Képviselőházi napló, 1927. XVIII. kötet • 1929. február 20. - 1929. március 22.

Ülésnapok - 1927-256

48 Az országgyűlés képviselőházának 256 mindig nincsen. Már régen elmondottam itt a képviselőházban, hogy kiadták a koncessziókat, hogy egyesek már kaptak is engedélyt az előmunkálatokra ; de ülnek rajta, hogy miért, nem tudom. El kell tőlük venni a koncessziókat. Ez a vasút teljesen kifizeti magát. Itt megtörténtek a számítások abban az irányban, hogy hány vagon jönne fel Pestre és mennyi menne le a vidékre. Az állam jelentse ki, hogy megépíti-e a vasutat, vagy nem, mert 24 órán belül itt lenne a vállalkozó tőke, amely már egyszer amúgy is meg akarta építeni ezt a vasutat. Egyszer már azt is mondták, hogy megépítik és gyorsvonatot is fognak rajta járatni. Olyan helyeken, ahova megvan a megfelelő közlekedés, termesszék a jó magyar almafajtát, de ne hozzanak be kaliforniai almát. Mindig vannak ebben az országban olyan különös emberek, nem tudom őket minek nevezni, akik talán perverzitásból nem tudnak más almát enni, mint kaliforniait. Ha becsapnák őket és keceli almát adnának nekik kaliforniai alma néven, azt is megennék, mint kaliforniai almát, mert hiszen különbséget nem tudnának tenni. Nekik kaliforniai alma kell és banán kell. Már nótát is csináltak erről. így nem lehet gyümölcstermelés és a szőlőtermelés fokozásáról beszélni, akkor a helyett, hogy kivinnők a termékeket, behozzuk a külföldi almát. Szinte nem is akarom elhinni, amit tegnap hallottam, szinte hihetetlen, hogy behoztak hozzánk 12 millió pengő ára káposztát Hollandiából vagy Dániából. A legérdekesebb az, hogy a kormány nem is tehet errőJ, mert ezt nem lehet eltiltani; nagyon jól tudjuk, hogy miért nem. Elég az hozzá, hogy behozták a káposztát. Nekem a dán káposzta nem kell, azt hiszem : t. képviselőtársaimnak sem, az azonban mégis bejött; és állítólag annyira szemérmetlenek voltak, hogy elmentek a minisztériumba és kérték, hogy engedjék el a luxusadót. Bocsánatot kérek, ha a külföldi káposzta, a lengyel burgonya meg a nem tudom micsoda zsír nem luxus-cikk, akkor igazán nem tudom, hogy mi a luxus-cikk. (Gálffy Dénes előadó: Rosszabb a magyarnál-!) Akik ezeket szeretik, keverjék össze és egyék meg, ha jól esik mekik ; de én őszintén és nyiltan hazaáruló fráternek mondok mindenkit, aki feleslegesen viszi ki a pénzt az országból, akiknek lengyel krumpli, kaliforniai alma, dán káposzta és olasz vagy francia pezsgő kell, ami helyett pedig mind megvan a jó magyar termék az országban. Kétmillió banánt hoztak be. Hány gyümölcsfát lehetett volna azon a pénzen elültetni, amelyet ilyen feleslegesen kidobtak! Az igen t. miniszter úrral szemben nem pártállásomnál fogva vagyok bizalommal és a javaslatot nem azért fogadom el, mert ezen az oldalon ülök. Elfogadnám, sőt megkritizálnám jóindulatúkig, ha szocialista padokon ülnék is, ami ugyan az életben soha nem volt még és nem is igen lesz. Az igen t. miniszter úr azonban igen helyesen mutatott rá egyes dolgokra, hogy miért nem megy ez ma nagyobb mértékben. Nem megy azért, mert az állam szegény, mert nincs meg hozzá a megfelelő tőke. Egyet azonban mégis el kellene érnünk, és itt a bankokra appellálok. A bankok figyelmét hívom fel, hogy jó pénzügyi politikával csináljanak valamit, spekuláljanak ki valamit abban a tekintetben, hogy a szőlőbirtok is kaphasson hosszú lejáratú hitelt. Hiszen a szőlő is ér valamit. Szinte érthetetlen, hogy vannak szőlők, 20, 30 50 holdas szőlők, amelyek fel vannak szerelve épületekkel, kádakkal, hordókkal és ha talán egyébként váltóhitelt kapnak is, de más hitelhez nem tudnak hozzájutni. Hogy egészen őszintén beszéljek, itt