Képviselőházi napló, 1927. XIX. kötet • 1929. április 09. - 1929. április 26.

Ülésnapok - 1927-273

16 Az országgyűlés képviselőházának igazgatási bizottság egyhangú állásfoglalása szerint is a javaslatnak egyik legjobb és a közéletre kiható, arra nézve legnagyobb fontosságú intézménye. Fennmarad természetesen az a bizonyos felügyeleti jog, az az állami tutéla, amelyet még az 1886-iki törvény kontemplált, ha azonban az önkormányzatok irányában fogunk fejlődni és haladni a további törvényalkotások terén, akkor természetesen ez is mindig szűkebb térre szorul. Minden attól függ, hogy az önkormányzatok ezen hozandó törvények alapján hogyan tudnak berendezkedni és hogyan tudják a reájuk háruló feladatokat megoldani. A tisztviselők alkalmazására vonatkozólag felmerült az a kérdés, hogy melyik rendszer a helyesebb, a választási szisztéma, az időszakos választási szisztéma, a kinevezési szisztéma, vagy pedig a tisztviselők egy részének életfogytig való választása, a vezető tisztviselőknek pedig időszakokra való választása-e! Elismerem azt, hogy elméletileg az önkormányzati jog kérdésével még a kinevezési rendszer is összeférhet, mert hiszen hogy példára utaljak, Angliának — ha jól tudom — 1889-ig egyáltalában nem volt választott, autonóm tisztviselője, és mégis az önkormányzat klasszikus hazájának szoktuk nevezni Angliát, ahol pedig újabban az önkormányzati tisztviselők szaporítása állandóan halad éppen azon kényszer nyomása alatt, hogy az állam nem tudja a maga közegeivel az öszszes reája háruló feladatokat ellátni. A mi viszonyaink között azonban az autonómiának nagyon sarkalatos alapelvébe és különösen tradícióiba ütköznék a kinevezési rendszernek, a bürokratikus rendszernek, vaf

