Képviselőházi napló, 1927. XIX. kötet • 1929. április 09. - 1929. április 26.

Ülésnapok - 1927-281

Az országgyűlés képviselőházának 2 ez az 1. bekezdés lehetővé teszi azt, hogy valakit kénye-kedve szerint megsérthessen. Aki Budapest székesfőváros törvényhatóságának közgyűlésein jelen volt, az tapasztalhatta, hogy ott a leggorombább sértések is hangzottak el. De nem is kell egészen a budapesti városházára menni, történt ez már itt ebben a Házban is, mégpedig a legkiválóbb miniszteriális emberekkel szemben is válogatás nélkül. Itt a megtorlásnak van valamelyes módja az elnöki rendreutasítás képében, de nem ez a jelentősége a rendreutasításnak a közgyűlés termében; azt ott már senkisem veszi olyan komolyan, mint itt a Házban. Az pedig, hogy engem a bírósághoz utaljanak, nem reparáció rám nézve, úgyhogy én a magam részéről tisztelettel kérem a miniszter urat, méltóztassék meggondolni, hogy vájjon el van-e intézve a dolog akkor, ha valaki egy megtörtént durva, goromba sértés esetében elnöki felszólításra esetleg meg nem történtnek kívánja a sértést tekinteni. Megítélésem szerint ez nem elégtétel az elszenvedett súlyos, durva sérelem esetében. Bátor vagyok felhívni a t. miniszter úr figyelmét a 7. és a 8. pont egyes részeire. A 7. bekezdésben az mondatik, hogy a tiszti főügyész indítványt terjeszt elő, amely felett a közgyűlés két felszólalás keretében határoz. Itt két dologra kérném a t. miniszter urat. Az egyik az, méltóztassék a felszólalásoknál 5 perc helyett 10 percet koncedálni, mert 5 perc valóban nagyon rövid idő, a másik pedig az, méltóztassék valamiképpen ebbe^ a szakaszba belevonni azt, hogy e két felszólalás úgy értendő, hogy pro és contra. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Megvan!) Itt nincs erről szó; csak arról van szó, hogy két felszólalás. Ugyanez az észrevételem van a 8. ponttal kapcsolatban. Ahol arról van szó, hogy a közgyűlés az igazolóválasztmány előterjesztése felett határoz, szintén két ötperces felszólalás engedélyeztetik. Itt is kérem, hogy a t. miniszter úr legyen szíves a szakaszt úgy korrigálni, hogy a felszólalási időtartam legyen 10 perc. Utóvégre feltehetőleg ezek egészen kivételes esetek lesznek, nem napirenden lévő dolgok és azért talán nem kell a perceket ennyire számlálni. Kereng tehát egyrészt a 10 percnyi idő megállapítását, másrészt azt, hogy kifejezésre juttassék valamiképpen, hogy a felszólalások pro és contra értendők. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Benne van a 28. § második bekezdésében!) Ezekeket kívántam megmondani. Elnök: Kíván valaki szólani? Urbanics Kálmán jegyző: Baracs Marcell! Baracs Marcell: T. Képviselőház! Érzem, hogy amikor olyan szakaszt tárgyalunk, amely a tárgyalás ildomosságát kívánja biztosítani, a szakaszhoz való hozzászólásnál magánál is ezeket a szempontokat a lehető legerősebben kell az embernek magára erőltetnie még akkor is, ha a szakasz intézkedései egyenesen provokálják, hogy a felszólaló valósággal a pörölylyel filozofáljon. Mert tévedés az a beállítás, mintha itt merőben a tárgyalás ildomosságának, a jó viselkedésnek garanciáit tárgyalnék. Itt arról van szó, hogy az alatt az ürügy alatt, hogy a kisebbség, vagy egyesek terrorját lehetetlenné tegyük, megteremtsük a többségnek esetleges terrorját. (Scitovszky Béla belügyminiszter: A tisztesség terrorját!) Ha az előttem felszólalt t. képviselőtársam emlékezetét némileg megfeszíti, akkor kegyes lesz koncedálni, hogy a fővárosi törvényhatóság történelme ismert oly korszakot, amelyben a