Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-285

2 Az országgyűlés képviselőházának séges időkben és más az igazságszolgáltatás menete olyan megrázkódtatások idején, amelyek az ország egész társadalmi életét, magát az állami életet próbára teszik. Ilyenkor legelsőrendű feladata a nemzetnek megtalálni azokat az utakat és módokat, amelyek a nyugodtságot viszik a lelkekbe. Olyan idegállapotban, amelybe Európát döntötte a világháború és azok a forradalmak, amelyek megviseltek minden nemzetet, a békés törvényalkotás terén az igazságügy felé kormányozzák azt a szemet, amely a dolgok mélyére kíván látni és hiszi ós vallja azt az axiómát, hogy, amely országnak nincs jó igazságszolgáltatása, annak nincs tisztes élete sem. A jó igazszolgáltatás, a bírói leikékbe vetett hit s az a tudat, hogy igazságos büntetések sújtják a törvénnyel összeütközésbe jutott eltévelyedetteket, az igazságnak ez a közérzete az, amely kiváltja a közvéleméryben azt a hitet és tudatot, hogy sum cuique, mindenkinek az, ami őt megilleti. Méltóztassanak elhinni, hogy amikor azt a törvényjavaslatot ideJhozom a Ház elé, csak hosszas töprengés után vállalkoztam erre, a fölötti töprengés után, vájjon én, ellenzéki képviselő kérhetem-e a Ház minden oldalát, hogy járuljon hozzá egy javaslathoz, amely kétségkívül az igazságügyi politika keretébe tartozik. De azt vallom, hogy az egyetlen kormányzati ág, amelynél minden pártérdeknek meg kell szűnnie, az igazság szolgálata. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) Ezért én nagy Ígéretnek tartom a mélyen t. igazságügyminiszter úrnak hivatalbalépése alkalmával elmondott bölcs szavait, amelyekben hirdette, hogy párt-, osztály- és minden különbség nélkül odaáll azok mellé, akikről meggyőződik, hogy önzetlenül az igazságot szolgálják. Én, mint az igazságszolgáltatás egyik igénytelen, jelentőség nélkül való tényezője, aki kint az életben szolgálom a jogot, aki segítségére vagyok mindazoknak, akik gyöngék as erősekkel szemben, aki mindig a legalitás alapján állok, aki a bíró fenkölt személyében a szuverén végrehajtóhatalom megnyilvánító ja iránt mindig nemcsak a tisztelet és a megbecsülés, hanem a köteles hódolat alapján állok és a sella curulis-t felébe emelem minden széknek: én ennek az ügynek szolgálatában készítettem el ezt az igénytelen javaslatot. Alapgondolatul egy nagy törvényalkotónak, a magyar büntetőtörvénykönyv megalkotójának egy olyan igéje lebegett előttem, amely bejárta az egész világot, úgy mint a magyar büntetőtörvénkönyv klasszikus jogalkotása is bejárta az egész világot és mindenütt méltatták azt a termékeny erősséget, amelyet egyenesen a magyar géniusz javára írtak. Amikor egész Európában meghirdették tudósok, parlamenti tagok, akadémikusok, gyakorlati jogászok, bírák, ügyészek, ügyvédek, mind, hogy a magyar büntetőkódex az egész nemzetközi büntetőjognak, a büntetési rendszernek olyan haladását jelenti, amely méltán pálmaágat érdemel, akkor méltóztassanak megengedni, hogy egy mondatot olvassak fel és rávilágítsak arra, miért kell ezt az indítványt haladéktalanul, késedelem nélkül törvénybe iktatni. Előrebocsátom: sem a szakaszok szövegezéséhez, sem magához a konstrukcióhoz nem ragaszkodom. En csak ezt az elvi álláspontot kívánom jelezni és meg vagyok győződve róla, hogy a mélyen t. igazságügyminiszter úrnak, az igazságügyi bizottságnak és ennek a Háznak bölcsessége meg fogja találni azt az igazi konstrukciót, amely mellett azután törvény285. ülése 1929 április 