vis az államosítás rendszerének a keresztülvitele. A másik oldalon azonban ott van egy más érdek, hogy tudniillik a tisztviselőt függetleníteni kell és pedig függetleníteni kell az időszakos választások által fenyegető bizonytalanságtól, (Jánossy Gabor: A kilincseléstől!) s függetleníteni kell felülről is, alulról is. A felülről való függetlenséget intézményesen kell megadni, törvénybe kell lefektetni, jogkörök körülírásával, stb. kell biztosítani; valamint a pragmatikával is, — amit mi sajnos megalkotni nem tudunk — s a fegyelmi eljárással. Az alulról való függőséggel életfogytiglan való vagy a hosszabb időre való választással lehet megszüntetni. Amint azt gróf Apponyi Albert igen t. képviselőtársunk kifejtette, a két rendszert nagyon szerencsésen egyesíti a javaslat akkor, amikor a tisztviselőket életfogytiglan választja az alispán és alpolgármester kivételével, akiket tíz évre választ a törvényhatóság. Ugyanis a vármegye irányáért, berendezéséért és egész adminisztrációjáért az alispán felelős, a város adminisztrációjáért pedig a polgármester. Az ő intenciójuk szerint rendezkedik be, hogy úgv mondjam az egész vármegyei és városi politika, természetes tehát, hogy az ő életfogytiglan való megválasztásuk nem volna éppen autonómikus, mert hiányoznék a felelősségre vonásnak az a módj politikai felelősséghez hasonlít — hogy a legközelebbi választás alkalmával, vagy a ciklus lejártakor az illető kihagyassék. A tíz évi határidő maga is szerencsés gondolat. Igaz ugyan, hogy tíz év alatt egy férfinak az energiája kimerül s alkotóképessége felőrlődik, de viszont tíz év elég hosszú idő arra, hogy programmot csinálhasson valaki és azt lehetőleg keresztül is vihesse. En tehát ezt a rendszert a magam részéről nagyon helyesnek és üdvösnek tartom. El fog érni valamikor ez a szisztéma a keresztútig; haladhat azután jobbra és balra, mert ez a javaslat, habár leszö273. ülése 1929 április 9-én, kedden. gézi az autonómia elvét, nem állja útját sem a centralizáció, sem az autonómia kifejlesztésének. Hogy melyik utat fogják utódaink választani, azt nem tudom; azt majd megmutatja a jövendő, addig azonban amíg mi autonómistak vagyunk és lélekzünk, mi csak az autonóm irányban való fejlődésnek vagyunk a hívei. Méltóztassanak megengedni, hogy a fegyelmi eljárásról is szóljak néhány szót. Talán jogosult is vagyok reá, mert hiszen ez volt a terrénumom. Ha Sennyey. azt mondta e^vszer, hogy a közigazgatás ázsiai állapotban tengődik, mi is elmondhattuk azt, hogy a fegyelmi eljárásunk valóban Ázsiába való volt és a legnehezebb volt éppen a közvádló sorsa, és pedig azért, mert nem állt vele szemben védelem, nem volt ügyfél-egyenlőség, tehát úgyszólván védőnek és vádlónak kellett lennie. Nem volt jó a fegyelmi eljárásunk, — én ügyész voltam és talán ez mondatja velem ezt — nem azért, mert a rossz fegyelmi eljárásnak sok tisztviselő méltatlanul esett áldozatául, hanem éppen fordítva: azért, mert sok mulasztást, bűnt, fegyelmi vétséget nem lehetett megtorolni. Ezt a fegyelmi eljárást feltétlenül át kellett modernizálni, át kellett formálni, és nagyon jó nyomon is halad a törvényjavaslatnak az a fejezete, amely nagyon figyelemre méltó és nagyon elismerésre méltó alkotás. Tulajdonképpen hol van a fegyelminél az ütközőpont? A legfelsőbb fegyelmi bíróságnál és annál az alapelvnél, hogy vájjon a fegyelmi eljárást bírói kézbe tegyük-e le, vagy pedig maradjon közigazgatási keretben, vagyis ugyanaz a hatóság intézkedjék, amely a felügyeleti jogot gyakorolja. Minden tiszteletem mellett, amellyel a bíróság iránt viseltetem, az én álláspontom mindig az volt, hogy a fegyelmi ügyeket nem lehet bírói ítélkezés alá bocsátani. (Ügy van! jobbfélől.) Ez német tendencia. Németországban már e felé hajlik az irányzat, én azonban azt hiszem, hogy a fegyelmi bíráskodás célja nemcsak a megsértett jogrend helyreállítása, hanem úgyszólván a kegyelmezési jog, az emberi belátásig menő méltányosság gyakorlása, ezt pedig akkor, amikor konkrét jogszabályok alapján ítélő bíróra bízzuk az ítélkezést, nagyon természetesen nemcsak azért nem várhatjuk, mert a bírói mentalitás másként alakul ki, hanem a bírói lelkiismerettől sem várihatjuk, mert a bíró a megsértett jogrendet akarja helyreállítaui ós ő kegyelmezési jogot, belátást, méltányosságot stb. nem gyakorolhat. A másik az, hog- a belügyminisztériumban egy fegyelmi bíróság állíttassék fel, amelynek két tagja közigazgatási bíró, két tagja pedig belügyminisztériumi magasabb rangú tiszt

5viselő legyen, és elnöke a belügyminiszter. Én ezt szerencsés megoldásnak tartom, mert hiszen nem az a fontos, hogy ezt bíróságnak nevezik-e, vagy nem bíróságnak, hanem az, hogy a függetlenségnek olyan attribútumaival van körülvéve, mint a bíróság, már pedig nem lehet azt feltételezni, hogy a belügyminiszter, vagy akárkicsoda más felügyeleti hatóság befolyást akarna gyakorolni politikai vagy akármiféle szempontból egy tisztviselő fegyelmi ügyének legfelsőbb fokon való elintézésénél, vagy pedig, hogy ennek a befolyásnak, vagy befolyásolásnak eredménye és sikere is lehessen. (Rassay Károly: Nem is ismer ilyent a történelem! Mindenki mosolyog ezen!) Egyetlenegy esetet láttam, amikor egy tisztviselő politikai heccnek esett áldozatul, én mondtam neki, hogy: a politika most ilyen, majd a másik irányzat re-