Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-285

Az országgyűlés képviselőházának 21 tanuk sorában lévő bírák — egyik képviselőtársunk is, aki a legfőbb bírói karhoz tartozik — odamentek és melegen megrázták a vádlottak kezét. Elmúlt a büntetés és jött a kegyelem. Itt kaocsolódik be az a gondolat, hogy a kegyelem nem pótolja a rehabilitációt. A kegyelem felemel, de fel nem támaszt. A rehabilitáció elenyészti a condemnatiónak minden sarkalatos törvényét és megbélyegző jellegét. (Ügy van! a baloldalon.) és visszaadja nem a tiszteletet, hanem a jogot, a jogot az élethez, a tisztességhez, a jogot a társadalommal szemben, hogy követelhesse, hogy mindezt úgy, mintha meg sem történt volna a dolog, adják vissza. Olyan országban, amelynek nincs esküdtszéke, olyan szomorú igazságszolgáltatási korszakban, mint a jelenlesri, ahol még maga a bírói szervezet sincs ÚP-V kiépítve, hogy a csúcsokon ott legyen az esküdtszék és ahol még mindig a háborús szükséglet gyanánt beiktatott egyes bírói rendszer mellett börtönbüntetéseket szab ki egy ember, ahol az egy ember által kiszabott börtönbüntetés leszállítása esetén nincs további jogorvoslatnak helye, ahol az igazságügyi javakkal való takarékossági szellem ilyen balszerencsével érvényesül; "ott elementáris erővel kell követelnünk, hogyha bírói tévedés, vagy megtérés esete forog fenn, vagy ahol arról az érdemről van szó, amellyel valaki egy büntetés kiállása után vissza akar térni a társadalomba, ez a visszatérés lehetővé tétessék neki, nem az államfő kegyelme útján, hanem a bíró osztó igazsága útján. (Bródy Ernő: A törvény alapján!) Aki ma kezébe vette a lapokat, elszörnyűködött. Mintha a sors így rendelte volna, hogy egy szemléltető példát ad a kezünkbe, amelyen elfacsarodik az ember szíve. Valaki fiatal korában bűnbe esett; utána tisztes életet él, megnősül, családot alapít. A bűntárs megjelenik és megzsarolja heteken, hónapokon keresztül. Nem mer a társadalom elé lépni, nem mer a felesége elé lépni és megvallani ifjúkori eltévelyedését, mert a lesújtó erő ott van: nincs meg a lehetőség arra, hogy visszaadják neki azt, amit egy ifjúkori eltévelyedés elvett tőle, polgártársainak becsülését és azt a lehetőséget, hogy tovább is itt élhessen közöttünk. Ez az ember elmegy a Rókus-kórház kapujába, ott agyonlövi magát és hátrahagy egy levelet, amelyben szomorúan ecseteli, hogy csak azért, mert büntetett előéletének reparációja nem volt lehetséges, menekül ebből az életből. Ebben a tragédiában minden benne van, ami ezt az indítványt kell. hogy támogassa. S mennyi olyan eset van, amelyről nem tudunk! Méltóztassék megengedni, t. Képviselőház, hogy csak néhány levelet mutassak it fel; eredetiben átfogom majd adni a mélyen t. igazságügyminiszter úrnak valamennyit. Ezekben ilyen szerencsétlen állapotban lévők elmondják eseteiket. Az ember nem tudja, sírjon-e vagy pedig fogait szorítsa össze és bántó érzéseit nyomja-e el, hogy ez lehetséges. Annyi évtizednek jogalkotó munkája után nem tudtunk odáig eljutni, ahova eljutott Bulgária, ahova eljutottak a balkán államok: mi még mindig nem jutottunk el odáig, hogy a rehabilitáció gondolatát törvénybe iktattuk volna. Az egyik levélíró leírja a maga szomorú sorsát, hogy büntetett volt és nem tud ettől szabadulni. Méltóztassék csak meghallgatni, mit mond. Az illető 1917-ben mint hadirokkant, munkaképtelen lett és cigarettaárusítással akart foglalkozni. Az engedélyt nem adták meg, erre ő engedély nélkül árult cigarettát és ezért kihágásért megbüntették. Azt mondja, hogy ï. ülése 1929 április 30-án, kedden. 