ott az íróasztalán levő telefonon felhívja annak a tartózkodási helynek a számvevőszékét