van a kutya eltemetve. Amint a szőlőbirtokosok '. ülése 1929 február 21-én, csütörtökön. megfelelő hitelhez jutnak, mindjárt levegőhöz jutnak, és mindjárt sokkal kevesebb lesz a panasz, ennek a hitelnek azonban olcsónak és lehetőleg hosszúlejáratúnak kell lennie. Nagyban enyhítette a szomorú^ helyzetét ezeknek a szegény szőlőmunkásoknak és szőlősgazdáknak az az olcsó rézgálic-akció. Ez nagyon bevált, ezt ki kell terjeszteni és ki kell fejleszteni. Olcsó kamat mellett, lehetőleg kamatmentesen hitelt, pénz-hitelt kell adni hosszú időre, hogy az új termésből bírják fizetni. Ma az a helyzet, hogy ismerek szőlősgazdát, akinek legalább egymilliárd értékű vagyona van borban meg egyébben és nem tudja az adóját kifizetni. (Ügy van! a jobboldalon.) És mikor eljön az adófizetés ideje, a végrehajtó már mindennapos vendég ott, tudják, hogy a bácsi a fogason hova akasztja a kabátját, megvan a helye, a gyerekek már mind ismerik, el is játszik velük és ott már minden le van foglalva, ami lefoglalható volt. Nagyon jól tudjuk, hogy sokszor feleslegesen is foglalnak. Hiszen tudjuk, hogy a 3—400 hektó bort úgysem tudja elszállítani éjszaka, felesleges túlzásba vinni a foglalást. Tudjuk azt is, hogy amikor eljön az adóvégrehajtás ideje, akkor azután egyáltalában nincs a borra vevő. Ha egy borkereskedő véletlenül betéved abba a községbe és értesül arról, hogy aznap, a közeli napokban ott volt, vagy ott lesz a végrehajtó, vagy hogy most jött egy pénzügy igazgatósági rendelet, — amelynek másolatát nem tudom hogy, de megkapja a borkereskedő is —- mindjárt lanyha az irányzat, akkor barátságból, kegyből, jóindulatból : «No, Pista bácsi, megveszem a borát, éppen mert a magáé.» — akkor lenyomják az árát a legminimálisabbra. Ha egy kicsit várnának, míg a bor ára talán mégis megjavul kicsit idővel, sok szegény embert meg lehetne menteni, vagy legalább is kevesebb kárt lehetnek neki okozni. (Zaj.) A termelési költségek olcsóbbá tételét is kívánják. Én nem vagyok valami nagy pénzügyi kapacitás, — akkor talán nem itt ülnék, hanem esetleg másutt — (Rothenstein Mór: Ilyen ambiciói vannak 1) de számolni mégis tudok. A ceruzát a kezembe veszem és azt nézem, mennyibe kerül egy iparcikk aranykoronában, azután megszorzom 14.500-zal és szépen ki tudom számítani. Ki is számítom pontosan és azon veszem észre magamat, hogy amikor a békebeli árat pengőre átszámítom, látom, hogy most az az iparcikk háromszor annyi pengőbe kerül, mint békében került. És ha átszámítom a mi cikkeinket, a gazdának, a kisbirtokosnak cikkeit, akkor azt tapasztalom, hogy a legritkább esetben érjük el teljesen a békebeli árat. Itt valami hibának mégis csak kell lennie, t. Képviselőház. Én barátja vagyok a masryar iparnak. Azt mondják, hogy pártoljuk a hazai ipart és voltak itt tulipán-jelvények is — igaz, hogy Bécsben csinálták, de mindenesetre voltak — s most igaz, hogy nincsenek, de ha lennének is, akkor is csak az lenne az állapot, ami békében volt, hogy szerény véleményem szerint felesleges olyan iparágakat különösen támogatni, amelyek magukban véve, von Haus aus életképtelenek. Mert ha életképtelen iparágakat támogatok, akkor nagyobb összegeket vonok el a magyar mezőgazdaságtól és ezzel nem teszem egészségessé azt az ágát az iparnak, amely halálra van ítélve, vagy legalább is nem fejlődésképes, hanem beteggé teszem az amúgy is most már megtámadott és sorvadás előtt álló mezőgazdaságot. Ez nem annyira a földmívelésügyi miniszter úrhoz, mint a jelenlevő többi miniszter urakhoz szól. Ezért azt mondom, hogy nekünk egész vámtarifa-politikánkat revízió alá kell vennünk. Erre azt hiszem, meglesz rövidesen az alkalom. Az