Képviselőházi napló, 1927. XVIII. kötet • 1929. február 20. - 1929. március 22.

Ülésnapok - 1927-262

Az országgyűlés képviselőházának 262 rajzszámba vehető regényét és meggyőződnek arról, hogy akkoriban az angol közigazgatási állapotok sem voltak írigylésreméltók. Egyebekben, amióta eszemmel élek és saját tapasztalataim alapján mondhatok bírálatot a közigazgatásról, megállapíthatom, hogy közigazgatásunk nem volt _ mindenütt egyforma. Így rossz, botrányos, teljesen elhibázott volt a tótoklakta Felvidéken, ellenben tűrhető, tökéletesebb túl a Dunán, főleg annak nyugati vidékén. (Jánossy Gábor: Egyformán jó volt az mindenhol! Becsületes lélek volt benne! — Zaj a jobboldalon. — Jánossy Gábor: Patriarchális volt az egész országban! — Elnök csenget. — Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Mint a Felvidék szülötte, volt lakosa és közigazgatott ja, bizony nem szívesen gondolok egyik-másik felvidéki vármegyének közigazgatására. Ott a közigazgatási tisztviselők jelentékeny része, hogy az elfogadott terminológiával éljek, nem állt hivatása magaslatán, és — ami végzetes baj volt — botlásaikat, bakklo veséiket, eszély telén ségeiket, erőszakosságaikat a nemzeti eszme köpenyébe burkolták és hatósági önkényükkel a jog és törvény lábbaltiprásával elkeseredést és ellenszenvet keltettek a magyar állameszme iránt. (Nagy zaj jobb felől. — Patay Tibor: Anyagot ad Scotus Viatornak!) Tiltakozom ez ellen. A múltról beszélek. Fáj az igazság! JZaj jobb felől. — Elnök csenget. — Patay Tibor: Sporadikus eset volt! — Farkasfalvi Farkas Géza: A tótok szeretnék, ha ma olyan közigazgatásuk volna, mint volt!) E fájdalmas tényt letagadni lehet, de megcáfolni nem lehet. Aki emlékszik a csacai, nyitrai, privigyei választásokra, (Jánossy Gábor: Az egészen más! Az nem közigazgatás!) aki emlékszik arra a hadjáratra, amelyet a Szálavszkyak, Tarnóczyak közigazgatása renedezett a néppárt ellen. (Farkas Gvula: Hogyan lehet ilyent beszélni!) Kötelességem azt mondani, ami a lelkiismeretemen fekszik, és nem tanulok a képviselő uraktól — vegyék tudomásul — hazaszeretetet sem. (Zaj. — Elnök csenget.) Ismétlem, aki emlékszik erre a hadjáratra, amely az emberi és polgári méltóság lábbal tiprásával a legbecstelenebb és a legaljasabb eszközöktől sem rettent vissza, nem is vonja kétségbe... Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék ilyen kifejezések használatától tartózkodni! Ez sérti a Ház méltóságát, sérti a parlamenti illemet és a Képviselőházon kívüli személyek ellen is sértést tartalmaz. Griger Miklós: Amit nem győzök eléggé hangoztatni az az, hogy a Felvidék, egyáltalában a nemzetiséglakta vármegyék közigazgatási tisztviselőinek egyrésze egy elhibázott nemzeti politikának exponense volt. A betegség külső nyilvánulásait erőszakkal megakadályozták, de hogy egyebet ne említsek, ölhetett kezekkel nézték, mint szaporodtak gombamódra a csehofil, az oláh pénzintézetek, amelyeknek üzelmei révén a magyar fold kisiklott a magyar és államhü lakosság lábai alól. Igaz, mentségükre szolgálhat az, hogy a magyar állam, a magyar törvényhozás és a nagybankok is ölbetett kezekkel, vétkes közönyösséggel nézték a magyar földnek e törvényes formák között történő kisajátítását, a magyarság esküdt ellenségeinek sunyi honfoglalását. Mielőtt visszatérnék közigazgatásunk általános bírálatára, rátérek egy másik kérdésre, amellyel nem akartam foglalkozni, de mivel engem, a becsületes magyar embert, akinek az apja tót volt, az anyja német, de aki minden pillanatban kész vagyok Isten kegyelméből meghalni a házért, mint Scotus Viatort aposzülése 1929 március 7-én, csütörtökön. 