3 ettől kezdve ő, akinek el lőtték kezét-lábát a háborúban, s aki munkaképtelen rokkant, nem tud erkölcsi bizonyítványhoz jutni, mert ez a kihágási büntetés ott lóg a feje felett; nem tud erkölcsi bizonyítványhoz jutni, hogy valami olyan foglalkozást kezdhessen, amelyhez erkölcsig bizonyítvány szükséges. Teljes nevét és lakását írja ide, ki lehet nyomozni, igaz-e, amit ír. Nem akarom nevét nyilvánosságra hozni, de látjuk ebből, hogy ez a rovott múlt nem is rovott múlt. csak olyan eltávolodás a jogtól, amelybe mindenki beleeshet. (Propper Sándor: Balszerencse! — Rothenstein Mór: Végszükség!) Hogyan lehet az ilyent kiközösíteni a társadalomból és nem adni módot rá, hogy oda vissza térhessen? Azt lehet mondani rá: folyamodjék kegyelemért. De nem lehet, hogy ez rendszerré váljék, mert ez egy másik abuzushoz vezetne: a főhatalmat mindig ilyen címeken serkentenék kegyelemosztásra. Azért hozom fel ezeket, hogy lássa a mélyen t. Képviselőház, mik vannak itt. A többi leveLet nem is bántom, csak egyet mutatok még be a t. Háznak. Ide ad nekem egy, a székesfőváros VII. kerülete által kiállított erkölcsi bizonyítványt. Ez a címe: Erkölcsi bizonyítvány. Ez a bizonyítvány így szól (olvassa): «A magyar királyi állami rendőrség budapesti VII. kerületi kapitánysága ezennel hivatalosan bizonyítja, hogy X. Y. 61 étves ember a budapesti királyi járásbíróság által 1898-ban jbecsületsértés vétsége (miatt három forint pénzbüntetésre ítéltetett, 1904-ben» — tehát töbib, mint húsz évvel ezelőtt, — «négynapi fogházra ítéltetett.» (Bródy Ernő: Miért?) Nem akarom a cselekményeket felhozni; elég az hozzá, hogy négynapi fogházat ült. Azóta bármiért folyamodik is, bárhova megy is, ez a 61 éves ember, aki azóta húsz évet meglhalaidóan becsületesen élt és akinek nagy Icsaládja van, képtelen elhelyezkedni. Azt mondja, az öngyilkosságba kénytelen menekülni, mert ha őt megidézik, mindenütt rámondják: ez rovottmultu ember, börtönviselt ember; a közszájon forgó része ezekuek a dolgoknak pedig még sokkai súlyosabb, mint a hivatali megállapítás. Egész légiója van Itt a leveleknek, amelyekkel nem akarom untatni a t. Képviselőházat. Kétségtelen azonban, hogy a rehabilitáció gondolata egy nemzetközi büntetőügyi, társadalmi és igazságügypolitikai gondolat. Mi vezette az egyes államokat ebben? Ha meg méltóztatnak nézni azokat az indokolásokat, amelyeket országonként közreadtak, amikora rehabilitációnális törvényt egyes kultúráillamoklban behozták, az indokolás mindenütt az volt, hogy ez egy korrektivum, ez az államnak egy olyan kötelesséige, amelynek teljesítése által önmagát becsüli meg. Nem mindig az az osztó igazság, amely eltemet, osztó igazság az is, amely megment, és nagy Széehenyink mondásának mélyén, amikor utalt arra, hogy olyan kevesen vagyunk, hogy még a legnagyobb bűnösnek is meg kell kegyelmezni, ott van az a nagy gondolat, hogy az igazságszolgáltatás kiegyenlítő erejének úgy kell hatnia, hogy a nemzet revelációképessége az egyedekben mutatkozhassak meg. Mennyi gondolatot és mennyi tehetséget temetünk el így, hogy nincs meg a rehabilitáció lehetősége és gondolata. Nem elég azt meghirdetni valakiről, hogy a felségjog alapján elengedtük neki kegyelemből a büntetést, olyan törvényes intézkedésre van szükség, hogy aki a