Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-285

Az országgyűlés képviselőházának 2 dani, — most is közbeszólásában említette — hogy a rehabilitációs gondolat úgyszólván már minden törvényjavaslatban érvény re jutott, csak nálunk nem. Ennek igen érdekes oka van, az az oka, amit méltóztatott Csemegivel és alkotásával kapcsolatban mondani, hogy a 78-as büntetőtörvénykönyvünk sokkal liberálisabb szellemű, mint a külföldnek annakidején hozott bármely törvénye. (Ügy van! jobbfelől.) T. képviselőtársam is mondotta, — mert így mondotta — hogy a Csemegi-kódex nagy haladás volt az akkori európai büntető p jogi állapotokkal szemben. (Gál Jenő: 1878-ban!) Ez abban a vonatkozásban, ahol én erre hivatkozni kívánok, most is változatlanul így áll fenn. Még pedig miért? Méltóztatnak tudni, hogy a büntetőítéletekben kimondott mellékbüntetések terjedelme a legtöbb külföld államban nincs időhatárral korlátozva, míg minálunk, a Csemegi-féle kódex rendelkezése szerint a mellékbüntetések nem életfogytiglan szólanak, hanem meghatározott időtartamra, és ez adja azt az okot, azt az erkölcsi alapot és azt a jogászilag is teljesen elfogadható indokot, amiért nem is igen beszéltek nálunk rehabilitációról, mert hiszen külföldön a kiszabott, életfogytiglan tartó politikai jogfosztást kívánták bizonyos idő multával megszüntetni. Ez az a kérdés, amely miatt azt vagyok bátor mondani, hogy nálunk nem is olyan nagyon sürgős ennek a kérdésnek rendezése. Van azonban egy vonatkozás, ahol én is érzem, hogy igenis, az életet is közelről érinti ez a kérdés. T. uraim, ez az a vonatkozás, amelynél t. képviselőtársam az erkölcsi bizonyítványokra hivatkozott és azt mondotta, hogy nem kap erkölcsi bizonyítványt az illető, (Zaj a szélsőbáloldalon.) hogy nem tud elhelyezkedni, munkához jutni, ipart kezdeni, stb. (Ügy van! bálielöl.) Ebben teljesen egyetértek t. képviselőtársammal. Ismerem az életet, magam is találkoztam ilyen esetekkel és ebben a vonatkozásban készséggel veszem igénybe igen t. képviselőtársam segítségét és kérem is, hogyha majd erre vonatkozó törvényjavaslatom bizonyos stádiumba jut, legyen szíves tanácsaival segítségemre jönni, mert azokat készséggel igénybe fogom venni. (Helyeslés balfelöl.) Talán azt remélhetem ezzel kapcsolatban, hogy megállapodhatunk abban, hogy a t. képviselőtársam hajlandó lesz indítványát is visszavonni, hogy annakidején együtt megtárgyalva, a végleges javaslatot a Ház elé hozhassam. Hangsúlyozni kívánom, (hogy ezen a téren is történt könnyebbedés. Körülbelül másfél éve volt egy eset kerületemben, amelyet annakidején szóvátettem a belügyminiszter úr előtt. A belügyminiszter úr abban az időben kiadott egy rendeletet, amely a szegénységi- és az erkölcsibizonyítványok kiállításával foglalkozik, s amely rendelet engem nem elégít ki teljesen, de mégis haladás jelent. Ez a rendelet, amelynek száma 4961/1927., amely 1928. február 8-án jelent meg, s amely egy korábbi esetből kifolyólag adatott ki, 13. Vában azt mondja, hogy (olvassa): «Általános szabályul szolgáljon, hogy a hatósági erkölcsibizonyítványban csak azokat a tényeket kell igazolni», — csak azokat a tényeket! — «amelyeknek igazolását arra a célra, amelyre a bizonyítvány szolgál, az egyes jogszabályok megkövetelik.» Itt már korlátozás történik, itt már azt jelenti a belügyminiszter rendelete, hogy nem kell minden előéletbeli dolgot felhozni, amit nem is kérdeztek. (Rothenstein Mór: És mégis beleírják!) Megengedem, mondom, hogy nem elégít ki \5. ülése 1929 április 30-án, kedden. 