189 tréfáltak, kénytelen vagyok erre a kérdésre kitérni. (Patay Tibor: Nem azt mondtam; azt mondtam, hogy anyagot adsz Scotus Viatornak! — Pakots József: Hipokrízis! Önbírálat mindig emelkedést jelent! — Zaj) Szóval mentségükre szolgálhat az a körülmény is, hogy a magyar társadalom egy része igenis bizonyos öngyilkos sovinizmusba esett és megfeledkezett gróf Széchenyi István ama mondásáról, hogy jó, ha hódít a magyar nyelv, jó, ha hódít és terjed a magyar beszéd, de a magyar nyelv ée magyar beszéd még nem minden, ha nincs meg az érzés és az érzések folytán jelentkező férfias cselekedet. (Ügy van! balfelöl.) Visszatérve már most közigazgatásunk általános bírálatára, be kell vallanom, hogy amióta az igazságszolgáltatást a közigazgatástól elválasztották, a közigazgatás fejlődése nem .tartott lépést az igazságszolgáltatás haladásával, -sőt messze mögötte maradt. (Bottlik József: Az eszközöket sem kapta meg!) Ez azonban nem speciális magyar jelenség. A modern államok majdnem kivétel nélkül abba a hibába estek, hogy igazságszolgáltatási szervezeteiket kiépítették, a közigazgatás szervezetével azonban mostohán bántak. Ám ha közigazgatásunk nem is tökéletes, merem állítani, hogy az a sötét kép, melyet Sennyey és Grünwald a közigazgatásról festett (Jánossy Gábor: Igazságtalanul!), ma már nem fedi a valóságot. (Bottlik József: Akkor sem fedte.) A közelmúlt időben a közigazgatás kemény próbának volt kitéve s nagyjában kiállotta a próbát. Volt inség, árvíz, járvány, háború és a megyei intézmény annak ellenére, hogy a közigazgatás fejlődése ebben az időben éppen csak hogy megindult, nagyjában megfelelt feladatának. Szállított katonát, közélelmezett, kötelességét — nem számítva az ódiummal — hazafias buzgósággal teljesítette. A proletárdiktatúra, az oláh megszállás alatt, sőt a felszabadítást követő hónapokban is magára hagyatva és magára utalva, megbecsülhetetlen szolgálatokat teljesített. Igenis, a magyar közigazgatás nívója emelkedőben van s mint a modern magyar államnak,^ majdnem minden intézménye, a haladás kétségtelen jeleit mutatja. De bármennyire is fejlődött az utóbbi időben, mivel az új idők új követelményekkel léptek fel s mivel gyorsaság, megbízhatóság és pontosság dolgában nem éri el a nyugateurópai államok közigazgatását, átalakítása, rendezése, reformja indokolt és szükséges. T. Ház! Miben álljon ez a reform? E kérdés nálunk — mint ismeretes — két jelszó körül jegecesedett ki: államosítás vagy önkormányzat. E két fogalom áll szemben egymással, e két fogalom körül folyik az elvi harc. E vitában a belügyi kormányzat — amint az indokolás mondja — most nem akar döntést provokálni, csak azt állapítja meg, hogy mindkét álláspontnak tekintélyes tábora van az országban. Szerény véleményem szerint a belügyminiszter úr téved, mert kétségtelen, hogy az ország közvéleménye az önkormányzat mellett foglal állást (Ügy van! Ügy van! jobbfelől) és az államosítóknak kisded csoportja eltörpül az autonómisták hatalmas tábora mellett. (Ügy van! a jobboldalon.) így volt ez a múltban is. A magyar politikai és közigazgatási tudomány jelesei szinte kivétel nélkül az önkormányzati rendszer alapján állottak, a mi nem is volt csoda, ha meggondoljuk, hogy még Kollár Ádám is, az aulikus író, Mária Terézia udvari könyvtárának igazgatója oda nvilatkozott, hogy a vármegyei intézményt elődeinknek maga az Isten sugal28*