30-án, kedden. erőre emelkedhetik ez az indítvány. De ' magát a gondolatot, magát az elvet méltóztassanak elfogadni pártkülönbség nélkül (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) annak az indokolásnak alapján, amelyet majd előterjeszteni leszek bátor. Ne méltóztassanak belőle sem pártkérdést, sem pártpolitikai kérdést csinálni. Ez olyan tétel, olyan kívánság, amely dübörögve követel bebocsáttatást a törvényhozás kapuján. Tömérdek szerencsétlen embernek jajkiáltása kíséri az én szavamat. Higyjék meg nekem, — amint majd megmutatom — már eddig is nagy visszhangja van ennek. Ez az ország konszolidációjának kérdéséhez tartozik. Ez egy vízcsepp abban a nagy tengerben, amelyből ki kell áradnia a konszolidáció igazi hullámverésének és amely előbbre viszi ezt a gondolatot úgy, amint a nagy törvényalkotó az igazságszolgáltatással kapcsolatban nyilatkozott. Azt mondta (olvassa): «Meg kell győzni nemzetünket arról, hogy sem az alkotmány, sem a közigazgatás, sem a közérdek, sem semminemű magánérdek nem biztos addig, amíg igazságügyi rendszerünk a polgárosult világ által elismert bázisokon ki nem építtetett és a jog az önkény támadásai, a hatalmaskodó féktelenség s az ügyes ravaszság ellen egy hivatása magaslatán álló és erős bírósági szervezetben nem találta meg elengedhetetlen oltalmát.» E mélységes értelmű szavak mögött az a gondolat rejlik, hogy nem elég a bírói szervezetnek és a bírói függetlenségnek olyan kiépítése, amely a bírót magát oltalmazza. A bírói eljárás és hatáskör olyan kiépítése adja meg a bírói szervezetnek európai jellegét, humanitárius jellegét, a mindnyájunk fölé való emelést kiérdemlő jelleget, ha a bíró olyan hatalommal ruháztatik fel, hogy nemcsak elveheti büntető ítéletében a polgárnak azt a tisztességét, amelyet a társadalom nyújt neki, hanem ugyanő adhatja is vissza. Ez pedig hiányzik a magyar jogrendszerből, ez hiányzik annak a gondolatnak felépítéséből, amelyről pedig nagy kongresszusok tárgyaltak mostanában. Méltóztatnak emlékezni rá, hogy a múlt esztendőben volt Innsbruckban egy nagy büntetőjogi kongresszus, amelyen a magyar igazságügyi kormány is képviseltette magát. Ott már tárgyalták azt a tételt, hogy a bíró ne legyen köteles mindig marasztaló ítéletet hozni, akkor sem, ha a bűnösséget bebizonyítva látja. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a bírói hatalmat kiemeljük abból a kötelezettségből, amely azt mondja mereven a summum jus alapján, hogy a bíró mindig köteles a törvényt végrehajtani és büntetést kiszabni ott is, ahol a szíve vérzik, a szíve fáj. Ezt a falláciát ki kell ölni a társadalmakból; fel kell világosítani a társadalmakat, hogy ajjíró oly magasan áll és lelkiismerete annyira parancsoló szüksége a nemzet lelkiismeretének, hogy ítéleteiben mondhassa azt: bűnös vagy, de én feloldozlak az egyéni érték alánján, feloldozlak a nemzeti közérdek alapján. Nem büntetlek, bár törvény szerint bűn az, amit elkövettél. T. Képviselőház! Legyen szabad a magunk szomorú sorsára utalnom. Méltóztatnak emlékezni, nem nagyon régen, az egész világot bejárta egy pör tárgyalása, ahol jó magyar hazafiak, polgárok és katonák ott ültek a vádlottak padján közönséges bűncselekménnyel vádolva és mi mindnyájan éreztük, hogy a törvénytisztelet parancsoló szüksége magával hozta, hogy egyébként derék, becsületes jó magyar hazafiak, polgárok és katonák súlyos börtönbüntetésre ítéltetnek. De emlékeztetek mindenkit arra is, hogy amikor ez az ítélet elhangzott, akkor a