többség terrorja nehezedett a kisebbség működésére. (Ügy van! a '.. ülése 1929 április 23-án, kedden, 305 szélsőbaloldalon. — Buday Dezső: Akkor sem lehet valakit lecsirkefogózni és legazemberezni!) Nem akarom felidézni a történteket, de szabad talán a t. képviselőtársam figyelmébe hívnom azt a logikai szabályt, hogy ab esse ad posse valet consequentia és az ami egyszer volt, megismétlődhetik.. T. képviselőtársam emlékezni fog arra, hogy a többség, amely indulatoskodással, lehurrogatással és néha ökölremenéssel, egyes igen érdemes és értékes ' ellenzéki bizottsági tagoknak — a szó szoros értelmében mondom — letiprásával próbálta a maga többségi akaratát érvényesíteni, még a széksértési keresetekben sem volt túlságosan finnyás. Bocsánatot kérek, hogy erre nézve személyes élményemet elevenítem meg. Megtörtént, hogy amikor egy alkalommal a többség szemére vetettem a demagógiát, a «demagógia» szó miatt ellenem széksértési pert indítottak, mégpedig sikerrel, annak ellenére, hogy a fővárosi törvény a széksértési kereset ténybeli előfeltételül azt szabja meg, hogy a törvényhatóság tanácskozási rendjét, méltóságát nem szabad sérteni ós ha valaki megsértette, akkor a törvényhatóságtól kell bocsánatot kiérnie, amit én nyomban megcselekedtem, amint ez a nagyfokú érzékenység meredt elém, hogy ebiben széksértésre okot találnak és bár a törvényhatóság általam állítólag megsértett méltósága irányában kiengesztelő nyilatkozatot tettem, követelték, hogy a párttól is kérjek bocsánatot, mert azt mertem mondani, hogy bizonyos: cselekvése és viselkedésié demagóg és mert nem tettem, megkaptam a széksértési pert és ítéletet. Ezek a dolgok, amelyeket ez a szakasz tárgyal, normális időkben nem aktuálisak, de ha intézkedünk róluk, ez azt jelenti, hogy gondolunk arra, hogy jönnek abnormális idők, abnormális gonolkozással, amikor egyébként igen rendes emberek és urak így intézik el a politikailag velük szembenállóknak ügyeit és szívesen megragadnak elvakultságukban, hatalmi tébolyukban minden eszközt a proskripcióra ée a proskripció gyakorlati keresztülvitelére. Én tehát nem ajánlhatok elég óvatosságot e kérdések intézlésénél és nem adnék nyitott kést azoknak a kezébe, akik ezzel a késsel esetleg visszaélhetnek. Elvégre a széksértések ama eseteiben, amikor arról van szó, hogy valakit megbírságolnak valami különleges nagy, helyrehozhatatlan csapás az illetővel szemben nem történik, bár sokallom azt, hogy amikor a régi időkben elégségesnek találtak száz forintot, mint maximális széksértési büntetési tételt, akkor mi felszálljunk 500 vagy még több pengőre és ennek meg nem fizetését elégséges okul vegyük arra, hogy az illető a le nem fizetésig a maga törvényhatósági 'bizottsági tagsági jogait nem gyakorolhatja. Meg volt ez az ősi időkben, amikor a széksértóst vagy nyomban kellett megfizetni vagy pedig leszedte pecsétgyűrűjét az illető és zálogul odatette, de azután folytatta szereplését. Ennek záros határidőn belül való megfizetése egyébként teljes jogfosztás terhe mellett olyan túlzás, amelytől tartózkodni kell. Hiszen az az. összeg- behajtható és esetleg csak talán behajthatatlanság esetére volna szabad hozzáfűzni azt az igen messzemenő közjogi következményt, amelyet azonban az én felfogásom szerint még ebben az esetben sem lehet helyesnek elfogadni. Egyenesen már absztruznak tartom, — azt hiszen, hogyha a törvényhatósági bizottságban mondanám, az új rend szerint már ezért is kaphatnék széksértést — azt a gondolatot, hogy a törvényhatósági bizottság elnökét ruházzák fel •