Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-290
Az országgyűlés képviselőházának majd az özvegyek és árvák, akik még ma is siratják a szerető hitvest, a gondos apát. Áldozatot hoztak mindazok, akik végigszenvedték a háború és a forradalmak borzalmait: áldozatot hoztak a proletárdiktatúra vértanul, áldozatot hoztak a menekültek százezrei, akiket kiűztek ősi hazájukból s akiktől elrabolták otthonukat, családi birtokukat, megtakarított va gyonukat; áldozatot hoztak azok, akik a hazának adták megtakarított filléreiket hadikölesÖn gyanánt és ma csak értéktelen papirrongyok birtokában vannak; áldozatot hoztak a záloglevél- és kötvénytulajdonosok és a takarékbetétek birtokosai, akik pénzünk értékének leromlása által sokszor egész vagyonukat vesztették el; áldozatot hoztak azok, akik életbiztosításokat kötöttek és ma csak filléreket kapnak annak idején befizetett arany értékű koronáik helyett; áldozatot hozott és hoz még ma is állandóan a nemzet valamennyi társadalmi osztálya, a gazdák és a földmívesek, az iparosok és a kereskedők, akik szinte összeroskadnak a vállaikra nehezedő súlyos terhek alatt és akiket legérzé kenyebben sújtott a háború után reánk szakadt gazdasági és pénzügyi válság. Áldozatot hoztak és hoznak a közalkalmazottak, a magántisztviselők és a munkások, akik csak a legnehezebb körülmények között tudják megkeresni maguk és családjaik részére -a mindennapi kenyeret, és áldozatot hoznak végül a munkanélküliek esre 1 , akik szívesen dolgoznának, ha volna mit és volna kinek. Amikor a nemzet fiai túlnyomó többségének élete ilyen sorozatos áldozatokból és lemondásokból áll, akkor a lemondás, az áldozatos elet terén elsősorban a közéletben szereplő egyéneknek kell jó példát mutatniok! Közéletünk le romlását, a közéleti erkölcs hanyatlását éppen az a tény bizonyítja legjobban, hogy a magyar közéletben igen sok esetben hiányzik a lemondás, a hazafias áldozatkészség. Már az utóbbi években a nagy tömegek nyomorával szemben nemcsak egyes kiváltságos társadalmi osztályok magánéletében, de a közéletben, sőt bízó nyos mértékig az állami életben is a mai visar* nyok mellett bűnös és veszedelmes fényűzőt lett divattá. Ha végiglapozom az 1929/30. évi állami költségvetésünknek egyes fejezeteit és rovatait, azt látom, hogy a fejezetek indokolásában mindé nütt hivatkozás történik a legszigorúbban végrehajtott takarékosságra. Ez a takarékosság valóban végre is van hajtva a költségvetésnek számos kulturális, szociális, közegészségügyi és egyéb tételeinél, ellenben látom azt is, hogy példának okáért az állam legmagasabb funkcionáriusai szolgálati illetményeinek megállapítását nem hatja át az a takarékossági szellem, amely az alacsonyabb rangú közalkalmazottak fizetésének megállapításánál az egész vonalon érvényesül. Jól tudom, hogy az itt elérhető megtakarítások révén az alacsonyabb kategóriájú alkalmazottak általános fizetésemelését vagy a családi pótlékok égető problémájának megoldását biztosítani nem lehet. De itt annak az általános elvnek érvényesítéséről van szó, hogy az állam pénzével takarékosan kell bánni. Ha tehát takarékoskodnunk kell, akkor takarékoskodjunk az egész vonalon. Egy egészen különös, szinte megmagyarázhatatlan jelensége a mai kornak az, hogy amikor az ország lakosságának túlnyomó többsége nyomorog, ugyanakkor egyesek szinte versenyeznek a jólétben és fényűzésben. Soha még annyi drága külföldi prémes bundát nem láttunk Budapest utcáin, mint éppen az utóbbi KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XX. 290. ülése 1929 május 8-án, szerdán. 