7 j még engem ez a rendelkezés, és ez^ a pont, amelyre a rehabilitációs törvény súlypontját kívánom én is helyezni, hogy emberek, akik jóvátették a multat, (Úgy van! Ügy van! jobbfelől.) emberek, akik valóban fiatalkori tévedésnek áldozatai, emberek, akik inkább a környezetnek és az alkalmaknak, mint a bűnözési hajlamnak áldozatai, bizonyos körülmények között elháríthassák magukról ezeket a veszélyeket, amelyeket a büntetett előélet különböző törvényes rendelkezéseknél fogva az ő múltjuk tévedéséhez fűz. Itt teljesen egyet tudok érteni t. képviselőtársammal és ezen a téren keresni fogom az alkalmat, hogy gyakorlatilag legjobb megoldást hozzam. (Helyeslés jobbfelől és a közéin.) Engedje meg nekem t. képviselőtársam, én nem formalizmusból mondom azt, hogy nem akarom tárgyalni az ő törvényjavaslatát, legkevésbbé pedig azon okból, — amit t. képviselőtársam mint vádat különben is elhárított fejem felől — mint hogyha engem egy pillanatig is pártpolitikai szempontok irányítanának abban e a székben, ahol most ülök. Nem, t. képviselőtársam, gyakorlati szempont az, amely miatt kérem, méltóztassék visszavonni indítványát. Gyakorlatilag meg fogjuk találni a legjobb megoldási módot. Mert hiszen, t. képviselőtársam, az sem áll, amit méltóztatott mondani, hogy a rehablitáció azért is kell, mert ha egyszer valaki bűnözött, életfogytáig fejéhez lehet vágni, hogy: gyilkos, betörő, vagy sikkasztó. A mi büntető jogszolgáltatásunk ezen a téren is haladottabb minden más kultúrállaménál. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Mert a mi büntető törvénykönyvünk értelmében, — a becsületvédelmi törvény értelmében éppúgy, mint azelőtt az 1878. évi törvény 258. %-s, értelmében — aki már régen elkövetett bűncselekményéért, amelyért helyt állt már az illető és büntetését kitöltötte, megvádol, ha azt sértő szándékkal a szemére veti, a nélkül, hogy azt jogos magánérdeke, vagy a közérdek követelte volna, büntetendő cselekményt követ el. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A mi büntetőtörvénykönyvünk tehát ismeri a büntetését kiáltott bűntettesnek becsületét is és őt a védelemre alkalmasnak deklarálja. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Ha én mindezt végignézem, akkor azt kell mondanom, igaz, hogy vannak momentumok, amelyek miatt nekünk foglalkoznunk kell a kérdéssel, (Ügy van! Ügy van!) de nem igaz az, hogy elmaradtunk volna a külfölddel szemben, mert ilyen vonatkozásban messze megelőztük a külföldet. (Igaz! Ügy van! jobbfelől és a középen.) Egy-két részletet akarok csak felhozni. T. képviselőtársam tervezetében például a dolog úgy van beállítva, hogy a rehabilitációhoz joga van mindenkinek, azt követelni lehet. (Gál Jenő: Igényelni!) Méltóztassék megengedni, az, hogy kérelem formájában nyújtják be, azt jelenti, hogy bizonyos körülmények között követelni lehet, ez pedig egy jog. Külföldön, például Franciaországban a lehetőséget adják meg, (Gál Jenő: Ez is!) és a lehetőség nem abból áll, hogy az illető kéri a rehabilitációt, hanem abból áll, hogy egy községi elöljáróság észleli, hogy egy ember él az ő körében, visszavonulva, kínlódva a miatt a hatás miatt, amelyet érez magán egy megbecstelenítő büntetés hatásaképpen, egy bizonyos idő múlva észleli keresztényi lélekkel az a községi elöljáróság, hogy az illető mennyit szenvedhet és azt mondja: emeljük ki ezt az embert és adjuk vissza annak a megbecsülésnek, amelyben mi már őt részesítjük, s akkor a községi elöljáró-