179 években. Az előkelő egyszerűség, amely a magyar nőnek oly kiváló jellemvonása volt a múltban, szinte teljesen kiveszett. A nők öltözködésükben ma olyan fényűzést fejtenek ^ ki, amire a boldog békeidőben soha sem volt példa. (Br. Podmanczky Endre: Az már igaz!) Igen sokan vannak közöttük, akik súlyos áldozatot hoznak és az életnek egyéb fontos követelményeiről mondanak le csak azért, hogy szépen felöltözködhessenek. A társadalom pedig lenézi és mintegy kiközösíti önmagából azokat, akik nem hódolnak a fényűzés és pompa őrületes divatjának. Csak nem régen múlt tíz éve annak, hogy ezeréves történetünknek legnagyobb^ katasztrófája szakadt ránk. Azóta siralomház ez a szerencsétlen ország. Nekünk siratnunk, gyászolnunk kellene az elveszett hazát, (Jánossy Gábor: Ügy van! Ügy van!) de ha körülnézünk az országban és különösen itt az ország fővárosában, a fájdalomnak és a gyásznak kevés jelét látjuk. ÍBr. Podmonczky Endre: Semmit! — Jánossy Gábor: Igaza van!) A néhány hónappal ezelőtt lefolyt évforduló alkalmából azt írták a lapok, hogy Budapest lakossága soha sem ünnepelte meg ilyen jó kedvvel Szilveszter éjjelét, mint ezidén! Az ország megcsonkításának éppen tizedik évfordulóján! (Jánossy Gábor: Az csak kis réteg volt! A főváros lakosságának nagyrésze didergett és éhezett!) Az idei farsangon pedig fényesebbnél fényesebb bálák és mulatságok követték egymást. A báltermek hangosak voltak vigadó magyarok mulatozásától, az importált néger jazz-zene fülsiketítő zajától. Pedig az idei farsang éppen a tizedik volt az ország megcsonkítása óta! Amikor a csonka hazában százezrek és milliók éheznek és fáznak, a trianoni határokon túl pedig sok millió testvérünk keserves rabságban sínylődik, (Ügy van! a jobboldalon.) akkor az ország lakosainak egy része mulat, táncol, vigad, lakomákat és dáridókat rendez. Az idegen pedig, a külföldi, aki idejön, nem látja százezrek és milliók mérhetetlen szenvedését, (Jánossy Gábor: Ez is igaz!) de igenis észre veszi és látja azt, hogy itt jólét van, fényűzés van, hogy itt az emberek mulatnak, táncolnak és soha nem látott fényűzésben élnek. Es ebben rejlik nézetem sze int a legnagyobb veszedelem. Mert hiába panaszkodunk, hiába sírjuk el bajainkat újból és újból, nem fognak ránk hallgatni, nem fognak minket sajnálni, nem fogják bajainkat orvosolni, mert a látszat azt mutatja, hogy az ország lakossága már régen belenyugodott sorsába, hiszen jólétben^ fényűzésben él, mulat, táncol, lakomákat és dáridókat rendez. De nemcsak kifelé, a külföld szempontjából bűnös és veszedelmes ez a fényűzés, hanem befelé is, mert növeli a nyomorgó tömegek elégedlenségét, és majdnem azt merném mondani,, hogy^ egyenesen provokálja ennek az elégedetlenségnek a kirobbanását. (Jánossy Gábor: Ügy van!) Ebből a szempontból még veszedelmesebbnek tartom azt a fényűzést, amely egy idő óta állami életünkben is észlelhető, mert ez a fényűzés nemcsak a takarékosság elvét sérti, amelyet pedig az állami élet minden megnyilatkozásában ma a legszigorúbban követnünk kell, de mélységes elkeseredést is szül az adózópolgárok körében és egyben csökkenti a hazafias áldozatkészséget. Ha a fényűzést, mégpedig teljes joggal, ostorozzuk a magánéletben, akkor küszöböljük ki azt először közéletünkből, amelybe az a magyar állam mai válságos gazdasági és pénzügyi helyzete mellett sehogy sem illik bele. 2ß
